Az orosz eszme
1. A nyugati kereszténység számára az ember adott, változhatatlan lény. Az egyénnek törekednie kell Isten parancsai szerint élni, Krisztust követve üdvözülni. A nyugati felvilágosodás szerint az ember adott, változhatatlan lény. Az egyénnek elidegeníthetetlen örök emberi jogai vannak, a társadalmat ezek szellemében kell felépíteni. Az orosz elképzelés szerint az ember fejlődő lény, ez a fejlődés kötelessége is egyben, a cél az istenemberré válás. Ebben a kozmikus folyamatban a világ végül egyesül, beolvadva Oroszországba. Ebben az elképzelésben az orosz nép Krisztus megváltó működése óta Isten választott népe. Ez az orosz küldetéstudat mozgatja az orosz államot és gondolkodóit immár 150 éve.
2. A nyugati kereszténység szerint az egyén üdvözül, az orosz kereszténység szerint kollektív üdvözülés van. A Nyugat ismeri a magánélet szentségét, az orosz filozófia szerint azonban az egyén lelki élete közérdek, mivel a világlélek által (Sophia-elv) szakrális közösséget alkot az emberiség. Ezzel a mindenben összefolyó elképzeléssel szemben áll a zsidó és az azt követő nyugati kereszténység elve, mely szerint áthidalhatatlan szakadék van a Teremtő, és a teremtmény között.
3. Nyugaton éppen ezért az egyénnek felbecsülhetetlen értéke van, individuum, egyedi, megismételhetetlen, pótolhatatlan. Itt az üdvözülés áll a középpontban (ateistáknál az evilági), az oroszoknál az apokalipszis. Ezért az orosz embert nem érdekli az itt és most, a jövőbe tekint. A bűnös szabadság helyett az isteni élet kötelességére. Ezt az orosz eszmét képviselte Dosztojevszkij is.
Vlagyimir Szolovjov
4. Dosztojevszkij világnézetét Vlagyimir Szolovjov filozófiai rendszerében találjuk meg. Egymástól tanultak, egymásra hatottak, egyszerre voltak egymás tanítói és tanítványai. Szolovjov az Egyetemes Egy filozófusa, aminek a megvalósítója a világban működő erő, Sophia az egyesítő akarat, a Világ Lelke. Szolovjov, mint a kollektivizmus filozófusa, az individualizációt az emberiség megromlásaként értékelte, az Istentől való elidegenedésként. Meglátása szerint a Nyugat érdeme egy az államtól független nemzetek feletti Egyház létrehozása. Ezt egyesíteni kell a keleti kereszténység lelki gazdagságával, majd második lépésként ez az egyesült egyház összeolvad az egész világra kiterjedő Orosz állammal. Ez Szolovjov teokráciája, ahol a nemzetek annyiban őriznék meg függetlenségüket, amint ezt a Szovjetunió esetében láttuk. Ott az egyház szerepét az állampárt töltötte be, az egyházzal teljesen azonos funkcióval.
5. Szolovjov életfeladatának tekintette racionális formába önteni a Krisztus-tant, amivel elgondolása szerint egyértelművé teszi az igazságot. Ettől kezdve Krisztus elfogadása vagy elutasítása csupán akarat kérdésévé válik, más szóval a moralitás kérdésévé. Szolovjov és Dosztojevszkij eszmei szempontból szimbiózisban éltek, ezért az alábbiakban Szolovjov három, Dosztojevszkijről szóló előadása alapján vázolom fel az író világnézetét.
Dosztojevszkij világnézete
6. Dosztojevszkij világnézetének bemutatásakor Szolovjov nem beszél életéről, sem műveiről, mert azok önmagukban nem világítják meg a dolgokat. "Mindenki egyformán elismeri, hogy elsőrendű művészi tehetséggel rendelkezett, mely néha egészen a zsenialitásig fokozódott, jóllehet nem volt mentes a súlyos hiányosságoktól sem." (Lásd itt a 7-8. pontot.) Művészetéről nem, világképéről ellenben viták zajlanak, tehát "Dosztojevszkij egész munkásságának végső értékelése attól függ, hogyan tekintünk az őt lelkesítő eszmére." De ki is volt tulajdonképpen Dosztojevszkij?
7. A költők eredetileg szakrális személyek voltak, próféták, papok. A művészet az isteni szféra szolgája volt, a szellemvilág kifejező eszköze. A reneszánsz idején a művészet elvált a vallástól, maga lett egyfajta istenséggé, az esztétika került a középpontba. Ma pedig a művészet a világ jobbításán munkálkodik azzal, hogy bemutatja a rosszat, a csúnyát. Egy új, szabad kapcsolat jött létre a vallással, egy fordított viszony, ma már a művészet irányítja a vallást. Ez igaz a vallásellenes modern művészetre is, mivel belsőleg kapcsolódik vallási problémákhoz. Az új szakrális művészet még nem született meg, de már vannak prófétái. "Ilyen próféta volt Dosztojevszkij is."
