"Mindig az volt a véleményem, talán még most is úgy vélem, hogy az ember egy hibás intézményt elfogadhat a tartalom, a lényeg érdekében. Hogy minden vallás egyházi intézményei valahogy nagyon is földiek, számomra, mint történelmi érdeklődésű ember számára igen hamar, már gyerekként világossá vált." (Nikolaus Harnoncourt)
Előszó
1. A címben olvasható szavakkal kezdődik XVI. Benedek pápa azon beszéde, melyet a Római Kúria tagjaihoz intézett 2005. december 22-én. A beszéd befejező részének témája a 2. Vatikáni Zsinat helyes értelmezése volt. E befejező részt ismertetem az alábbiakban, melynek jelentőségét az adja, hogy az XVI. Benedek pápaságának programadó kulcsbeszédeként értelmezhető, illetve, hogy ő maga a zsinaton, mint teológus szakértő vett részt.
2. Maga a zsinat folyamata és utóélete visszásságoktól és visszaélésektől terhes. Ismert az az eset, amikor szándékosan fogalmazták kétértelműen a szöveget (Lumen Gentium), hogy a zsinat után azt a pápaság intézménye ellen használják fel. Midőn ez kiderült, a pápa előszót íratott a kérdéses részhez, melyben annak helyes értelmezését adta. Ezen előszót a fordításokban rendre elhagyják, a régebbi magyar kiadásokban a teljes dokumentum végén található utószó lett belőle, ami nem lényegtelen változtatás, az új fordítás pedig, miközben a bevezető magyarázatban megemlíti, a szövegét már teljesen elhagyja. Az alább "a szakítás hermeneutikája" néven illetett irányzat követői manipulálják a híveket, akár a Vatikáni Rádió honlapját is felhasználva. Tevékenységüket segíti az a tény, hogy a konzervatív oldal kevés kivétellel -minden rosszindulat nélkül mondjuk-, szerény képességű és sérült emberekből áll, akiket összemosnak "a reform hermeneutikáját" képviselőkkel, akiknek vezéralakja maga a pápa.
3. A legnagyobb rombolást a liturgia terén végezték, elsősorban az oltár megfordításával, mely tény a liturgia lényegét deformálja, lerombolva az autentikus keresztény lelkületet. A dolog alapvető fontosságát jelzi a Krisztustól eredő, 1970-ig élő liturgiával szembeni hisztérikus türelmetlenség és teljes elutasítás.
A 2. Vatikáni Zsinat helyes értelmezése
4. "Az egész Egyházat betölti már az ellentmondás következtében egymásra támadók durva ordítozása, az érthetetlen kiabálás, a szűnni nem akaró zavarok kivehetetlen zaja, azoknak hangja, akik az igaz hit tanítását túlzásaikkal és tagadásaikkal felforgatják." Ezek Szent Baszileiosz szavai az Egyháznak a Niceai Zsinat utáni helyzetét jellemezve. XVI. Benedek szerint ma is hasonló a helyzet, a 2. Vatikáni Zsinat után. Véleménye szerint minden a zsinat helyes értelmezésétől, a helyes hermeneutikától függ. A problémák abból adódtak, hogy két ellentétes hermeneutika áll szemben és vitázik egymással. Az egyik zűrzavart okozott, a másik csendben gyümölcsöt hozott. Az egyik értelmezést a "szakítás és törés hermeneutikájának" nevezhetjük, mely elnyerte a média és a modern teológia egy részének szimpátiáját. A másik a "reform hermeneutikája," a megújulásé az Egyház folytonosságában.
5. A szakítás hermeneutikája törést okozott a zsinat előtti és a zsinat utáni Egyház között. (Ezt a jelenséget jellemezték már úgy mint az Egyház nagy októberi forradalmát, illetve úgy mint az Egyház amerikanizálódását.) A szakítás hermeneutikájának hívei azt állítják, hogy maguk a zsinati szövegek nem mérvadóak, mivel kompromisszumok árán jöttek létre. Szerintük a szövegnek a szellemét kell érvényre juttatni, elhagyva abból a régi haszontalanságokat. Így széles mozgástér nyílik a tekintetben is, hogy mi is ez a szellem. Mindezzel azonban gyökeresen félreértik a zsinatnak, mint olyannak a természetét. Úgy tekintenek rá, mint egy alkotmányozó gyűlésre, mely megszüntet egy régi alkotmányt, és létrehoz egy újat. Egy alkotmányozó gyűlésnek megbízóra és megerősítőre van szüksége, vagyis a népre. A zsinati atyáknak azonban nem volt és nem is lehetett ilyen felhatalmazásuk, nem is adhatott volna nekik senki, mivel az Egyház alkotmánya az Úrtól származik. A mi feladatunk az ehhez való hűségben áll.
