Ifjúkor
1. Joris-Karl Huysmans 1848. február 5-én született Párizsban. Apai ágról holland, gyermekkorában többször volt rokonoknál Hollandiában. Ifjúkorában kettős törés érte: korán elhunyt az édesapja, majd anyja szinte azonnal ismét férjhez ment. Az iskolában szegényes ruhái miatt társai kiközösítették. Az érettségi után belügyi közalkalmazottként jómódban élhetett.
2. Az 1870-es francia-porosz háborúban megsebesült, gyakorlatilag végig kórházban ápolták. A vereség szintén törést okozott számára. Ekkortól ír, kezdetben művészi kritikákat. Zola köréhez tartozott, de független szelleme hamarosan önállósította magát. Elfordult a naturalizmustól, mert amint megjegyezte, a művész ott kezdődik, ahol az értelem csődöt mond. Huysmanst nem érdekelte a "középszerű realitások filozófiája".
A különc (1884)
3. A mű Huysmans legjobb írása Európa kultúrtörténetének kiváló összefoglalása, Szerb Antal és Babits Mihály irodalomtörténetével rokon alkotás, csupán itt valamiféle cselekmény, egy ember belső változásai szövik át a kultúrtörténeti elmélkedéseket. Az európai kultúráról alapvető ismeretekkel rendelkezőknek, akik mélyebb megértésre törekszenek, kiváló segédanyag ez az alapmű, mely megvilágítani igyekszik a tárgyalt témák belső összefüggéseit.
4. A könyv szereplője a herceg, lovagok leszármazottja, nem más, mint az európai szellem megtestesítője, az egykor erőtől duzzadó népes család egyetlen, életerejét vesztett utóda. Dekadencia, amivel jellemzik e művet, leszűkített definíció, ennél jóval többről van szó, de kétségtelenül igaz a megállapítás. Igaz, mert ez volt az európai kultúra állapota Huysmans idején. A herceg mindazonáltal független szellem, akiből soha nem válik fogaskerék, egy közösség személyiségvesztett alkatrésze. Maga a cím sokatmondó és alig lefordítható. A francia eredeti A rebours (visszafelé, fordítva). Kosztolányi Dezső egyébként nagyszerű fordításában A különc nem fedi igazán a helyzet drámaiságát, de az angol Against the Grain (kedve ellenére) még annyira sem, egy másik angol fordítás már megsejtet valamit az eredetiből, Against Nature (a természet ellenében).
5. A III. fejezet remek összefoglalását adja a latin nyelvű irodalomnak, a XII. fejezet az újkori francia irodalom bemutatása, ahol "a bárgyúságok gigászi halmazában" találni néhány igazi munkát. A XIV. fejezet a kortárs francia irodalom összefoglaló elemzését adja. A XV. fejezet elején zenei elemzést kapunk az európai kultúra történetéből. Huysmanst a liturgia szépsége lenyűgözte, és mint művész kikelt az ízléstelen templomi zenék, a vallásos zenemulatságok ellen. Kocsmai zenével ékesítik a liturgiát, kurta refrénnel fűszerezve mint valami bordalt, írja. Balettszoknyás hangú szinésznők illetlenkednek az Isten házában. (Képalkotásában Krúdy Gyulával rokon.) Ez a vallásos ricsaj kéjlakká varázsolja a templomokat. Azokkal a papokkal, akik mindezt megengedik, nem válik valami vonzóvá az Egyház. Az intelligencia, a művészet értői elmenekültek. A lelkigyakorlatok szabályai az önállótlanok és az ostobák számára valók. A lelki könyvek zöme kedves és bájos, émelygős és a sok krémes cukortól ragacsos, illatosított limonádé.
6. Olvasható a műben szín és étkezési kultúrtörténet, és társadalomkritika, melynek foglalata, "hogy a világ nagyobbrészt hetvenkedő hencegőkből és hülyékből áll". Az egykori arisztokrácia széthullott, a papságot pedig a nyerészkedés szelleme tette tönkre, és bár egyedül köztük lelt szellemi emberekre, hitüket nem tudta elfogadni. A leghitványabb társadalmi réteg a polgárság. Az arisztokrácia és a papság hibáit átvette és bűnökké nagyította. Úrhatnám és ravasz, mely örökösen szipolyozza elengedhetetlen rabszolgahadát, a népet. A polgár most fertőző butaságban, kedélyes röhögéssel trónol a magasban. Uralomra jutásának eredményeként minden értelmes gondolatot eltiport, minden becsületet megtagadott, megölte a művészetet. Az Egyház romjain ülve a polgár dögletes mocskával elborítja a régi világot, és mindenhol gazságot vet és gyalázatot arat; zárja művét a szerző. Zola felismerte e műben a naturalizmus totális elutasítását, és mélységesen megsértődött.
Ott lenn (1891)
7. A csak végesben hívő társadalomban beteggé lesz a lélek, mely természetszerűleg a végtelenre vágyik. Huysmans lelke ürességét betöltendő a sátánizmus felé fordult, mely a természetfölöttiség érzetét biztosította számára. Mindez az Ott lenn (újabb fordításban Odalenn; eredeti: La Bas) című művében öltött testet. Kutakodása a szellemvilágban meggyőzte arról, hogy létezik egy természetfölötti világ. A Gonosz létének felismerése vezette el Isten felismeréséhez. A könyv megírása után úgy érezte valamiféle ismeretlen, érthetetlen erő kezdi hatalmába keríteni.
8. Figyelemre méltó a mű utóélete. Luis Bunuel (+1983) írt forgatókönyvet a regényből. Az előkészületek alatt egy nem komoly, de a Sátánnal összefüggésbe hozott betegség arra késztette a rendezőt, hogy ne készítse el a filmet. Bunuel úgy tűnik elsősorban spanyol volt és csak utána ateista. A forgatókönyvet olvasva egy zseniális film rajzolódik ki előttünk, bár mindez filmen szemlélve minden bizonnyal hatalmas botrányt kavart volna, akárcsak más művei.
9. Bunuel két szálon futtatja az eseményeket, a középkorban és a jelenben (1975). Két nagyszerű művész Huysmans és Bunuel tudása összegződik a forgatókönyvben. Huysmans regénye a középkor végén játszódik. Jeanne d' Arc egykori harcostársa Gilles de Rais pénz szűkében a Sátánhoz fordul. A műben az Ördög soha nem jelenik meg, nem ad semmit, a főszereplő egyre borzalmasabb áldozatokat mutat be neki és állati módon lealjasul. Végül az inkvizíció elé kerül, kivégzése előtt bűnbánatot tart, ezáltal elkerüli a kárhozatot. A Bunuel féle 1975-ös szál fekete miséjét celebráló katolikus pap viszont öngyilkos lesz és elkárhozik. Ő nem a pénzt, hanem a Sátánt imádja. A műben a sátánizmus összefüggésben van a szexuálitás bálványozásával, a legkülönfélébb perverziókkal, az extázissal, terrorizmussal, és a kisgyerekek, főként kisfiúk meggyalázásával és feláldozásával. A Sátán modern követői beépültek a katolikus papságba, modja a mű, számukra a katolikus tanítás magától értetődő igazság, ellenkező előjellel. Központi elem az eucharistia meggyalázása szexuális összefüggésben, amit Huysmans következő könyvében megerősített, mint általa tapasztalt valóságot. A középkori szereplő mindvégig bízott Istenben, aki majd végül megbocsát neki. A kiközösítés töri meg, mint a biztos kárhozat állapota, bűnbánat által azonban van visszaút. A modern pap célja a Sátán szolgálata, az emberek kárhozatba taszítása.
10. Bunuel nagyszerűen illusztrálja a középkor és a mi korunk közötti alapvető különbséget a harangok szerepével, másrészt két képpel. Az első: középkori család csendesen ül a tűzhely körül. Öreg nő rózsafűzért morzsol. Szegénység. A gyermek a tüzet élesztgeti. A többiek mozdulatlanok. Semmit sem csinálnak. "A tűz lobogó fénye megvilágítja nyugodt, békés, gondolkodó arcukat." A másik kép: modern család. Némán ülnek a televízió előtt. Mozdulatlan bámulják a képernyőt. Macskaeledel reklám. A szobalány bejön, leszedi az asztalt. Hirtelen mozdulatlanná dermed. Figyeli a készüléket. Senki nem mozdul. "A tévé fényei táncolnak üres, riadt, hipnotizált arcukon."
Úton (1895)
11. 1891. május 28-án a párizsi Aquinói Szent Tamás templomban az akkor 43 éves Huysmans a szentmise után bement a sekrestyébe és közölte a pappal: írt egy sátáni könyvet "Ott lenn" címmel, de most egy másikat, egy tisztát akar írni, aminek előfeltétele, hogy előbb megtisztuljon. A megtérés 1892-ben következett be, amihez az út a liturgia volt. Azokba a templomokba járt, ahol eredeti szépségében tartották a liturgiát, a bencés apátságok gregorián miséire, ahol az ember egyszerre érzi magát a múltban és a jövőben, egy hely mely pont a végtelenben. Ez év júliusában az ignyi trappista kolostorban vendégeskedik (Notre-Dame-d'Igny, Fismes mellett Marne-ban), amiről az Úton című könyvében számolt be. Amint látni fogjuk, nem valami szenteskedő hitbuzgalmi írásról van szó, így azután minden oldalról támadás érte. A hívők a vallással összeegyeztethetetlennek tartották, régi barátai nem értették, Zola egyenesen úgy vélte, hogy Huysmans megőrült, mindenhol elutasított, számkivetett lett. Megtérésének jelensége hasonlítható Eperjes Károlyéhoz, csak más habitussal és környezetben. Vallásosságában határozottan vonzódik a szélsőséges aszkézishez. Saját bűnei pszichikai hatásának rabja, nagy bűnök, nagy vezeklés, jelentőség tudat.
12. A könyvben, melyet bántóan megszakítanak egyfajta ismertető blokkok, Huysmans szellemesen állapítja meg, hogy a papság alacsony szellemi színvonala a Gondviselésnek tulajdonítható, hisz ezáltal illenek bele a hívek közösségébe. A papság nyugtalanító ostobasága és a hívek mélyreható tökfejűsége ellenére fennmaradó Egyház az isteni eredet bizonyítéka. Az, hogy egy ilyen szánalmas szervezet 2000 éve fennáll, amögött valami titok kell hogy legyen, nem valamiféle ezoterikus tudás, az láthatóan nincs (éppen ez tovább fokozza a rejtélyt), hanem valami felsőbb akarat, egy terv megvalósulásának eszközéről van szó.
13. A papság tudatlan, ostoba, és érzéketlen a művészet iránt, megveti a misztikát, már csak a vakbuzgók és képmutatók gyermeki eszére tud hatással lenni. Ha ez a korlátoltság politikai hatalomra jut és rázúdul egy országra, az a kultúra végét jelenti. A misét otthagyta a dalárda-indulókat, tingli-tangli utcadalokat üvöltő vagy nyöszörgő énekesek és hívek kibírhatatlansága miatt, a borzalmas tervezésű és berendezésű templombelsők miatt. A lelkiélet nem polgári kényelem, ám az Egyház a lagymatag lelkekhez van szabva, kevés lemondás, kevés gondolkodás, csak így képes magába szívni a tömegeket, máskülönben a hívek nem értenének semmit vagy rémülten menekülnének. Ez a tömegek szintje, nem a beavatottak útja. A papság ha ír egyáltalán, akkor az negédes ostobaság az Egyház csodálatosságáról, míg a nagy írók remekműveket alkotnak a lényeg, a hit nélkül (például Gustave Flaubert: Irgalmas Szent Julián legendája), a tudós egyháziak pedig okos dolgokat adnak ki minden művészet nélkül. Huysmans egyesíteni kívánta a hitet a művészettel, amint ez a régi alkotásokban látható.
14. Huysmans leírja küzdelmét a kéjvágy kísértései ellen. Mindenről a szexualitás jut eszébe (múltja kísérti), gondolatban levetkőzteti az apácákat ("szétvetett lábak"), a templomban térdeplő nővérekről egykori fajtalanságai idéződnek fel. Belátja, hogy a legnehezebb út a hit és a gyakorlat között húzódik. Hívőként is megmarad a női nem csodálójának. További életét nagyrészt női bencés zárdákban töltötte vendégként, ami tovább fokozta meggyőződését az Egyház különlegességével kapcsolatban, hiszen e kolostorokban egy nagy csomó nőt zárnak össze egy életre, akik nem ölik halomra egymást, sőt engedelmeskednek egy másik nő akaratának! Ez önmagában is elképesztő és példátlan az emberiség történetében. Lenyűgözte az a gondolat, hogy nők arra szentelik életüket, hogy mások bűneiért engeszteljenek. Megjegyzi, hogy Diderot "Apáca" című művének köze nincs a valósághoz már csak azért sem, mert a zárdákban tenyészik a buzgóság bűne, mely följelentésre késztet. Ha valaki megszegi a szabályokat, azonnal feljelenti a szomszédja. A kolostorokban nem csak szentek élnek. Mindazonáltal a katolicizmus értékeit a szerzetességben és művészetében őrzi, és legfőképpen néhány rendkívüli emberben, a szentekben, akik birtokolják a szellemi látás képességét. A szerzetesek őrzik az ősi tudást és a liturgia erejét, a világi papság néhány kivételtől eltekintve mindezek híján van. Ami a kolostorokban veszély, az a gyóntató személye, aki nem a bölcsek, hanem a püspök pártfogoltjai közül lesz kiválasztva, aki rendszerint ostoba ember. A gyónást ezért rövidre kell fogni, másrészt pedig ne tetszelegjünk önmagunkban.
15. A jezsuiták szakmája a férfi lelkigyakorlatoztatás. Kedves ügyes papok, akik halálra untatnak prédikációikkal, beleavatkoznak az ember életébe és beleszólnak művészetébe, szigorúan őrzik a gondolataid, és együtt látnak el mindenféle fiatalemberekkel, kiknek értelem nélküli vallásossága elborzasztó. A bencés családnál (bencés, ciszterci, trappista) épp ellenkezőleg áll a dolog. A szabályok az ostobák számára szólnak, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni. A magányba vonuló vendégnek számít, akivel ezért nem kell törődni, szabad az ember, ha akar úgy megy el ahogy jött, tisztelik akaratát és nem kutatnak lelkében felhatalmazása nélkül.
16. Végül egy érdekesség a műből. Huysmans beszámol egy szélsőséges szerzetes rendről az újkor hajnaláról, az átmeneti zűrzavar idejéből. Szent Magloire lányainak a fölvételkor a Szent Evangéliumra kellett megesküdniük, hogy elvesztették szüzességüket. Ezen kívül meg is vizsgálták őket és ha mégis szűznek bizonyult valaki, akkor elutasították kérelmét. Ellenkező esetben még utánanéztek, vajon nem azért fosztotta-e meg magát tisztaságától, hogy bejusson a zárdába? Csak azt vették fel, aki annak rendje és módja szerint adta magát parázna életre. E bűnbánó rendben elképesztően kegyetlen szabályzat volt érvényben (állandó sanyargatás, vesszőzés, börtönlyuk, legszigorúbb böjt, heti háromszori nyílvános bűnbevallás, a külvilágtól való tökéletes elszakítás, éjféli felkelés, folyamatos felügyelet még a wc-ben is). A rend érdeklődés hiányában hamar megszünt.
Utolsó évek
17. 1898-ban adta ki a A katedrális című művét. A chartresi katedrális számára a legnagyszerűbb szakrális alkotás volt, az Ó- és Újszövetség jelképes ábrázolása, a középkor szellemének megjelenése, kőből épült légies művészet. Nem egy közösség találkozási helye, hanem az Isten Székesegyháza. Vallásosságának központi eleme volt a szentek tisztelete. A hozzá legközelebb álló Szent Lydwina életrajzát 1901-ben írta meg.
18. Habitusának, művészi, vallási igényeihez a bencés szellem állt legközelebb. "Az, aki nem volt Solesmesben, nem alkothat magának fogalmat a liturgia és a gregorián ének szépségeiről." Ekkor állította helyre a solesmesi bencés közösség a gregorián eredeti előadói (historikus) gyakorlatát. Huysmans hosszú ideig élt a ligugéi bencés apátságban, mint a bencés harmadrend tagja (oblátus). Amikor az apátság (1902) Belgiumba áttelepült ő letargiába esett, sehol nem találva helyét. Itteni életéről Az oblátus című könyvében számolt be (1903). Új életerőt egy fiatal lány szerelme adott neki, aki Huysmans halála előtt nem sokkal belépett a bencés rendbe.
19. Utolsó írása A lourdesi tömeg (1906). Ez a regény Zola Lourdes-jának ellenpólusa, hatalmas sikert aratott. A betegek leírásában döbbenet, a gyógyulásoknál pedig jegyzőkönyvszerű pontosság tapasztalható. Ekkor már ő maga is súlyos beteg. Először egy övsömör miatt időlegesen megvakult, majd újabb betegsége következtében szájpadlása perforálódott. Az orvosok morfiumot ajánlanak, amit elutasított. "Most már nem mondhatják többé, hogy ez csak irodalom." 1907. május 12-én hunyt el Párizsban.
Jegyzet
Több katolikus szerzetesrend hármas tagolódású. Az úgynevezett első rend az adott rend férfi szerzetesei, a második rend a női szerzetesei (apácák), és van egy harmadrend, mely olyan világi hívek (egyedülállók és családosok) közössége, akik az adott rend szellemisége szerint kívánnak élni, elfogadva egy könnyített szabályzatot. A bencések esetében oblátus a nevük.
Felhasznált irodalom
Joris-Karl Huysmans: A különc. Lazi, 2002.
Joris Karl Huysmans: Úton. Athenaeum, 1925.
Luis Bunuel: Odalenn. Forgatókönyv Huysmans regényéből. Szukits Könyvkiadó, 2001.
Christiane Aimery: Joris-Karl Huysmans. (A XX. század konvertitái II. kötet.) Szerkesztette: Fernand Lelotte. Ecclesia, 1986.
Gabriel Amorth: Egy ördögűző tapasztalatai. Ecclesia, 1994.
Link
Takács Ferenc
Várkonyi Nándor
Laczkó Géza
Luis Bunuel
2011. december 15.