Solaris



Regény és film



Előszó

1. Munkámban arra kerestem a választ, hogy Stanislaw Lem Solaris című művével mit akart közölni velünk, az utóbb megjelent filmes adaptációk rendezői pedig miként interpretálták azt, mennyiben értelmezték át, mivel bővítették, vagy szűkítették az üzenetet. Nikolaus Harnoncourt említi valahol, hogy ha megakarjuk érteni a művet, tanulmányoznunk kell a szerző életrajzát, ezért most mi is így teszünk.


Stanislaw Lem

2. Stanislaw Lem (1921-2006) az akkor Lengyelországhoz tartozó Lembergben (lengyelül Lwów, oroszul Lvov, ukránul Lviv) született orvoscsaládban. A Szovjetunióhoz való csatolás után (1939) mint polgári származású nem volt jogosult a felvételre a Lwówi Egyetemre (ahol egykor rövid ideig Bolyai János is tanított), de apja kapcsolatainak köszönhetően végül sikerült. A náci megszállás alatt hamis papíroknak köszönhetően nem kerültek a gettóba. "Tudtam, hogy őseim zsidók, de semmit se tudtam a mózesi hitről, és sajnálatosan a zsidó kultúráról sem." Ebben az időben autószerelőként dolgozott, és lőszert lopott a lengyel ellenállás számára. A háború borzalmairól később nem akart beszélni.

3. Szülővárosának ismételt Szovjetunióhoz csatolása után családját áttelepítették Krakkóba. Lem soha nem nyugodott bele, hogy Lengyelországot nyugatra tolták, vagyis elcsatolták keleti részét, amit nyugaton német területből pótoltak. A krakkói Jagelló Egyetemen folytatott orvosi tanulmányokat. Utolsó vizsgáit szándékosan nem tette le, hogy ne hívják be katonaorvosnak. Rövid ideig ápoló volt egy szülészeten, majd a Jagelló Egyetemen segédkutató (1948-1950). 1946-tól publikálta irodalmi műveit, a cenzúra miatt döntött a kevésbé figyelt sci-fi mellett. Fő műveit 1956-1968 között írta. 1953-ban megházasodott, egy fia született. Sokáig nem akart gyereket, mert "a világ általában nagyon rosszul elrendezett helynek tűnik emberek befogadására." Amikor gyermeke 1968-ban megszületett épp bottal verték az egyetemi hallgatókat, börtönbe zárták őket, és zsidóüldözés zajlott, hogy úgymond megszabadítsák Lengyelországot a cionistáktól.

4. Stanislaw Lem irodalmi alkotásai mellett jelentős tudományfilozófiai, irodalomelméleti, pszichológiai, és futurológiai írásokat jelentetett meg. Utolsó regényét 1986-ban adta ki. Nemcsak diktatúra, de kapitalizmus ellenes is volt, ami a diktatúra egy fajtája. Miután Jaruzelski tábornok 1981-ben hadiállapotot hirdetett, Jan Blonski professzort a Jagelló Egyetem rektorhelyettesét Lem bújtatta saját házában. Amikor a gimnazista Grzegorz Przemyk fiatal ellenállót 1983-ban meggyilkolták Lem fiát féltve családjával együtt Nyugat-Berlinen át Bécsbe emigrált. 1988-ban tért vissza hazájába. Élete végén szkepticizmusának adott hangot az emberiség jövője, a technológiai fejlődés kapcsán. Az internetet kifejezetten bírálta, mint ami megkönnyíti mások bántását.

5. Lem külsejével nem törődött, ruházata pacuha és leevett volt, gyerekes csínyeket eszelt ki, életveszélyesen vezette gépkocsiját (gyorshajtás). Hajlamos volt az ellenkezőjét tenni annak, mint amit vártak tőle. Szerette az édességet és Bunuel filmjeit, ellenben a saját műveiből készült filmeket nem viselte el. A fizikusok, matematikusok között sokkal népszerűbb volt, mint az irodalom képviselői körében. Hevesen ellenezte az iskolai kötelező olvasmányokat, noha az ő egyik műve a Kibériada is szerepelt közöttük. Stanislaw Lem a sci-fi műfajának máig egyik legolvasottabb és legnívósabb írója.

6. Lem a gondolkodó a technikai civilizáció lehetséges jövőjét vizsgálva elsőként tárgyalt olyan témákat, mint az algoritmus (60 évvel ezelőtt), vagy kiborgok. Az Aquinói Tamás művének címét parafrazáló Summa Technologiae (1964) című kötetében egy olyan ember-gépről ír, amelynek filmes megformálását a Hármas számú űrbázis című filmben láthatjuk. Ebben a filozófiai esszégyűjteményében tudományelméleti szempontból vizsgál olyan dolgokat, amik akkor még a sci-fi témakörébe tartoztak, ám ma már valóságosak, úgy mint a mesterséges intelligencia (intellektronika), vagy a virtuális valóság (fantomológia). Foglalkozik a technológia magas művészetet elsorvasztó hatásáról, a földön kívüli intelligens élet keresésével. A Summa Technologiae tudományos munkái közül legfontosabb műve, irodalmi szempontból viszont kétségtelenül fő műve a Solaris.