8. Az ő témája a társadalmi mozgás. Regényíró művész, aki összehasonlítva más írókkal "ilyen vagy olyan szempontból le is maradt néhányuk mögött", ám nemcsak a jelent, a jövőt is látta. Ha a társadalmi mozgás rossz irányba haladt, akkor elítélte. Nem a mozgást, az irányt ítélte el.
9. Dosztojevszkij a Szegény emberek-ben és a Megalázottak és megszomorítottak-ban a társadalmi igazságtalanságokról írt, arról, hogy az erkölcsileg legjobb emberek a társadalom legaljára kerülnek, és ezzel arra ítéltetnek, hogy szegénységben tengődjenek, akikre a romlott gazdagok lenézőleg csak annyit mondanak: "annyit is érnek". Dosztojevszkij először azt tanácsolta, hogy a szegények fogjanak össze és változtassák meg a társadalmat. Ez juttatta azután a kényszermunkatáborba.
10. Ott jött rá, hogy tévedett. Ott találkozott a nép egyszerű fiaival, akik azok után hogy egy igazságtalan keresztény állam megfosztotta szabadságuktól, megőrizték Istenbe, az egyházba és az államba vetett hitüket. Dosztojevszkij megújulva tért vissza a kényszermunkatáborból. Megértette, hogy az igazságos társadalmat nem egy kiváló ember, hanem csak a nép alakíthatja ki. Megértette, hogy az igazságnak vallási vetülete van, mert Krisztushoz kapcsolódik. Ezt írta meg a Bűn és bűnhődés-ben. Raszkolnyikov a maga vélt erkölcsi felsőbbrendűségében és mert megvolt hozzá az ereje, jogot formált a gyilkolásra. Az önistenítés e bűnét csak erkölcsi aszkézissel lehet levezekelni. Az isteni igazság a társadalom legalján nyilvánul meg. Dosztojevszkij számára csak a krisztusi hit tartalmaz pozitív társadalmi eszményt, a szolidaritást. Be kell olvadni a népbe, mely e hitet hordozza. A hangsúly a valláson és nem a népen van. Az Ördögök-ben élesen bírálta azokat, akik azért magasztalják a népet, mert az nép.
11. Dosztojevszkijnél a nemzeti érzelműekkel (szlavofilek) szemben nem a nép áll a középpontban, hanem az Egyház, ami számára társadalmi eszményként egyenlő a szocializmussal. Ezért nevezte utolsó naplójában az Egyházba vetett hitet "a mi orosz szocializmusunk"-nak. A szocialistákkal ellentétben nem alacsonyítja le a társadalmat gazdasági társulásra, hanem felemeli az egyház lelki testvériségének szintjére azért, hogy Krisztus megszülethessen a társadalomban. Ezt a misztikus szocializmus-t egy regénysorozatban kívánta felvázolni, amiből csak az első rész született meg: A Karamazov testvérek.
12. Dosztojevszkijnek volt egy eszméje, amit univerzálisnak tartott, amihez elképzelése szerint alkalmazkodnia kell mindenkinek; a Krisztus nevében megvalósítandó világtestvériségről van szó. Ennek az internacionalista egyetemes egységnek rendelte alá egész munkásságát. Ebben látta Oroszország világtörténelmi szerepét.
13. A templomi kereszténységnél magasabb rendűnek tartotta a templomból kijövő kijövő kereszténységet, amely beleszól az egyén, a családok életébe. Azonban ezt is meg kell haladni, és egy olyan kereszténységet hirdetett, amely az egész társadalmat és a nemzetközi politikát is irányítja. Az igazi kereszténység nem lehet csupán otthoni, sem csupán templomi, egyetemesnek kell lennie, ki kell terjednie az egész emberiségre és minden emberi dologra, el kell ismerni Őt világtörténelmi elvként. Végérvényesen az Egyetemes Egyházban megnyilvánuló kereszténységnek kell mindent irányítania: a politikát, a tudományt, a művészetet, a közgazdaságot, a magánéletet; és mindez a templomban fut össze. Ez volt Dosztojevszkij világvíziója.
14. Dosztojevszkij hitte és remélte, hogy az igazi Egyházban végleg eltűnnek a nemzetek, nem lesznek népek és törzsek. Megszabadulva a nemzeti önzéstől, mindnyájan egyesülhetnek és kell is hogy egyesüljenek a közös ügyben. Az orosz nép véleménye szerint Isten választott népe, amely arra van rendelve, hogy az Egyetemes Egységet megvalósítsa. Oroszországot azért tartotta alkalmasnak erre a feladatra, mert népében nincs nemzeti önzés, sem kizárólagosság tudat, és mert az orosz nép elismeri bűneit, önigazolásként nem csinál belőlük igazságot. Ugyanakkor "Dosztojevszkij sosem idealizálta a népet, és sosem hajlongott előtte, mint egy bálványkép előtt."
