I.
1. Szándékunk, hogy ebben az írásban rögzítsük azt a keveset, amit Törvényadónk életrajzának anyagából föllelhettünk. Ő volt rendszerünk, az Együttműködés Rendszerének első, alapító miniszterelnöke, ahogyan a Nevelési Hatóság irattáraiban nevezik. Nem hunyunk szemet ama tény felett, hogy írásunk némiképp, legalábbis látszólag ellentmond a szellemi élet uralkodó törvényeinek és szokásainak, mert hiszen a mi szellemi életünk legfőbb alapelveinek egyike éppen az egyén kihunyása, az egyes személyek lehető legtökéletesebb beilleszkedése a Nevelési Hatóság hierarchiájába és tudományainak gyakorlásába. Ha ennek ellenére ragaszkodtunk kísérletünkhöz, hogy lejegyezzünk egyet-mást az alapító miniszterelnök életéről, és hozzávetőleg fölvázoljuk személyisége képét is, ezt nem személyi kultuszból tettük, hanem hitünk szerint ellenkezőleg: csakis az igazság és a tudomány szolgálatában. Elég ugyanis egyetlen pillantást vetnünk mai szellemi életünk előzetes történetébe, vagyis a nemzeti összetartozás fejlődésébe, s óhatatlanul megmutatkozik, hogy ha a fejlődés minden szakaszának, kibontakozásának, minden változásának s lényeges cezúrájának (akár haladó, akár konzervatív módon értelmezzük) nincs is feltétlenül egyetlen és voltaképpeni előidézője, legtisztább arculata mégis épp annak a személyében nyilvánul meg, aki a változást bevezette, s aki az átalakulás és tökéletesedés eszközévé lett.
2. Mi mai emberek csak akkor beszélünk jelentős személyiségről, ha olyan emberrel találkozunk, akinek sikerül a lehető legtökéletesebben beilleszkednie a közösségbe. Minket nem érdekel sem a patológia, sem a családtörténet, az sem különösebben fontos számunkra, milyen a szellemi előtörténete, hogy min nevelődött. Számunkra csak az az igazi hős, aki személyét tökéletesen feloldotta a hierarchikus tevékenységben. A lázadókkal nem értünk egyet, hisz őket mohó vágyuk és szenvedélyük arra készteti, hogy szakítsanak a fennálló renddel. Mi csakis a hősöknek, ezeknek a valóban példás életű embereknek az esetében érezzük megengedettnek, hogy személyük iránt érdeklődjünk. Ebben az értelemben igyekeztünk értesüléseket szerezni rendszerünk alapítójának az életéről, s kiváltképp mindarról, amit ő maga írt. Így kezünkbe is került több olyan kézirata, amelyet elolvasásra érdemesnek tartunk.
3. Közlendőink az alapító miniszterelnök személyéről egészükben vagy részben bizonyára már ismertek népünk s főként a Nevelési Hatóság tagjai előtt, s írásunk már csak ezért sem kizárólag ennek a körnek szól, hanem a külvilág megértő olvasóiban is reménykedik. Éppen ezért a kevesebb előképzettséggel rendelkező olvasók számára előre kell bocsátanunk némi kis népszerű bevezetést az Együttműködés Rendszerének értelmébe és történelmébe. Hangsúlyozzuk, ez népszerű bevezető, az is akar lenni, s egyáltalán nem tart igényt arra, hogy tisztázza az alapítás történetének azokat a kérdéseit, melyeken még a Nevelési Hatóságon belül is vitatkoznak. A téma tárgyilagos kifejtésének ideje még korántsem érkezett el. Ne várják hát tőlünk a nemzeti összetartozás teljes történetét és elméletét. Későbbi koroknak fenntartott feladat ez! Még kevésbé óhajt ez a mi dolgozatunk a Nevelési Hatóság belső tankönyve lenni, ilyet ezután sem írnak soha. Oda bejutni csakis a szokásos, előírt úton-módon lehet, s ez jó néhány évet követel, s egyetlenegy bejutottnak sem érdeke (és nem is lehet soha), hogy a játékszabályokat könnyebben megtanulhatóvá tegye.