Solaris - a regény (1961)

7. Solaris - a Naphoz tartozó. A bolygónak két Napja van, egy vörös és egy kék. A Solarist hatalmas plazmaóceán borítja, amely értelmes. Szabályozni képes a bolygó mozgását. Lem igen részletes, aprólékos tudományos-fantasztikus leírásai, amik a maguk korában érdekfeszítőek voltak, ma már fárasztóak. Az író láthatóan élvezetét lelte ezekben a leírásokban. Játékos természetének megnyilvánulásai ezek, mint azok a recenziók, amiket nemlétező könyvekről publikált, vagy a Solarison szürreális tapasztalatokat átélő pilóta André Berton, aki André Breton nevéből lett képezve. A vizsgált műben is több regénybeli tudományos könyvet ismertet részletesen. A valódi mondanivaló, amely mély filozófiai, pszichológiai meglátásokat tartalmaz, többnyire a párbeszédekben jelenik meg.

8. A Solaris emlékpont, amiből valódi létbe hívhatók az emlékképek. Az emlék és az emléktulajdonos összefonódásából a Solaris létrehoz külsőleg az eredetivel tökéletesen azonos valódi létezőt, amely nem atomokból, hanem szubatomi részecskékből áll, pszichés diszpozíciója is részben más, mint az eredetié. A létbe hívott emlék (egy ember) teljesen azonos lesz az egykor létezővel, és mégis más. A Solarist vizsgáló tudósokban felmerül a lehetőség: "Róla nemigen tudunk meg többet, de talán magunkról..." (101. oldal.) Ez egy lényeges megállapítás, hiszen azt jelzi, a történetnek pszichológiai megoldása lehet, amiben a Solaris a tudattalan szimbóluma.

9. Erre utal Lem a regény után nem sokkal megjelenő Summa Technologiae című esszékötetében: "A tudatalatti több oknál fogva sem tekinthető metafizikai fogalomnak, a fogalmak kategóriáját illetően az absztraktak közé tartozik. (...) A tudatalatti létezése megfelelő empirikus módszerekkel megállapítható." Lem a továbbiakban félreérti a pszichoanalízist, és minden alapot nélkülöző kijelentéseket tesz, ám a mű elemzése szempontjából nagyon fontos megjegyzést fogalmaz meg, mely szerint az álomkép analízis "a pszichoanalízisben meglévő értékes elemeket átváltoztatja a teljesen önkényes agyszülemények óceánjában levő parányi józanész-szigetecskékké." (Summa Technologiae, 105-106. oldal.)

10. A plazmaóceán szürreális, kaotikus felszínéből parányi szigetek merülnek fel, szabályos alakzatok, régi emlékek, emberek a szemlélő pszichés diszpozíciójának megfelelően. A Solaris tehát maga a tudattalan, amit Lem nagyon találóan óceánként ír le. A materializálódó emlék a főhős Kris Kelvin pszichológus esetében egy nő, aki öngyilkos lett miatta. Ám a solarisi nő olyan dolgokról is tud, ami a földi nő halála után történtek. "Ami megtörtént az borzasztó lehet, de a legszörnyűbb az, ami nem történt meg. Soha." (93. oldal.) A többiek esetében, erre csupán utalások vannak, olyan dolgok materializálódtak, amik nem történtek meg, csupán gondolatban. A Solaris mindig alvás közben hívja létbe az emlékeket, ami utalás a pszichoanalízisre.

11. Ha a Solaris a tudattalan, akkor Kelvin életre kelt emléke a nőről, az anima megtestesülése. A tudattalan tartalmak tudatosítása a feladat: "Róla [Solaris] nemigen tudunk meg többet, de talán magunkról." (101. oldal.) Nem lehet megkerülni, nem menekülhetünk el önmagunk elől. Az önismeret, a szembenézés önmagunkkal életünk feladata. Erre mutat példát az anima: "Ő egyszerűen csak önmaga. (...) Igazibb már nem is lehetett volna." (120. oldal.) Itt végig vonul az extrovertált-introvertált típus örök vitája, az, hogy mi az igazi valóság, ami kívül, vagy ami belül van? Az extrovertált szerint ez csupán "szuperkópia: másolat, mely tökéletesebb az eredetinél." (131. oldal.) Kelvin a pszichológus tudja, hogy épp ezért az a valóság. A külső a belső eredeti részleges, tökéletlen kivetülése. Épp az a feladatunk, hogy a külső párhuzamba kerülve a belsővel, lefedje és ezzel láthatóvá tegye a valóságot. A Solaris létrehozta lények "nem személyek, nem is meghatározott személyek másolatai, hanem anyagi vetületei annak, amit a mi agyunk az illető személyekre vonatkozólag tartalmaznak." (133. oldal.)