6. A reform hermeneutikája lényegét XXIII. János pápának a zsinatot megnyitó beszéde jól összefoglalja: "Szükséges, hogy ezt a biztos és változatlan tanítást, amelyet hűségesen tisztelnünk kell, elmélyítsük, és olyan módon mutassuk be, amely megfelel korunk igényeinek."
7. A zsinatnak új módon kellett meghatároznia az Egyház és a modern kor viszonyát. E viszony akkor szakadt meg, amikor a francia forradalom idején az állam és az ember olyan képe terjedt el, amely az Egyháznak és a hitnek gyakorlatilag semmilyen helyet nem akart hagyni, illetve amikor Kant a vallást "a puszta ész határain belül" definiálta. A 19. századi tudományok úgy vélték, hogy ismereteikkel átfogják az egész valóságot, annak végső határáig, ezért felesleges Isten létét feltételezni. Áthidalhatatlannak tűnt a szakadék az Egyház és a modern kor között. Azonban a modern kor fejlődésen ment keresztül. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai forradalom lényegileg volt más, mint a francia, nem tartalmazta annak radikális elemeit. Másrészt a természettudományok egyre világosabban kezdték látni határaikat, ami sajátos módszerükből fakad, tudniillik, hogy nem képesek a valóság egészét megérteni, így azután megnyíltak Isten kérdése előtt. Ebből kifolyólag mindkét fél kezdett nyitni a másik felé. Ugyanakkor katolikus államférfiak megmutatták, hogy létezhet olyan szekuláris állam, amely a keresztény etikára épül.
8. Három kérdéskör várt megoldásra a 2. Vatikáni Zsinat idején. Egyrészt újra kellett definiálni a hit és a modern tudomány viszonyát. Ez a történettudományokra is vonatkozott, hiszen volt olyan történészi irányzat, mely a Szentírás értelmezésében is illetékesnek érezte magát, méghozzá kizárólagos módon, lényegi dolgokban szembenállva az Egyház tanításával. Másrészt új módon kellett megfogalmazni az Egyház és a modern állam viszonyát, melyben különféle vallások és ideológiák egyenrangúan kaphatnak helyet. Harmadsorban pedig újra kellett definiálni a keresztény hit és a világvallások viszonyát, különös tekintettel az Egyház és Izrael hite közötti viszonyra.
9. Ezeken a területeken bizonyos értelemben valóban történt szakítás, de az elvek folyamatossága megmaradt. Ez a tény gyakran elkerüli a figyelmet. A folytonosság és szakítás együttesében áll a reform természete. Az elvek fejezik ki a tartós szempontokat, melyek rejtve maradnak, és a döntést belülről ösztönzik. A formák viszont, melyek a történelmi helyzettől függnek, változóak. Így az alapvető döntések érvényesek maradnak míg az új kontextusokhoz való alkalmazásuk formái változhatnak.
10. Lássunk erre egy példát: ha a vallásszabadság alatt azt értjük, hogy az ember képtelen az igazságot megtalálni, vagyis a relativizmus kanonizálását jelenti, akkor az egy társadalmi és történelmi szükségszerűségből, metafizikai jelentéssé válik, ezáltal elveszítve igazi értelmét, hiszen akinek hitén alapuló belső meggyőződése, hogy megismerhető Isten igazsága, az ezt a meghatározást eleve nem fogadhatja el. Teljesen más dolog, ha úgy tekintjük a vallásszabadságot, mint az emberi együttélés követelményét, sőt mint az igazság belső következményét, hiszen azt nem lehet senkire rákényszeríteni, azt mindenki csak belső meggyőződés útján teheti magáévá. A 2. Vatikáni Zsinat a vallásszabadságról szóló dekrétumával semmi egyebet nem tett, mint az Egyház legmélyebb örökségét újította fel. A keresztény hitvallást nem lehet kikényszeríteni, azt csak Isten kegyelméből, szabad lelkiismerettel mondhatjuk magunkénak. Az Egyház, mely tudja magáról, hogy üzenetét minden népnek hirdetnie kell, el kell köteleznie magát a hit szabadsága mellett.