4. Az Együttműködés Rendszere lényegében játék kultúránk minden tartalmával és értékével. Alapítónk e roppant szellemi értékkel úgy játszott, mint orgonán az orgonista. Ennek az orgonának billentyűzete és regiszterei letapogatják népünk teljes szellemi kozmoszát, ám a billentyűzet a pedál és regiszterek száma, rendje és tartalma mára már rögzítve lettek; változtatni ezen már csak elméletileg lehet, hiszen Alaptörvényünk a Nevelési Hatóság lehető legszigorúbb ellenőrzése alá tartozik. Viszont a Nevelési Hatóság számára ezen szilárd szerkezeten belül nyitva áll a lehetőségek és kombinációk egész világa; ez Alapítónk áthagyományozott öröksége, mondhatni rendszerünk legbensőbb lényege. Például ha két ítélőbíró egyszerre kapná meg ugyanazt az ügyet, akkor jellemük, hangulatuk és pillanatnyi érdekük szerint a dolog egészen másként folyna le, és másként végződne.
5. Alapjában véve teljesen a történetíró tetszésére van bízva, milyen messzire vezeti vissza az Együttműködés Rendszerének kezdetét és előzményeit, hiszen igazában eszmeileg mindig is létezett. Előzetes képét sejtelemként, vágyálomként ott látjuk számos régebbi korban, így például Püthagorásznál, majd a hellenisztikus-gnosztikus körben, s ugyanígy a régi kínaiaknál, aztán ismét az arab szellemi élet csúcspontjain át a 17-18. századi abszolutizmus, majd a romantikus filozófiákig, és a 20. századi mágikus álmok titkos szervezetéig. A szellem minden törekvése az Egyetemes Államhatalom, így a platóni akadémiától kezdve a szellemi elit minden társulása arra irányult, amely számunkra az Együttműködés Rendszere. Semmi kétség, hogy olyan szellemek, mint Abelard, Leibniz, Hegel, arról álmodtak, hogy egyközpontú rendszer jöjjön létre. Erre utalt Nicolaus Cusanus is, amikor arról beszélt, hogy a szellem a lehetségeshez és a szükségszerűséghez idomul.
6. Az a szellemi mozgalom, amelynek gyümölcse többek között a Nevelési Hatóság intézménye és a munkalapú társadalom, egy olyan történelmi időszakban kezdődött, amely a Turul Szövetség elnöke, Plinius Ziegenhalss kulturális antropológus elnevezése alapján az "álliberális korszak" nevet viseli. Ez a kor, amint Ziegenhalss kifejtette, nemigen tudott mit kezdeni szellemével, az élet és az állam gazdasági rendszerén belül nem tudta a neki megfelelő helyhez és szerephez juttatni a központi államhatalmat. Őszintén szólva nagyon rosszul ismerjük azt a korszakot, noha abból a talajból nőtt ki jóformán mindaz, ami ismertetőjegye mai rendszerünknek. Az a kor Ziegenhalss szerint rendkívül "polgári" korszak volt, amely hódolt a széles körben terjedő individualizmusnak, amit a nagy kutató bizonyítékok tömegével igazolt. Ziegenhalss egyébként az egyetlen komoly tudós, aki vizsgálódásra méltatta e távoli kornak a szokásait.