12. Az emlékek tehát materializálódnak, hozzákeveredve olyan emlékek, amiről az eredeti személy, a minta nem tudhatott. Az egyéniség ismeretlen az óceán számára, a materializáció gépies. Az, hogy ez miként hat az emléket hordozó alanyra nincs tudomása, ez kívül esik felfogóképessége határain (135. oldal). A tudattalan működéséről van itt szó. A tudattalan a valódi énünk, a tudat csupán a jéghegy csúcsa. "Az idegfolyamatoknak csak a két százaléka tudatos, tehát ő jobban ismer bennünket, mint mi magunk, tehát hallgatni kell rá." (238. oldal.)

13. A regény szerzőjének fontos törekvése annak hangsúlyozása, és nemcsak ebben a műben, hogy egyáltalán nem biztos az, hogy mi emberek kommunikálni leszünk képesek földönkívüli értelmes lényekkel, sőt az a valószínű, hogy a kommunikáció nem lesz lehetséges. Ez minden bizonnyal így van, hiszen az emberiség története nem másról szól, mint hogy egymással sem tudunk szót érteni, sőt önmagunkkal sem vagyunk tisztában. "De hát tudjuk mi azt, hogy mi magunk mik vagyunk? Mi az ember? A teremtés koronája vagy egy tévút, egy nagy félreértés és egy szakadék?" (Martin Heidegger: A metafizika alapfogalmai.)

14. Kris Kelvin barátja Gibarian kérésére jött az űrállomásra, aki érkezése előtt nemsokkal öngyilkos lett. Ő nem más, mint Kelvin árnyékszemélyisége, aki egy éjjel megjelenik előtte, és szembesíti a pszichológust önmagával. "Önmagunkat üldözzük. (...) A jelenségek indítékainak keresése antropomorfizmus. Ahol nincsenek emberek, ott emberi ésszel felfogható indítékok sincsenek. (...) Vagy gondolatainkat kell megsemmisítenünk, vagy materializációjukat. Az előbbi nem áll módunkban. Az utóbbi túlságosan hasonlít a gyilkossághoz." (173-174. oldal.)

15. A szerző az emlék és a valóság viszonyát boncolgatja Kris és a nő párbeszédében:

- Mond, én nagyon hasonlítok hozzá? [Az emlék a valósághoz]
- Nagyon hasonlítottál, de most már nem tudom.
- Hogyhogy?
- Már eltakartad.
(189. oldal.)

Ő és mégse ő, mert az ember változik. Az emlék megtestesül. Végül maga az emlék válik emlékké. Születésünkkel megindul a szenvedés-szerelem ideje, és mi tudjuk, hogy a kín óraművei vagyunk. Kelvin úgy érzi, ha elhagyja a Solaris űrállomást, akkor lemond egy lehetséges jövőről, ami meglehet a valóságban soha nem valósul meg, de a lehetősége ott van. "Éveket töltsek azok között a bútorok és holmik között, amelyeket együtt érintettünk, abban a levegőben, amely még az ő lélegzetét őrzi? Miért? Azt remélem talán, hogy visszajön? Nem. De él bennem a várakozás; csupán ez maradt utána. Milyen beteljesülést, megcsúfoltatást, milyen gyötrelmeket várok még? Nem tudok semmit, de rendíthetetlenül hiszem, hogy a kegyetlen csodák ideje nem múlik el." (265. oldal.)

16. Az élet értelmén töprengve Snaut ezt mondja Kelvinnek: "Az ember a látszat ellenére nem alkot magáénak célokat. Beleszületik egy korba, amely kész célok elé állítja, szolgálhatja őket vagy fellázadhat ellenük, de a szolgálat vagy a lázadás tárgya kívülről adott." (256. oldal.) Az emberi sorsról van itt szó, a lét fájdalmáról, a határtalanságra és végtelenre irányuló ember behatároltságáról és végességéről. A plazma-óceánban megszülető, növekedő, kiteljesedő, majd nyomtalanul elmúló formák az emberi életet, és lényegében az egész Kozmoszt jelképezik születésével és elmúlásával együtt, miközben a matéria megmarad. Ugyanakkor ez a halál kérdésének szimbóluma is. Nem nehéz Martin Heidegger Lét és Idő hatását felismerni. A Solaris óceánjának működése értelmes, ugyanakkor értelmetlen. Az értelmes élet vége a halál, ami értelmetlenné tesz minden értelmes létet.