11. Amikor a 2. Vatikáni Zsinat meghatározta az Egyház hite, és a modern gondolkodás közötti viszonyt, korrigálta bizonyos történelmi döntéseit, de ebben a látszólagos szakításban megtartotta valódi identitását. Aki azt várta, hogy a "világ felé nyitás" mindent harmóniává alakít, az tévedett. Az Egyház a mi korunkban is az ellentmondás jele maradt. A zsinat a téves vagy felesleges ellentéteket kívánta megszüntetni, hogy annál jobban megmutatkozhassanak a valódi ellentétek.
12. A zsinatnak a modern kor felé tett lépése, amit elég pontatlanul a "világ felé történő nyitásként" mutattak be, tulajdonképpen a hit és az értelem örök problematikájának tárgykörébe tartozik. Már Szent Péter első levelében arra bíztatta a keresztényeket, hogy legyenek képesek választ adni annak, aki hitük értelme felől érdeklődik. Ez a platóni filozófiával való találkozást jelentette, mely jelentősen formálta a kereszténységet. Amikor a 13. században zsidó és arab filozófusok közvetítésével a középkori kereszténység kapcsolatba került az arisztotelészi filozófiával, fennállt annak a veszélye, hogy hit és ész feloldhatatlan ellentétbe kerülnek egymással. Elsősorban Aquinói Szent Tamás volt az, aki ezt a problémát sikeresen elhárította, és a hitet, valamint az arisztotelészi filozófiát pozitív kapcsolatba hozta egymással.
13. A mi korunkban pedig nem történt más, mint az, hogy a keresztény hit és a modern értelem hosszú vitája a 2. Vatikáni Zsinat idejére jutott abba az állapotba, hogy a probléma újragondolása megtörténhessen. A zsinat határozata következtében a hit és az értelem dialógusa megtalálta pozitív irányultságát. Amennyiben helyes hermeneutikával olvassuk a zsinat tanítását, akkor az meghozza gyümölcseit.
Függelék
14. A 2. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium Dogmatikai Konstitució az Egyházról című dokumentuma harmadik fejezete elé a pápa előszót rendelt íratni, amikor a pápaellenes csoport terveinek bizonyítékait a kezébe adták. A teljes szöveg átírására már nem volt mód a botrány elkerülése nélkül. Ezen előszót a szövegbe behelyeztette, az annak része, ennek ellenére rendre elhagyják.
15. A legújabb magyar kiadás is így tesz, de bevezetőjében megemlíti, mint a zsinati titkár értelmező magyarázataként, egy kisebbség által felhozott nehézségekkel foglalkozvó irat gyanánt. A valódi okról nincs említés téve. Az eredeti szöveg valójában nem a titkár véleményét közli, hanem: "Felsőbb tekintély közöl (...) az atyákkal egy előzetes magyarázó megjegyzést, (...) [és] e megjegyzés szándéka és értelme szerint kell magyarázni és érteni az említett harmadik fejezete tanítását." (III. fejezet: Az Egyház hierarchikus alkotmánya és főképpen a püspöki rend.) Azt állítja a bevezetés, hogy a titkár véleménye szerint a dokumentum teljes szövege kötelező erejű megnyilatkozás. Az eredeti szövegben a titkár a tanításügyi bizottság nyilatkozatát idézi szószerint: "ez a zsinat csak azt mondja ki hit és erkölcs dolgában az egyházra kötelező végleges döntésként, amit ő maga nyíltan ilyennek jelent ki. (...) Minden egyebet pedig, amit előterjeszt a zsinat, (...) minden egyes keresztény hívő oly módon köteles hallgatni és elfogadni, amiként maga a zsinat szándékolja. A szándék kiolvasható vagy a szóbanforgó tárgyból, vagy a fogalmazásból, a hittudományos magyarázat szabályai szerint."
16. A titkár a továbbiakban az említett felsőbb tekintély magyarázatát ismeteti, melyből kiemeljük, hogy a püspöki rend tisztség és nem hatalom, mivel a hatalom minden további nélkül gyakorolható, míg a tisztség csak a felsőbb tekintély által jóváhagyott szabályok szerint a hierarchikus rendben. Hierarchikus közösségről van szó, ahol a közösség alatt nem érzelmi közösség, hanem jogi szervezet értendő. A szöveg leszögezi a római pápa teljes és korlátlan hatalmát az egész egyházban. A püspöki kollégium tekintetében ez szükségszerű dolog. "Más szóval nem a római pápát kell megkülönböztetnünk a püspökök teljes testületétől, hanem az egymagában vett római pápát a püspökökkel együtt vett római pápától."