7. A szellemi fejlődés szempontjából az álliberalizmus korszakában két nagy törekvés mutatkozott: egyrészt a gondolkodás szabadsága, vagyis a magát szuverénnek és nagykorúnak tartó ember harca az intézményi gyámsággal szemben, másrészt törekvés egy feltétlen igazságnak felfogott ideológia korlátlan uralmának megvalósítására. Törvényadónknak köszönhetően ez utóbbi került ki győztesen a harcból. Hogy vajon ez a nyereség megérte-e a számtalan áldozatot, a sok-sok szenvedést, a pereket, kínzásokat, az életüket tébolyban vagy öngyilkosként végző "géniuszok" sora; ez a kérdés számunkra megengedhetetlen. A történelem megtörtént, és hogy van-e értelme, annak nincs jelentősége.
8. Az álliberális korban a szellem szabadságáért folytak a harcok, melynek következtében a szellem valóban hallatlan, s már önmagának is elviselhetetlen szabadságot élvezett. A szellem eme lealacsonyításának, a szabadság diktatúrájának a példái valóban meghökkentőek. Ziegenhalss számos olyan munkára bukkant, amelyek, mivel egyébként teljesen érthetetlenek volnának, hajlamos úgy magyarázni, hogy bennük önmagukat gúnyolják ki a szerzők. Meglehet így van, de megértésükhöz előbb még meg kellene találnunk a kulcsot. Ezen írások kiötlői újságírók vagy "szabad" írók, akiket költőknek is neveztek, de úgy látszik voltak köztük tudósok, mi több híres egyetemi tanárok is. Döbbenetes, hogy például vegyészek vagy zongoravirtuózok politikáról, színészek és költők a pénzügyi válság okairól nyilatkoztak. Ebbe a démonikus iróniába csak nagyon nehezen tudjuk beleképzelni magunkat. Ha egy épület leégett, egy híres ember botrányba keveredett, az emberek azonnal értesültek róla. A nap minden eseményéről tüstént ömlött a túlbuzgó irkafirkálás, természetesen elkapkodott megfogalmazásban. A népet így túltáplálták tudásanyaggal, sőt műveltségi játékoknak nevezett eszelősségek voltak divatban. Látszatvilágba menekültek az emberek a szorongás elől.
9. Törvényadónknak köszönhetően a kultúra az átmenet 20 éve alatt sem aludta álmát, hanem hanyatlása és látszólagos önfeladása közben egyeseknek a lelkében a legélesebb éberségig és önvizsgálatig jutott el. Kisebb csoportok, elsősorban központi kultuszunk korabeli szurkolói elszánták magukat arra, hogy hűek maradnak a szellemhez, és teljes erejükből igyekeznek átmenteni azon a szörnyű koron a hagyomány, a fegyelem, a módszer, a lelkiismeret magvát. Amennyire ma ismerjük ezeket a folyamatokat, azt mondhatjuk, hogy a szeptemberi ifjak körében csúcsosodott ki az ellenállás szelleme. A dicsőséges szeptemberi forradalom véghezvivői ők. Az Együttműködés Rendszerének mai formája tőlük kapott fontos ösztönzést.
10. Törvényadónk származását nem ismerjük. Mint a kiválók iskolájának annyi más tanulója, vagy ő is korán elveszítette szüleit, vagy a Nevelési Hatóság szabadította ki kedvezőtlen életkörülményeiből, és adoptálta. Alapítónk ama szerencsések közé tartozik, akik eleve rendszerünk és a Nevelési Hatóság szolgálatára születtek és rendeltettek, és ez indított minket arra, hogy mélyrehatóan elemezzük személyiségét. A nyugalom, derű, sőt sugárzás, melyekkel kibontakoztatta adottságait, betöltötte sorsát, a rendeltetését. Mivel a rejtett dolgokat nem ismerhetjük, ezért a történetírás lényeges része a feltételezés. Élete végső szakaszáról szinte minden igazán hiteles híradás hiányzik, és éppen az a körülmény, hogy életének vége legendává lett, mégiscsak felbátorított bennünket vállalkozásunkra. Mi átvesszük ezt a legendát és igaznak tekintjük, még ha esetleg jámbor költészet is. Amiképp mit sem tudunk alapító miniszterelnökünk születéséről és származásáról, azonképp a haláláról sem tudunk semmit. De nincs jogcímünk feltételezni, hogy a halála véletlen volt. Életét, amennyire ismerjük, tisztán, lépcsőzetesen felépítettnek látjuk, és ha a halálról formált vélekedéseinkben készségesen csatlakozunk a legendához, s azt hívő módon átvesszük, ez is csak azért van, mert a legenda tudósítása szerint ennek az életnek a végső állomása, úgy tetszik, tökéletesen megfelel az előzményeknek. Sőt, beismerjük: hogy élete legendába lebegett át, és ez éppúgy szervesnek és helyénvalónak látszik, mint ahogy nem kételkedünk egy csillag létezésében sem, még ha az éppen el is tűnt szemünk elől, és számunkra "elpusztult". Haláláról a "Legenda az alapító miniszterelnökről" című elbeszélés szól, amely kézirat több példányban jár köztünk kézről kézre, és valószínűleg az elhunyt néhány kiváltságos tanítványának a műve.