Solaris - film (1968, 1972, 2002)

17. Stanislaw Lem, kivéve Bunuel munkáit, nem szerette a filmet, különösen az amerikai filmeket, ahol "a gyönyörű lányokról kiderül, hogy könyörtelen, szemérmetlen gyilkosok". Fő művéből három film készült még az író életében, ebből egyről tudjuk, hogy látta, és nagyon nem tetszett neki. Tarkovszkij alkotásáról van szó. Személyes találkozásukkor "filmje miatt nagyon összevesztünk." Vitájuk végén Lem ennyit mondott Tarkovszkijnak: "Maga hülye!" Hiányolta a látványos űrjeleneteket és felrótta, hogy a film "a bűn és bűnhődés története", nem pedig az a tudományos történet, amit ő írt. A 2002-es feldolgozást már meg sem nézte, látatlanban is egyszerű "szerelmes történet"-nek titulálta. De vajon igaza volt e az írónak?


Boris Nirenburg (1968)

18. Nirenburg (1911-1986) filmje rendkívül szerény költségvetéssel készült fekete-fehér televíziós színdarab. A szovjet televízió sugározta. A kétrészes, összesen közel két és fél órás kópia hűen követi a regény szövegét. Színdarab lévén nélkülözi a látványos elemeket, egyszerű díszleteken kívül minden látványelemet nélkülöz. Igazi puritán szovjet alkotás a 60-as évekből.

Eredeti orosz nyelven, angol feliratozással itt megtekinthető.


Andrej Tarkovszkij (1972)

"A film nem hamis valóság, hanem egy új viszony a valósághoz."
Alain Badiou

19. Tarkovszkij (1932-1986) filmje új szintre emelte a regényt. Kétségtelenül ezt érezhette meg Lem, és talán önmagának sem vallotta be, hogy a film túlnőtt regényén. Tarkovszkij a lelkiismeret működéséről készített filmet, ahol a sci-fi elem csak külső keret, annak semmi lényeges szerepe nincs. Elmaradnak Lem fárasztó és hosszadalmas tudományos leírásai, és azok külső megjelenítése. Berton szerepe viszont fel lett értékelve, ám Tarkovszkij nem láttat semmit, csupán a Földre visszatérte után láthatjuk beszámolóját egy teremben, ami kiverte a biztosítékot Lemnél. Amíg a regény az űrbázisra érkezéssel kezdődik, itt 45 perces földi események előzik meg. Az űrhajózási technika ábrázolása már akkor meghaladott volt, de Tarkovszkijnak ez koncepciója volt, nem akarta a látvánnyal a figyelmet elterelni. Ami viszont a cselekményt illeti, elég pontosan követi a regényt, miközben filmes eszközeivel mélyebb tartalmat ad neki.

20. Tarkovszkij is két részre bontotta művét. A nő megérkezése után van a választóvonal a közel három órás alkotásban. Az első rész az előkészítés, a lényeges dolgok a második részben vannak. A tükör jelenetben (1:42:30-tól) a tükör előtt állva fontos beszélgetés zajlik le Kelvin és a nő között. A nő így kezdi: "Én egyáltalán nem ismerem magam (...) és te? (...) Te ismered magad?" Emlék és emlékezés nem fedik egymást az emberben, pontosabban az ember állandóan változik, és vele változnak emlékei is. Az aktuális emberi diszpozíció értelmezésében jelenik meg a tudatban az emlék.

21. A film központi jelenete 1:55:30-tól kezdődik, a könyvtárjelenetről van szó, és a Tarkovszkij által beemelt részletről Cervantes Don Quijote regényéből. Sancho Panza monológját halljuk, amihez képest a tudományos munkák a Solarisról Snaut szerint "halandzsa". Sancho így beszél: "Mindig éjjel háborgatnak, pedig hát aludnia kell az embernek, ez a bökkenő. Az ember elveszíti az álmát. Én csak egyet tudok uram: amikor alszom nem ismerek félelmet, sem reményt, sem fáradtságot, sem fájdalmat, köszönet az álom feltalálójának. Ez az egyetlen adomány, amiből mindenkinek egyformán jut, amely egyenlővé tesz pásztort és királyt, bolondot és bölcset. A mély álomnak csak egy bibije van, azt mondják igen emlékeztet a halálra." 

22. Itt a film vége felé emeli be a regény elejéről a tükrös hasonlatot: "nekünk csak tükrök kellenek (...) az embernek emberre van szüksége." Ezt követő filozofikus gondolatai után Tarkovszkij az űrállomás könyvtárában a nővel mondatja el fő mondanivalóját: "Én úgy látom, hogy Kris Kelvin jóval következetesebb, mint maguk. Embertelen helyzetben emberhez méltóan viselkedik, míg maguk úgy tesznek, mintha mindez nem érintené magukat és a vendégeiket. Ha jól tudom így neveznek minket, csak külső zavaró tényezőnek tekintenek, pedig mi önök vagyunk! A lelkiismeretük. De Kris szeret engem. Lehet, hogy nem engem szeret, talán csak önmaga ellen védekezik, de bárhogy van is, engem élőnek tekint. Nem is ez a lényeg, nem fontos, hogy miért szeretünk valakit, ezzel mindenki másként van. Erről Kris nem tehet ehhez semmi köze. De maguk, magukat gyűlölöm uraim."