15. Dosztojevszkij egyszerre volt vallásos ember, ugyanakkor teljesen szabadon gondolkodó, és egyben hatalmas művész is. Éppen ezért műveiben a szépség soha nem különül el a jótól és az igazságtól. A szépség önmagában csak bálvány, a jó önmagában csak érzelem, az elvont igazság önmagában csak üres szó. Nem elég a hit, ügyre van szükség az egyesüléshez, mondja Szolovjov. Ám ezt nem lehet erőszakkal az emberiségre erőltetni, mert abból nem egység jön létre, hanem hangyaboly. A keleti önkényuralmak voltak ilyen hangyabolyok, Kína és Egyiptom, de a kommunizmus is. Dosztojevszkijnél éppen ezért nem az egységen van a hangsúly, hanem a szabad beleegyezésen. Ezt az önkéntes egyesülést nevezi Dosztojevszkij szabadságnak.
16. Azt hogy ez az egyesülés valóban bekövetkezik, az emberben lévő teljeségigény szavatolja. A teljesség a tökéletes ember megvalósulása, ami keresztény eszmény. A teljesség igénye a legmélyebbre bukott emberben is benne él, ezt mutatja be Dosztojevszkij kedvenc típusaiban. A társadalom átalakítása nem a jövő ellenzőinek likvidálásával érhető el, hanem önmagunk átalakításával. Dosztojevszkij ezt az erkölcsi forradalmat hirdette, azt hogy az embert kell megváltoztatni, csak akkor változhat a társadalom is. A bukott ember nem képes csak bűnös társadalmat létrehozni. A megdicsőült ember azonban képes egy igaz társadalom létrehozására.
17. Aki ma akar egy jobb társadalmat létrehozni, az gyilkos. Erőszakot tesz másokon, tönkreteszi az embereket, maga is erőszak által fog elpusztulni. Ha belátjuk rabságunkat a bűnben, már nem leszünk gyilkosok, de ezen a szinten maradva elkerülhetetlen az öngyilkosság. Az önmagunk elleni erőszak magasabb rendű és szabadabb tett, mint a másokon elkövetett erőszak. Az öngyilkos felülemelkedik önmagán, ítéletet mond maga fölött, önmaga bírája. Az öngyilkosság ennyiben a szabadság cselekedete. Az öngyilkos azonban nem hisz a gyógyulás lehetőségében, az ember feletti Jóságban. Csak a hit mentheti meg a gondolkodó embert az öngyilkosságtól. Ezért kell elismerni az ember feletti Jóság létét. Ha ez megtörtént, akkor szükségszerűen el kell ismernünk Isten objektív megtestesülését. Ez nem jelent mást, mint a hitet az anyag megváltásában, átistenülésében (Isten-anyag).
18. A tökéletes ember megvalósulásához egyszerre kell hinnünk Istenben, az emberben, és a természetben. A világ minden eszméjének tévedése abban rejlik, hogy ezeket szétválasztják. Az önmagában álló Isten deizmus, az önmagában álló természet materializmus, az önmagában álló ember gyilkos vagy öngyilkos. Misztikusok, humanisták, naturalisták önmagukban mindannyian tévutakon járnak. Dosztojevszkij egyszerre volt misztikus, humanista és naturalista. Az Istenember Krisztus, és az Isten-anyag (Istenszülő) együtt az Egyház. Az igaz keresztény ügy szintézis, más szóval kibékülés. Ez Oroszország hivatása, ami Dosztojevszkij utolsó szava és végrendelete (Puskin-beszéd).
19. Oroszországnak meg kell szabadulnia nyugatellenességétől, és önmagában kibékíteni Keletet és Nyugatot. Bizánc a vitában Kelet mellé állt és elbukott. Bizánc tehát nem példa, hanem lecke Oroszország számára, amely ma a Nyugat és az iszlám között áll. Fizikai erejét már megmutatta, most mutassa meg lelki erejét is. A katolicizmussal és a judaizmussal való kibékülésre van szüksége. Az egyik képviseli a Nyugatot, a másik a nem-keresztény Keletet. Dosztojevszkij egy Szolovjovval való beszélgetésében Szent János apostolnak a napba öltözött asszonyról szóló látomásáról nyilatkozott, amit Oroszországra vonatkoztatott. Eszerint az asszony Oroszország, akit szül az az új Ige, amit Oroszország mond a világnak. Íme ez Dosztojevszkij világnézete.
Utószó
20. Dosztojevszkij és Szolovjov misztikus világnézete érdekes kultúrtörténeti jelenség. Küldetéstudat, valamint leszűkített szabadság- és személyfogalom jellemzi. Jellegében mitologikus utópia. Ismerete segíthet a szerző műveinek értelmezésében.
Felhasznált irodalom
Vlagyimir Szolovjov: Három emlékbeszéd Dosztojevszkijről. Az orosz vallásbölcselet virágkora, I. kötet, 98-132. oldal. Vigilia, 1988.
2015. május 30.