17. "A pápa mint az egyház főpásztora bármikor tetszése szerint gyakorolhatja a hatalmát: ez vele jár hivatalával. A [püspöki] kollégium viszont (...) csak időközönként (...) és ekkor is CSAK [kiemelés tőlem] a fej beleegyezésével. (...) A pápa a saját belátása szerint" dönti el, hogy adott esetben személyesen vagy testületileg kormányoz. Az egész kollegialitásról szóló tanításnak a lényege, hogy a püspökök testülete a dolog természetéből adódó szükségszerűségből semmit sem tehet a fej, vagyis a pápa nélkül. "A kirekesztő értelmű "CSAK" [kiemelés az eredetiben] ("nonnisi") szócska minden [más] eshetőséget kizár."
18. "Mindebből pedig az tűnik ki, hogy a püspököknek fejükkel való összeköttetésről van szó, és egyszer sem a püspököknek a pápától függetlenül folytatott tevékenységéről. Ha hiányzik a fő tevékenysége, a püspökök nem tudnak kollegiálisan ténykedni, amint ez már a "kollégium" fogalmából következik. Az összes püspökök és a pápa között e hierarchikus közösséget a hagyomány EGÉSZ BIZONYOSSÁGGAL szentesíti." (Kiemelés tőlem.)
19. A hierarchikus közösséggel kapcsolatos megengedhetőség és érvényesség kérdése a keletieknél ténylegesen gyakorolt hatalomra vonatkozóan továbbra is vitatható, annak magyarázatára több vélemény is van.
20. A magyar kiadás bevezetőjében az úgynevezett zsinati titkár értelmező magyarázatának fejezete hirtelen minden előzmény nélkül a Lumen Gentium egészéről kezd beszélni, elsőként a szavazás eredményét hozva, mely így azt a hatást kelti, mintha az okvetetlenkedő kisebbség lett volna leszavazva.
21. Maguknak a zsinati szövegeknek az új fordítása sok esetben homályossá vált az előzőhöz képest. Lássunk egy példát a liturgikus kontitúcióból (55. pont második bekezdés).
22. Új fordítás: "A két szín alatti áldozás a trentói zsinat dogmatikai elveinek sértetlen fönntartása mellett megengedhető az Apostoli Szentszék által meghatározott esetekben mind a klerikusoknak és szerzeteseknek, mind a laikusoknak a püspök megítélése szerint; például papoknak fölszentelésük miséjében, szerzeteseknek fogadalmuk miséjében, az újonnan keresztelteknek a keresztséget követő misében."
23. Régi fordítás: "A két szín alatti áldozás megengedhető, a trentói zsinat dogmatikai elveinek sértetlen fenntartása mellett, az Apostoli Szentszék által meghatározott esetekben, nemcsak papoknak és szezeteseknek, hanem világi híveknek is, a püspök megítélése szerint; például papoknak felszentelésük miséjében, szerzeteseknek fogadalmuk miséjében, hitújoncoknak a keresztséget követő misében."
24. A fenntiekben nem pro és kontra kívántunk állástfoglalni, hanem egy eljárásmód visszáságait kívántuk megvilágítani.
Felhasznált irodalom
Ralph M. Wiltgen: A Rajna a Tiberisbe ömlött: a második vatikáni zsinat története. Szent István Társulat, 1999. (Tényfeltáró dokumentumkönyv.)
A II. Vatikáni Zsinat Tanítása. Szent István Társulat, negyedik változatlan kiadás. (Régi fordítás.)
A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Szent István Társulat, 2007. (Új fordítás.)
Monika Mertl: Szívvel gondolkodva... Az Harnoncourt házaspár életrajza. Residenz Verlag, Salzburg und Wien, 1999. Mágus Kiadó, 2002.
Link
Emberi vagy Isteni Liturgia?
Expergiscere homo
Gloria.tv
Az elfeledett Apostoli Konstitúció
2. Vatikáni Zsinat - új fordítás
Vatikáni Rádió
2010. július 1.