23. Súlyos etikai kérdések megfogalmazása zajlik a szereplők között: "Maga nem nő, és nem is emberi lény, értse meg már végre! Ha egyáltalán képes bármit is megérteni. Harey nincs, Harey meghalt! Maga, maga csak a kópiája, a mesterséges változata lélek nélkül, kópia, matrica!" A nő, Harey válasza erre az, hogy ő emberré válik, szereti Kelvint, ezért "én ember vagyok! Maguk, maguk nagyon kegyetlenek!" Kris Kelvin: "A szeretetet, az érzelmet csak átélni lehet, megmagyarázni nem. Megmagyarázni a megfogható dolgokat lehet. Az ember azt szereti, amit el lehet veszíteni." A Solaris a hely, az emberi lélek, ahol újra átélhetjük a szeretetet az emlékek megelevenedése által. Tarkovszkij nagyon orosz módra az egész emberiség megmentéséről beszél a szégyen által: "a szégyen mentheti meg az emberiséget."

24. Kelvin lázálmában gyerekké válik, a nő a valódi anyává. A mélylélektan jelenik itt meg, a gyerekkori hatások felfejtése. Keveredik a múlt és a jelen egy álomképben, ahol Kris maga is emlék csupán. A félreértés elkerülése végett: a szinkron József Attilához hasonlóan a magyar nyelvet helyesen alkalmazza, amikor a mama szót anyaként értelmezi, és nem nagyanyaként. Mire magához tér, Harey már nincs, az ő érdekében, az iránta való határtalan szeretetében alávetette magát a szubatomi részecskéket feloldó eljárásnak.

25. "Amikor az ember boldog, nem töpreng az élet értelmén, és hasonló filozófiai kérdéseken" - mondja Snaut, immár ismét az űrállomás könyvtárában. Kelvin veszi át a szót: "Titkok fedik a legegyszerűbb emberi igazságokat is, boldogság, halál, szerelem titkait. (...) Gondolni ezekre annyit tesz, mint tudni halálunk napját. Aki azt a napot nem tudja, az gyakorlatilag halhatatlan." A heideggeri kérdés körül kering a téma, ám Tarkovszkijt elsősorban az élethez való etikai hozzáállás érdekli. "Éveket töltsek azok között a holmik között, amelyeket együtt érintettünk, abban a levegőben, ami még az ő lélegzetét őrzi? Miért? Azt remélem talán, hogy visszajön? Nem. De él bennem a várakozás. Hogy mire várok még? Nem tudom. Talán új csodákra." Az élet elmúlik, de a szerelem nem. Lem ez ellen kézzel-lábbal tiltakozott. A lezárás viszont lényegében azonos, Tarkovszkij filmes eszközeivel láttatja, hogy a plazmaóceánban emlékké válva ott van minden örökre, mint az Időben egyszer megtörtént dolog.





Steven Soderbergh (2002)

"Van valami a filmben, ami végtelen. Valami lappangó végtelenség érvényesül benne."
Alain Badiou


26. Soderbergh (1963) alkotása véleményem szerint a legjobb Solaris változat. Összefoglalja az eddigieket, a regényt és mindkét előző filmet figyelembe véve a történetet átdolgozva, egyes neveket megváltoztatva új minőséget hozott létre. Láthatóan tanulmányozta a regényt és a filmeket, sőt Lemmel is találkozni kívánt, de az író elhárította a megbeszélést. Tarkovszkij kultúrtörténeti alkotásokkal telezsúfolt látványával (a tudattalanra kívánt hatni, mert mágiának tartotta a képet), Soderbergh filmjének tökéletességig lecsiszolt képi világa egyszerűségével hat.

27. Drámai hatása, párbeszédei hatásosabbak minden korábbinál, amit tovább erősít a zseniális színészi alakítások sora. A főszereplő Chris Kelvin (George Clooney) és a nő, itt Rheya (Natascha McElhone) mellett kiemelném Snaut, itt Snow (Jeremy Davies) alakítását, ami döbbenetesen szuggesztív. Sartorius, itt Gordon nőként való szerepeltetése (Viola Davis) igen fontos momentum. A film sajátos alapfelütése: Chris Kelvin nem mint a korábbi alkotásokban hivatalos küldetésben, tudományos célból érkezik az űrállomásra, hanem a rejtélyes történések miatt pszichológusi minőségében barátja Gibarian kérésére vállalja az utat.

