Kádár-rendszer
1. Felkészületlenül születünk bele környezetünkbe, az ismeretlenbe, ami egyet akar, elpusztítani a beleszületett újat, amint a Kádár-rendszer is csak elpusztításunkon iparkodott. Mint fogalom, nem volt más, mint személyünk megsemmisítője. A Kádár-rendszer nevelésünkre jogosulatlanul, kizárólag saját céljaira nevelt minket, emberi létünk céljai ellenében. Céljaik szerinti nevelésükkel elérték, hogy céljaik ellenében éltem. Szakadatlan büntetéseikkel azt képzelték, magukhoz láncolhatnak, de büntetőstratégiájuk, a gyermek birtokbavétele büntetéssel, engem mindig is taszított. Nem utódokat akartak, hanem örökösöket. (Az utód élheti saját életét, az örökösnek tovább kell élnie elődje életét.) Amikor világra jöttem a 2. Világháború után 21 évvel, a Kádár-rendszer maga alig múlt 9 éves, emlékezetemben mégis elaggott rendszerként él.
2. A Kádár-rendszer születése ténylegesen elkövetett bűncselekmények eredménye volt. A bűnös rendszer csapásként viselte a tényt, hogy itt vagyunk. Nem volt szabad kérdeznünk, így megspórolták maguknak a választ. Mint mondják, rövid pórázon voltunk tartva. Kívülállónak elképzelhetetlen ez a rövid póráz, ez a ridegtartás, amiben részünk volt, mint jószágot az udvarban, úgy tartottak minket a Kádár-rendszerben. Mindenre kényszerítettek bennünket, mindig olyat követeltek tőlünk, amit nem akartunk, vagy ha akartuk, olyan időpontban követelték, amikor nem akartuk. Olvasni például, amit nem akartunk, meghallgatni, akit nem akartunk, megnézni, amit nem akartunk, felvenni mindig azt, amit nem akartunk. A többiek engedelmeskedtek, én azonban nem engedelmeskedtem, mindig büntetéssel kényszerítettek ezekre.
3. A legszigorúbb szabályokhoz kellett tartanunk magunkat, ám e szabályokat nem nekünk alkották, hanem az előttünk élőknek. Ezek a szabályok már évtizedek óta idejüket múlták. Arra azonban, hogy saját szabályokat alkossunk magunknak, ami a szabadság lényege lenne, nem volt lehetőségünk. A Kádár-rendszerben kezdettől fogva idejétmúlt minden, és mert kezdettől fogva mindent elutasítottam, folytonos életveszélyben voltam, mert nem akartam engedni ezeknek a szabályoknak, és nem is engedtem, sőt a gyerekkort elhagyva már kényszeríteni sem tudtak, a kötelező katonai szolgálatra sem, mert nem volt célom a túlélés.
4. A többiek azonban engedelmeskedtek, mert engedelmesek voltak, én pedig mindig is engedetlen voltam. A hatalmat zavarta minden, ami jellemzett engem; az utolsó pillanatig. Ez elválasztott a többiektől, mert ők tulajdonképpen a hatalom oldalán álltak, amiért is mindig könnyebb volt nekik, amiért is mások lettek. Én ma sem vagyok engedelmes, egyre ellentmondóbb, egyre lázadóbb ember vagyok, ténylegesen izolálódó karakter, sok szempontból hajlíthatatlanabb, mintsem szükséges lenne, épp kétségbeejtő gyermek-, és ifjúkorom következtében.
5. A Kádár-rendszert mindig is börtönnek éreztem, nem is volt számomra más. Engem már a börtönbe nemzettek és szültek bele, így fogolyként töltöttem gyermek-, és ifjúkorom éveit. Magánzárkában szakadatlan sötétségben, mindenféle értelem és cél nélkül. Azt gondoltam soha nem szabadulhatok; életfogytiglan. Ha a hatalommal beszéltem, nem volt egyéb az, mint előállítás és kihallgatás. Folytonos kilátásban a büntetés súlyosbítása. Válasz nem volt semmire, ezért nem is kérdeztem. Gondolhattam a menekvésre, de menekvés nem volt, mert menekülvén is csak elpusztulhattam, ezért nem gondoltam. Rákényszerültem, hogy saját hazámat börtönnek lássam.
6. Azután elbocsátottak, méghozzá időnek előtte (24 év után) börtönömből, amelybe belenemzettek és beleszültek. A Kádár-rendszert halála után sem látom szépnek, még csak elviselhetőnek sem, minden adottságom hiányzik a tények ilyen jellegű meghamisításához.
Orbán-rendszer
7. Felkészületlenül születünk bele környezetünkbe, az ismeretlenbe, ami egyet akar, elpusztítani a beleszületett újat, amint az Orbán-rendszer is csak elpusztításunkon iparkodik. Mint fogalom, nem más, mint személyünk megsemmisítője. Az Orbán-rendszer nevelésünkre jogosulatlanul, kizárólag saját céljaira nevel minket, emberi létünk céljai ellenében. Céljaik szerinti nevelésükkel elérték, hogy céljaik ellenében élek. Szakadatlan büntetéseikkel azt képzelik, magukhoz láncolhatnak, de büntetőstratégiájuk, az ember birtokbavétele büntetéssel, engem mindig is taszított. Nem utódokat akarnak, hanem örökösöket. (Az utód élheti saját életét, az örökösnek tovább kell élnie elődje életét.) Ma a rendszerváltás után 22 évvel az Orbán-rendszer alig múlt 2 éves, mégis öreg rendszernek tűnik a szememben.
8. Az Orbán-rendszer születése ténylegesen elkövetett bűncselekmények eredménye. A bűnös rendszer csapásként viseli a tényt, hogy itt vagyunk. Nem szabad kérdeznünk, így megspórolják maguknak a választ. Mint mondják, rövid pórázon vagyunk tartva. Kívülállónak elképzelhetetlen ez a rövid póráz, ez a ridegtartás, amiben részünk van, mint jószágot az udvarban, úgy tartanak minket az Orbán-rendszerben. Mindenre kényszerítenek bennünket, mindig olyat követelnek tőlünk, amit nem akarunk, vagy ha akarjuk, olyan időpontban követelik, amikor nem akarjuk. Olvasni például, amit nem akarunk, meghallgatni, akit nem akarunk, megnézni, amit nem akarunk, vásárolni ott, ahol nem akarunk, enni, amit nem akarunk. A többiek is csak fogcsikorgatva engedelmeskednek, én azonban egyáltalán nem engedelmeskedem, még büntetéssel sem kényszeríthetnek ezekre.
9. A legszigorúbb szabályokhoz tartjuk magunkat, ám e szabályokat nem nekünk alkották, hanem az előttünk élőknek. Ezek a szabályok évtizedek óta idejét múlták. Arra azonban, hogy saját szabályokat alkossunk magunknak, ami a szabadság lényege lenne, nincs lehetőségünk. Az Orbán-rendszerben kezdettől fogva idejét múlt minden, és mert kezdettől fogva mindent elutasítottam, folytonos életveszélyben vagyok, mert nem akarok engedni ezeknek a szabályoknak, és nem is engedek, nem tudnak kényszeríteni, mert nem célom a túlélés.
10. A többiek azonban engedelmeskednek, mert engedelmesek, én pedig mindig is engedetlen voltam. A hatalmat zavarja minden, ami engem jellemez; az utolsó pillanatig így lesz. Ez elválaszt a többiektől, mert ők tulajdonképpen a hatalom oldalán állnak, amiért is mindig könnyebb nekik, amiért is mások. Én ma sem vagyok engedelmes, egyre ellentmondóbb, egyre lázadóbb ember vagyok, ténylegesen izolálódó karakter, sok szempontból hajlíthatatlanabb, mintsem szükséges lenne, épp kétségbeejtő gyermek- és ifjúkorom következtében.
11. Az Orbán-rendszert első napjától börtönnek érzem, és az én számomra ténylegesen az is. Immár 2 éve ismét magánzárka szakadatlan sötétségben, a szabadság vágyával és céljával. Folytonos kilátásban a büntetés súlyosbítása. Válasz nincs semmire, ezért nem is kérdezek. Gondolhatnék a menekvésre, de menekülvén is elpusztulhatok, ezért csak gondolok. Rákényszerülök, hogy saját hazámat ismét saját börtönömnek lássam. Vajon börtönünket, amelybe belenemzettek és beleszültek, csak halálunk pillanatában hagyhatjuk el?
12. Sokan vannak, akiket nem börtönbe nemzettek és szültek, hanem szabadságban szabadnak. Ők egyre ellentmondóbbak, egyre lázadóbbak, épp szabad gyermek- és ifjúkoruk következtében. Börtönünk intézménye ellen, mely újra éledt, felvettük a harcot, ezt az élethossziglani küzdelmet, reménytelenségünk küzdelmét, amit egyedül az a remény éltet, hogy utódaink lesznek és nem örököseink. Azonban ezt zokon veszik tőlünk azok, akik börtönben tartanak és megsemmisíteni igyekeznek minket, felhánytorgatják nekünk, hogy a haza ellen cselekszünk, teljesen nyíltan ellenükben. Az Orbán-rendszert nem látom szépnek, sőt még csak elviselhetőnek sem, minden adottságom hiányzik a tények ilyen jellegű meghamisításához.
Centrális erőtér
13. Megpróbálják bebeszélni nekünk, hogy csak akkor van jogunk az életre, ha úgymond rendesen dolgozunk, és megpróbálják rögzíteni bennünk, hogy az úgynevezett kötelességeinket teljesítsük. Teljességgel különböző emberek, karakterek belegyömöszölve ugyanabba a világnézetbe. Az államnak fixa ideája, hogy ugyanazt gondoljuk, higgyük, tegyük és mellőzük; de én mindig másként cselekedtem, és ez naponta katasztrófahangulathoz vezet. Nem voltunk, sosem voltunk egyformák. Mindig követtem lényem, soha nem törődtem mások véleményével.
14. Az ellen, hogy mert magyarok vagyunk valami különösek lennénk, hogy ami velünk vagy Magyarországgal kapcsolatos, valami különös, mindig is tiltakoztam, hogy egész Magyarország különös lényekből állna, ami persze igaz abban az értelemben, amelyben a világon minden valami különösség, de egyik sem különösebb, mint a másik, minden egyformán különös, szóra sem érdemes az egész.
15. Egyfolytában azt kell tennünk, amit nem akarunk, és egyfolytában azt kell hallgatnunk hozzá, hogy jót akarnak nekünk. Naponta folytonosan, hogy milyen nagyon jót akarnak nekünk, ez a szakadatlan ismételgetés, mert alaptételükké vált, hogy milyen jót akarnak nekünk, így tudják kézben tartani a népet, tudatlanságban tartva. Ha az embereknek a valótlanságokon túl más is tudomásukra jutna, akkor esetleg arra a belátásra jutnának, hogy a világ nagyobb, mint Magyarország, és alapjában véve teljesen más, mint amit ők világként ismernek.
16. Beásták maguk végső soron kilátástalan szabadság elleni életükbe. Logikus következmény, hogy szakadatlan a szabadság ellen dolgozva, most el kell hagyják a demokráciát. Lassanként egy másik rendszer jött létre, a régi megsemmisítése által, egy teljességgel másik, új rendszer jött létre, és azonnal megállapíthattam, hogy a hatás megsemmisítő. Ami követi, borzalomkövetkezmény, semmi egyéb, mint elhalás, behátrálás egy halálos betegségbe, ettől a pillanattól fogva minden a biztos halálba visz. A vég azonban nem esemény. Fényhasadék, tisztás.
Konklúzió
17. Felkészületlen világba születünk bele, egy ránk teljes egészében felkészületlen világba, amely világ mert nem a mi világunk, megsemmisítésünkre tör. A világnak semmi köze hozzánk, ezért újra és újra belefogunk, hogy saját elképzeléseink szerinti világgá tegyük, hogy bizonyos idő múltán azt mondhassuk, saját világunkban élünk. Amint értelmünk nyiladozik, azonnal figyelmesen fürkésszük világunk felszínét és beltartalmát, kutatjuk módját, hogy a világ, amely nem a miénk, hogyan válhatna a miénkké, hogyan változtathatnánk meg a földet, hogy végül életünk végén azt mondhassuk, legalábbis egy ideig a sajátunkban, és nem valaki más világában éltünk.
18. Embertársaink 90%-a olyan világban éli le életét, ami nem az ő világa, hanem valaki másé. Soha nem a sajátjukban élnek, hanem valaki más által meghatározottban. Amint értelmünk nyiladozik, azonnal saját világunk megteremtésébe kell fognunk, mindenkinek a magáéba, ezáltal értelmünk ténnyé válik. Éljük életünk létünk peremén. Mi viseljük ezért a miénk. Életünkben igen korán és megalkuvás nélkül, egyre nagyobb akaraterővel kell dolgoznunk a világtól való elválás feladatán, hogy egykor elmondhassuk, saját világunkban éltünk, nemcsak valaki máséban.
19. Az ember legteljesebb boldogsága a gondolkodás, mindenekelőtt a szabad filozofikus gondolkodás. Egyedül ez a tény, ez a felismerés mentheti meg az embert. Foglalkozás a tudással, behatolás a tudásba. A vég akkor nem esemény. Fényhasadék.
Függelék
A Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, és mindarról, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszerével összefügg, különös tekintettel az Alaptörvényre
20. Ha az ország az egyensúly rövid zavara után újra eredeti egyensúlyi helyzetébe kerül, egyensúlyi helyzete stabil. Ha ezzel szemben az ország minden tetszőleges új helyzetben, anélkül hogy az eredetibe visszatérne, egyensúlyi állapotot mutat, egyensúlyi állapota indifferens. Ha az ország az egyensúlyi állapot rövid zavara után nem tér vissza eredeti egyensúlyi helyzetébe, hanem másikra törekszik, egyensúlyi állapota labilis. A rendszer súlypontja a centrális erőtérben nyugszik az Alaptörvény talapzatán. A sarkalatos törvények tetőpontján át a hatalom egészének megtámasztásához legalább kétharmados nyomaték szükséges, aminek a centrális erőtérben kell elhelyezkednie.
21. Ha nem került volna kapcsolatba a politikával, volna valami más szörnyűséges.
Epikrízis
22. Ijesztő állapotban, amiben volt, ebben a teljes tanácstalanságban, az éppen beálló időváltozás tényétől egyre fokozódó izgalomban, vajon kínálkozik-e alkalom, hogy az országot megfossza értékeitől, persze apránként és óvatosan, a lehető legnagyobb nyugalommal; az országot, amit még ő mocskolt össze. Ez a töprengés, kifossza-e az országot vagy sem, a teljes összeomlás peremére taszította, egyszer ezt gondolta, másszor azt, végül megfogta, felfordította, és tartalmát kiürítette. Ezt most nem kellett volna, mondta magának, hátralépett, és háttal a világnak feszülten figyelt.
23. Az egész ország mozgott! A demokratikus hagyatékból egyes elemek lejjebb csúsztak, oda, ahol az alkotmányos törmelék üreges volt, és ha az üreg meglazult, látta ahogy újabb demokratikus darabkák estek a földre. Tenyerével befogta a száját nehogy felüvöltsön, és megfordult mert félt, hogy ebben a félelmetes helyzetben rajtaüthetnek. De senki nem figyelt rá. Barátja a vonaton ült, ölében tartotta laptopját; az új alaptörvényt írta.
24. Odament tehát ismét az országhoz, és annyit vett magához a demokratikus hagyatékból, amennyit egyszerre megbírt fogni, majd teletömte vele az asztalfiókot. Újra és újra belemarkolt a demokratikus hagyatékba, és beletömte az asztalfiókba, végöl a térdével is segítenie kellett, hogy az utolsó fiókot, amelyet a végsőkig megtömött szabadsággal, vissza tudja tolni. Körülnézett. Egyik embere épp az új választási törvényt írta.
25. Háttal a világnak, valami félelmetes dolgot követett el. De az a fő, hogy nem lát több szabadságot, gondolta, semmit belőle. Természetesen a ténykörülmény, mármint hogy a demokrácia nem az országban, hanem az íróasztalfiókban van, mit sem változtat helyzetén, amely szörnyűséges helyzetnek nevezhető. Ellenkezőleg, most még rosszabb a lelkiismerete, mert azzal, hogy kiöntötte az országból a demokráciát, mindent tökéletesen összekevert. Soha többé rendbe nem rakja, egy ilyen rendrakás megőrjítené, és arra gondolt, hogy mit művelt, és tudta mit művelt, ha más nem is tudja, mit művelt.
26. Totálisan kimerült állapotában hirtelen világossá vált előtte, micsoda kilátástalan helyzetben van, a totális zavarodottság állapotában. Elborult elmével felkapta az országot, tartalmát kiürítette, és ezzel mindent összekevert, és ez soha nem tehető jóvá! Átnézni és rendezni, hosszasan ezt suttogta, majd teljes hangerővel felnevetett. Azután akkora lett a csönd, mint még soha.
Megjegyzés
Thomas Bernhard után szabadon.
Felhasznált irodalom
Thomas Bernhard: Korrektúra. Ferenczy Könyvkiadó, 1996.
Link
Életrajz
2012. augusztus 3.