11. Törvényadónk a lehető legmagasabbat érte el és teljesítette, hiszen miniszterelnökként vezére és példaképe volt a szellemileg műveltek és a szellemre törekvők hadának, és mindannyiunk számára a szent templom főpapjaként példásan irányította és gyarapította a ránk maradt szellemi örökséget. Nemcsak megkapta és birtoka vett egy országot, és foglalta el a legfelsőbb helyet a hierarchia csúcsán, hanem túl is lépett rajta, tovább nőtt egy olyan dimenzióba, amelyről nekünk csak hódolatos sejtelmünk lehet. Mi elfogadjuk ezt a csodás tényt, örvendezünk a csodának, s nem sokat törjük rajta a fejünket.
II.
12. Az életrajz itt megszakad, sajnos csak töredékesen maradt ránk, ami annál is értékesebb, mivel erről az ismeretlen népről semmilyen más információ nem maradt fenn. Tulajdonképpen az sem egyértelmű, hogy történelmi munkáról, vagy fikcióról van-e szó? Az bizonyos, hogy a nagy törlés előtt íródott, de hogy a történet mikor játszódik, arról semmit nem tudunk. Az életrajzban fennmaradt az Alapító kéziratos feljegyzéseiből is néhány részlet. Alább ezt olvashatják.
III.
13. A kérdés nemcsak az volt, hogyan építem fel rendszerem, hanem az is, hogyan tartom titokban lényegét. Erőim felét rendszerem építésére, másik felét lényege eltitkolására koncentráltam. Ha valaki ilyen rémségeset tervez, mindent uralnia és mindent titkolnia kell. Gondolataim következetesen vezettek a rendszer kiépítéséhez, és most, célom elérése előtt nem torpanhatok meg. Közgazdasági gondolataim teljes önállósága tette lehetővé, hogy tervem megvalósuljon. A szakemberek csak eltereltek, csalódást okoztak, feltartottak. Ha népemnek építek, elsősorban népem lényét kell tanulmányoznom, és ahhoz igazítanom a közgazdasági alapvetést. Így jutottam egyre előre rendszertöprengéseimben. A szakemberek mind azt hitték őrülttel van dolguk, beszélgetéseink tehát célom szempontjából csapásszerűek voltak. Ám mennél hatalmasabb a kétely, annál makacsabban követtem eszmém. Az irritációk egyre hatalmasabb makacsságot ébresztettek bennem. A környező világ nem tűri rendszerem, de minden az irritációra épül, éppen ez a lebecsülés szükséges rendszerem beteljesítéséhez. Hosszadalmas és fájdalmas folyamaton kell átmennünk. Népemnek csakis a megfelelő rendszert építem, amelyben neki megfelelő levegő- és fényviszonyok uralkodnak, és tervemtől semmi, de semmi nem téríthet el.