28. A Lem és az őket követő rendezők munkáiban Kris Kelvin igazából nem volt szerelmes a nőbe, aki miatta lett öngyilkos. Soderbergh megközelítésében Chris Kelvin élete nagy szerelméről van szó, így halála és emlékének materializálódása rendkívüli drámai feszültséget teremt. Míg Lem megközelítése tudományos, Tarkovszkijé lelkiismereti, addig Soderberghé mélylélektani. Lem a tudást, Tarkovszkij a megtisztulást, Soderbergh a szerelmet állítja a középpontba. Éppen ezért a halál filozófiai kérdése is hangsúlyos a műben. Lem nem értette a szerelem és a halál belső kapcsolatát, ezért elutasította a világirodalom szerelmi költészetét. Soderbergh a dantei szerelmi lírát alkotja újra, nem a túlvilágon ábrázolva, hanem a végtelen Kozmosz egy távoli pontján, egy űrállomáson. A szeretett nő itt nem a Paradicsomban, hanem a Solarison jelenik meg valóságosan, de más létminőségben, szintén egy értelmes lénynek köszönhetően.

29. A film itt is a Földön kezdődik, méghozzá a mi internetes világunkban. Az, hogy az ember kilépett a távoli űrbe, földi életünkön láthatóan semmit nem változtatott. Gibarian üzenetben kér segítséget, Kelvint kéri, mint egyedül alkalmas személyt erre a feladatra. Nem tudni mi a gond, az oda küldött biztonságiak eltűntek, a kapcsolat megszakadt. Kelvin a sokat mondó nevű Athena fedélzetén érkezik a Solarisra. Barátja Gibarian addigra már halott, öngyilkos lett. Snow az, akivel elsőként találkozik.

- Elmondaná, hogy mi folyik itt?
- Elmondanám mi folyik itt, de nem ... nem tudom, hogy mi folyik itt.

A különös események szaporodnak.

- Ki van még itt?
- Ki van még itt?
- Láttam egy fiút.
- Gibarian fia, Michael.
- Az lehetetlen.
- Hát ezért van itt maga.

30. Elképesztően szuggesztívek ezek a párbeszédek a maguk tömörségében a filmes eszközök körülményeibe ágyazva. Maga a film is az előző alkotásokhoz képest rendkívül tömör a maga alig több, mint másfél órájával. A filozófiai kérdések itt is felmerülnek a halálról, és a tükör is meg lesz említve. Mindezek, akárcsak Tarkovszkij esetében, benne rejlenek Lem művében, a filmrendezők csak kibontják azt, új hangsúlyokat rakva a mű szerkezetébe.

31. Az álom az, ahol Kelvin múltja megelevenedik előttünk, megismerjük a nővel való kapcsolatának történetét, Gibarian a barát is hangsúlyos ezekben az álmokban. Arisztotelész szerint az alvás lényege a korlátozottság ami alatt azt kell érteni, hogy az alvó más létezőt nem tud fölfogni, csak önmagát. Az alvás tehát a totális önreflexió terepe. Ez történik Kelvin esetében is: a Solaris életre kelti legfontosabb emlékét.

32. Egyedül Soderbergh képes ábrázolni azt a drámai döbbenetet, amikor az ember a lehetetlen megvalósulásával szembesül, amikor a nem lehet van, és a hosszú évek óta halott szerelmese élőként hozzábúj. Egyedül Nirenburg próbálkozik ezzel, de Soderbergh az, akinek ez igazán és maradéktalanul sikerült. A film két idősíkban zajlik, a múltban a földön, és a jelenben a Solarison, kettejük, Chris és Rheya kapcsolatának alakulását látjuk. Az igazi nőjét, aki meghalt, és a megtestesült emlékképét. Emlék és valóság kapcsolata bontakozik ki. Miként és mennyiben feddi, fedheti-e valójában az emlékezet a valóságiot? Rheya fejlődésében az emlékmunkát látjuk, az egyre táguló önismeretet, az egyre távolodó különbséget, és közeledő hasonlóságot, mindez az emlékező pszichés diszpozíciójának megfelelően.

33. Az életre kelt emlék nem tud létezni hordozója, az emlékező nélkül. Viszont az emlékező se szabadulhat emlékeitől, ezt szimbolizálja Rheya kilövése egy űrkapszulával. Visszatér ugyanúgy, mint első alkalommal. Rheya Kelvin évek óta halott szeretett felesége, aki egy veszekedésük után öngyilkos lett. Kelvin úgy érzi eljött az idő, hogy jóvá tegye hibáját. Kelvin álmaiból folyamatosan ismerjük meg kapcsolatuk részleteit. Ugyanakkor Soderberghnél a nő maga is fejlődik, Kelvinnel szimbiózisban élve, egyre több emlék jut át hozzá, ugyanakkor kérdéseivel is próbálja önmagát értelmezni.

- Külön voltunk?
- Igen.
- Meddig?
- Néhány évig.
- Elmentem?
- Igen.
- Nehéz volt egyedül?
- Egyszerűbb volt, mint mással lenni.

34. Látjuk a nő gondolataiban megjelenő emlékképeket, a valódi nő földi életéből. Soderberghnél a nő nagyon is aktív. Míg Lemnél mellékszereplő, Tarkovszkijnál már a lelkiismeret hangja, itt viszont az események alakítójává lép elő. A filozófiai kérdések is a nő kontextusában kerülnek elő:

- Mivel magyarázod, hogy a bolygó milliárd teremtménye közül csak mi tudunk a saját halálunkról?
- Nincs rá magyarázat, de Isten sincs, csak Idő van és semmi más.

Ez Heidegger hatása. Innen már jól belátható, miért alapvető fontosságú Thomas Dylan És nem vesz erőt rajtuk a halál című versének beemelése a műbe. Többször is visszatérő motívumként szövi át a filmet:

Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz erőt rajtuk a halál.

35. Ahogy fejlődik Rheya személyisége, egyre önállóbbá válik, már nincs szüksége Kelvin állandó jelenlétére, autonóm lénnyé válik. Snow is erről beszél:

- Hatni akar Gordonra. Mi van ha Gordon, meg a neje, a maga bájos asszonya, mert bájos nem?
- Igen.
- Biztos, persze hogy az, mi más lehetne, összejönnek, na? Mert az tuti, hogy nők, nem? Itt is van egy nő, és itt is van egy, és ha két nő együtt, tudja, összefog egymással, mi történik? Tudja mi történik! Csupa olyasmi, amire nincs magyarázat, de ez mind jó dolog, nem? Rejtélyes, de jó, általában jó megoldás! Tudja így ez az én tervem. Mit szól hozzá?
- Még meggondolom.

36. Vitát hallunk Kelvin és Gordon között a vendégekről, a másságról, az önvédelem vagy humánusság kérdéséről. Gordon szerint "jelen helyzetben az erkölcs nem érvényes." Ő testesíti meg a Rettenetes Anya archetipikus képét, míg Rheya a Jóságos Anya archetipikus képe. A Magna Mater szimbólum kapcsán szóljunk a Solaris két Napjának a vörös és a kék jelentéséről: ez a két szín a kőkörszak óta azonos üzenetet hordoz. A vörös az újjászületés és a szeretet, míg a kék a hűség és az Istenanya jelképe. Az óceán ugyanakkor az anima mundi, a világlélek, a Magna Mater jelképe.

37. Gibarian megjelenése felveti a kérdést, hogy Kelvin vajon nem álomkép-e csupán:

- Ez nem Rheya, a Solaris része. Ez fontos!
- Mit akar tőlünk a Solaris?
- Miért gondolod, hogy akarnia kell valamit? Ezért kell elmenned. Hogyha azt hiszed van megoldás, itt döglesz meg.
- Nem hagyhatom el. Majd meggondolom.
- Érted, amit magyarázok? Nincsenek válaszok, csak lehetőségek.

38. Az emlékképek halhatatlanok, ami keserves dolog Rheya számára. Öngyilkossága után feltámad. Gordon azonban kidolgozott egy tudományos módszert, ami feloldja a szubatomi részecskéket, és végleg eltünteti a vendégeket. Kelvin azonban ragaszkodik szerelméhez.

- Nem érted? Az emlékeidből keletkeztem, ez itt a baj! Nincs személyiségem. A memóriádban minden fölött te uralkodsz. Ha bármi rossz emléked van rólam, az a sorsom, hogy megtestesítsem! Öngyilkos lettem, mert így emlékszel rám, a hangom is azért cseng így, mert így emlékszel rá!
- Nem hiszek benne, hogy újra kell élni a  múltunkat! Van rá lehetőség, hogy másként döntsünk.
(...)
- De igazán én vagyok Rheya?
- Most már magam sem tudom. Csak téged látlak.

Az emlékkép és a valóság különbözőségének problémája vetül itt fel. Az emlékezés szubjektív, az emlékezőtől függő módon, állandóan változó pszichikai jelenség. Rheya búcsúüzenetében az ember végtelenségre vágyásáról beszél, ami az ember létéből fakadóan lehetetlen. Ám a szerelem, mint egykor megtörtént esemény, örökre megmarad:

Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz erőt rajtuk a halál.

39. Döbbenetes fordulat következik, megtalálják Snow holttestét, miközben ott van az élő Snow is. Ő az emlékkép, és a figyelmes néző rájön, hogy a földi Snow soha egy pillanatig se szerepelt, Kelvin megérkezésekor már ott volt azon a helyen a plafonon a vérfolt. Utólagosan egyes gesztusai megerősítik ezt a tényt.

- Ő rám támadt! (...) Úgy maradtam életben életem első pár másodperce után, vagy hogy mondjam, hogy gyilkos lettem! És az áldozatom én magam vagyok.

Ezután a zseniális fordulat után figyelmezteti a megrökönyödött Kelvint és Gordont, hogy meneküljenek, mert az űrállomás rövidesen belezuhan a Solaris plazmaóceánjába.

40. Kelvint látjuk már a Földön:

- Föld. Még a szónak is furcsa csengés volt. Idegen. Meddig voltam távol? Mióta vagyok újra itt? Számít az? Igyekeztem ismét rátalálni az életem ritmusára. Sodródtam az árral. Csöndes voltam és készséges. Mosolygásra kényszerítettem magam. Bólintásra. Kézfogásra. És a milliónyi egyéb gesztusra, amelyek a földi lét velejárói. Addig gyakoroltam a gesztusokat, míg ismét reflexé váltak. De kísértet a gondolat, hogy rosszul emlékszem rá. Hogy valamiképp mindent elrontottam.

Kelvin ekkor rájön, hogy ő már nem él, csupán valakinek az emlékében. Rádöbben, hogy nem hagyta el az űrállomást, mert nem tudta otthagyni Rheya emlékét, az iránta érzett határtalan szerelmet, és belezuhantak a Solarisba. Ekkor az emlékkép-Föld és Rheya jelenik meg előtte.

- Meghaltam vagy élek?
- Ez a kérdés nem számít már.

Emlékké válva egy szerelem emlékében együtt vannak örökre.

41. A befejezés kifejezetten dantei, egymásra találás az örökkévalóságban. Itt is akárcsak Dante esetében a nő az isteni lény, aki irányítja a dolgokat. Rheya tehát Beatrice szekularizált megfelelője, pszichológiája azonos az Isteni Színjátéknak, és Soderbergh Solarisának. Soderberh nem csupán rendezte a filmet, hanem az ő munkája a forgatókönyv, és ő volt az operatőr és a vágó is. A film kiemelkedően jó zenéjét az a Cliff Martinez (1954) szerezte, aki 1983-1986 között a Red Hot Chili Peppers dobosa volt. A producer pedig nem más, mint James Cameron (1954).






Michael Obst (1995)

42. Meg kell említenünk, hogy Stanislaw Lem regénye megihlette Michael Obst (1955) német zeneszerzőt is, aki operát írt belőle (Solaris, 1995).



Tükör

43. A tükör témája a regényben és Tarkovszkij filmjében is hangsúlyos. Lem regényének 94-95. oldalán olvassuk: "Tükröket akarunk! (...)  Csakhogy a tükörből olyasmi néz vissza, amit nem fogadhatunk el, amit kikérünk magunknak." A szereplők elutasítják az életre kelt emlékképeket, amik létükkel tükröt tartanak eléjük. Tarkovszkij következő filmje a Tükör (1974) egyértelműen a Solaris történetéből meríti ötletét. A rendező így fogalmaz Tükör című filmjéről: "Egyetlen dolog érdekelt, hogy a filmvásznon újra életre keljenek azok a dolgok, amik az emlékezetemben vannak." Az emlékek életre keltése azt mutatja, hogy a Tükört is a Solaris inspirálta, ugyanakkor igazolja azt a nézetet, hogy Tarkovszkij fő filmjei egyetlen film fejezetei.


Befejezés

44. A Lem megalkotta Solaris történetének evolúcióját láttuk, ahogy a tudományos-filozófiai alapműből egy etikai-filozófiai megvilágosodás (Tarkovszkij), majd mélylélektani-filozófiai (Soderbergh) mű vált. Nem ígér könnyed szórakozást, feszült drámáról van szó. Végkicsengése fájdalmas, mert az emberi élet fájdalmas. De elfogadó ezzel az emberi sorssal, ami azt mutatja, hogy egy bölcs történettel ismerkedhettünk meg.


"Nincsenek válaszok, csak lehetőségek."
"Csak Idő van és semmi más."








Irodalom

Stanislaw Lem: Solaris. Helikon, 2021.

Stanislaw Lem: Summa Technologiae. Kossuth Könyvkiadó, 1972.

Tomasz Lem: Földközeli kalandok. Typotex, 2010.

Czifra Réka: Solaris: a tükröt tartó Másik. Lem, Tarkovszkij, Soderbergh. Iskolakultúra, 2006/10. (pdf) 

Czeslaw Milosz: A lengyel irodalom története, 2. kötet. Attraktor, 2011.

D. Molnár István: Lengyel irodalmi kalauz. A kezdetektől 1989-ig. Széphalom Könyvműhely, 1997.


2023. október 2.
Írta: