Előszó
1. Az alábbiakban Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) gondolatait követve és bemutatva ismerkedünk meg az Igazság központi szerepével a demokrácia és a lelkiismeret tekintetében. Az értő olvasó számára egyben feltárul a Nemzeti Együttműködés Rendszerének keresztényellenes jellege is.
I. Konzervativizmus és kereszténység
2. A Római Birodalomban élő keresztények kerestek egy szót, amely mindenki számára tömören és érthetően kifejezi Jézus Krisztus lényegét. Felmerült a Conservator (Megőrző) kifejezés, amivel a rómaiak a legmagasabb rendű szolgálatot határozták meg, hiszen a birodalom rendjének megőrzése volt az elsőrendű feladat. A keresztényeknek azonban éppen ez a kifejezés nem bizonyult megfelelőnek a Messiás jellemzésére, aki határozottan érthetővé tette, hogy sok minden nem maradhat fenn, sok mindent meg kell változtatni. Jézus meghatározása a Salvator (Megváltó) lett, ami egyben azt is jelezte, hogy a politikának a rend fenntartásán túli feladatai is vannak. Később a keresztény Sacrum Imperium (Szent Birodalom) abból a meggyőződésből indult ki, hogy az emberiség utolsó periódusát éli, aminek egy kozmikus átalakulás vet majd véget, ami nem utópia, mivel ezt a hit területére utalja, míg a történelmet a ráció birodalmába.
3. A kereszténységgel ellentétben a kínai és indiai vallások konzervatív szemléletűek, ég és föld harmóniájáról, örök kozmikus rendről beszélnek, amit fenn kell tartani, meg kell őrizni, és ha megbomlik, helyre kell állítani. Erről beszél a New Age is, mely a zsidó-keresztény kultúra kozmikus harmóniát megbontó tevékenysége után ismét helyre kívánja állítani a megbomlott rendet.
4. Meg kell említeni Izrael hitének egy sajátos vonását, mely szerint Isten ügyét az embernek politikailag és katonailag kézbe kell vennie. Megjelenik a történelem realitása, Izrael hite az elnyomottak látomása, akiknek nem érdekük a meglévő állapot fennmaradása. Ezt a koncepciót vette át azután a marxizmus, mely a fejlődéstant a történelemre értelmezve determinista eredményre jutott: a történelmi szükségszerűség ellen lehet küzdeni, de feltartóztatni nem. Isten helyét így a fejlődés foglalta el, Isten neve a haladás lett, ami (Hegel után) dialektikus minőségi változásokban nyilvánul meg, ahol a dialektikus ugrás politikai vetülete a forradalom. Az utolsó ugrás a végső boldogság stádiuma. A létező szocializmus bukása után az utópisztikus álmok helyét a pragmatizmus foglalta el. Ratzinger szerint a marxizmus új formában még előbukkanhat a történelemben, ugyanakkor minden forradalmat és utópiát elvet, mint az apokaliptikus teológia szekularizálódott és egyben mitologizálódott megnyilvánulásait, amik lehetetlenné teszik, hogy a politika feladatait racionálisan oldhassa meg.
5. A hatalom iránti engedelmesség az ókori keresztények számára azt jelentette, hogy az állami jogrend isteni eredetű, de elutasították az állam istenítését. Amikor a császár isteníti magát, akkor meg kell tagadni neki az engedelmességet. Egységben szemlélve az előzőeket azt látjuk, hogy a keresztényeknek nem volt lényeges az állami vezetők személyes hite, még jóhiszemű szándéka sem érdekelte őket, csupán az: garantálják-e a békét és a jogokat; ha igen, akkor Isten akaratát teljesítik. Az államimádat elutasítása lényegében a totális állam elutasítását jelenti. A keresztény a jogállam elkötelezettje, mindent elkövet, ami a jogot és a rendezett közösséget szolgálja, még akkor is, ha az a jog a hittől távoli, vagy a hittel szemben ellenséges hatalomtól származik. Ha azonban a jog vagy az igazságosság ellen hoznak törvényeket, akkor már nem engedelmeskedik, hanem ellenszegül. Béke csak ott van, ahol az emberek alapvető jogai biztosítva vannak. Ellenállása nem aktív erőszak, nem forradalmár, hanem mártír. Mindazonáltal a Katolikus Egyház elismeri a politikai hatalommal szembeni fegyveres ellenállás jogát abban az esetben, ha az emberi jogokat huzamos ideig megsértik, minden más eszköz ki lett merítve, nem okoz még nagyobb kárt, és alapos remény van a sikerre. (KEK 2243, DS 4453.)
6. Az ész képes az emberi lét morális alapjait felismerni és a politika eszközeivel érvényre juttatni. Ezen a ponton kapcsolódik a kereszténység a görög filozófiával, az erkölcsi természettörvény sztoikus ideájával. Mindebből az következik, hogy a politika célja az igazságosság megvalósítása. A fejlődést illetően szem előtt kell tartanunk, hogy az emberi lét minden emberben újra kezdődik, minden nemzedéknek újra kell teremtenie az igazságos társadalmat, utópiák nem léteznek.
II. Demokrácia
7. Demokráciáról beszélve a hatalom megosztására és kontrolljára gondolunk, az egyéni szabadságra és az emberi jogok tiszteletben tartására, a hatalom közös gyakorlására, ami a szabadság megnyilvánulása. A hatalom megosztása szabadságot és egyenlőséget jelent. A hatalmat átruházzuk ugyan a képviselőkre, de ez az átruházás csak a következő választásig tart. Ennek ellenére szükséges a kontroll lehetősége annak biztosítására, hogy a hatalmukat delegálók közös akarata legyen meghatározó, és ne azoké kerüljön felülre, akikre a hatalmat csak átruházták. Azok, akik korlátlan uralomra törnek, először harcot hirdetnek, felfordulást okoznak, hogy azután a saját rendszerük bevezetésével magukat, mint az emberiség megmentőjeként tüntessék fel.
8. A demokrácia két felfogása áll egymással szemben. A relativista felfogás szerint az igazságot ki kell iktatni a politikából, mert az veszélyezteti a szabadságot. Elutasítja a természetjogot a relativizmus érdekében. Lényegében egyetlen politikai elve van, a többség akarata, ami maga az igazság, tehát csak az jogos, amit a jogalkotással megbízott szervek jogosnak nyilvánítanak. Ezzel szemben áll az az elképzelés, amely szerint az igazság nem a többség produktuma, hanem attól függetlenül létező valóság. Eszerint a politika akkor igazságos és akkor segíti elő a szabadságot, ha az értelem által felismert igazságot, vagyis az alapvető értékeket és emberi jogokat szolgálja.
9. Az első nézet oda vezetett, hogy ma a demokrácia nem jelent egyebet, mint a többség biztosítását, önlegitimációt, ahol a hatalmon lévő a hatalmat, mint puszta hatalmat kezeli. A második nézet is problematikus, hiszen amint Ratzinger mondja "túl mélyen ül bennünk az inkvizíciótól és a lelkiismeret megerőszakolásától való félelem". Mi tehát a megoldás? A válaszhoz először fel kell tennünk a kérdést arra vonatkozóan, hogy tulajdonképpen mi az állam feladata? Ratzinger szerint semmi egyéb, garantálnia kell a jogbiztonságot, mint a szabadság és az általános jólét feltételét. Nem feladata az emberiség boldogságát biztosítani, nem az ő dolga a világot paradicsommá változtatni, egyszerűen azért nem, mert nem Isten. Ott ahol az állam a legfőbb érték, vagyis ahol istenítik, ott az állam magából kiindulva határozza meg, mi tekintendő jogosnak és igaznak. Az ilyen államnak nem kell engedelmeskedni. (A nemzetiszocializmus egyaránt elvetette az államot és a jogot, és úgymond egy magasabb rendűvel helyettesítették: a nép akaratával, amit a párt illetve a legfőbb vezető a maga természetességével képvisel. A marxizmus ugyanígy járt el, csak ott az osztálynélküli társadalom volt a legfőbb érték.) Az állam, amint láttuk az emberi egzisztencia kérdését nem tudja megválaszolni, más szóval a jogot illető igazságot kívülről kell befogadnia. De honnan és hogyan? A következőkben erre próbálunk választ adni, bemutatva a különböző megoldási kísérleteket.
A relativizmus teóriája
10. A demokrácia alapjait érintő kérdésben a relativizmus ma uralkodó nézet, a keresztényeket is beleértve. Legismertebb képviselője az amerikai jogfilozófus R. Rorty. Számára az egyetlen, kizárólagos jogalkotási lehetőség a többség véleménye. Ezt annyiban egészíti ki, hogy a többség után igazodó értelem néhány magától értődő gondolatot fenn tart, például a rabszolgaság elvetését. Érvelése ingatag, hiszen éppen a rabszolgaság évezredeken keresztül nem zavarta a többséget, és azt sem lehet tudni, hogy a mai felfogás meddig fog még érvényben maradni, továbbá mi történik akkor, ha a többség a szabadság ellen lép fel? Mindenesetre az a gondolat, hogy a demokráciában csak a többség dönthet, elfogadhatónak tűnik, hiszen amikor a kisebbség akaratát kényszerítik a többségre, akkor azt megfosztják szabadságától, és ezzel a demokrácia lényege vész el. Ellenben az is kétségtelen, hogy a többség is tévedhet.
11. Az emberi jogok mibenléte a többség számára korántsem ismeretes minden időben, arról nem is beszélve, hogy a nép félrevezethető, manipulálható. A relativista demokráciafelfogás dogmatizmusa Hans Kelsen esetében kézzelfogható: oly mértékben van meggyőződve saját igazáról, hogy azok számára is kötelezővé tehetőnek véli relativista demokráciáját, akik nézetét nem osztják. Lényegében, ha a többségnek mindig igaza van, akkor az nem más, mint az erősebb hatalma, ami a jog sárba tiprása. A relativista felfogásból következőleg abban a pillanatban, amikor úgy vélik hogy az igazság a politika terméke, a szabadság helyébe a totalitarizmus lép; a többség istenséghez válik hasonlóvá, aki ellen többé nem lehet apellálni, ezért kiiktatják a fékek és ellensúlyok rendszerét és a hatalmon lévő kevesek a többség nevében uralkodnak. Ezt felismerve dolgozta ki J. Maritain politikai filozófiáját.
Metafizikus-keresztény tézis
12. Maritain Platón tanából indult ki, aki szerint csak az tud jól kormányozni, aki ismeri a Jót. Maritain koncepciójában a nép önrendelkezési joga korlátozva van, a politika pedig az alapértékek tekintetében a kereszténységet, mint történelmileg bevált életformát követi. Gyorsan leszögezhetjük, hogy a kereszténységnek ez a magától értetődő evidenciája, amit Maritain feltételez, enyhén szólva kétségbe vonható.
Középutas pozíció
13. P. Bayle (1647-1706) különbséget tett a metafizikus és a morális igazság között, szerinte a politikának nincs szüksége metafizikára. A relativista nézet problémáját Bayle eme megállapítására alapozva kívánja a középutas pozíció megoldani, követői V. Possenti, N. Bobbio, R. K. Popper, és J. Schumpeter. Mi most Popper szociálfilozófiájára vetünk egy pillantást.
14. Popper nyílt társadalmának fontos része a szabad vita, valamint intézmények a szabadság és a hátrányos helyzetűek védelmére. Szerinte a társadalom elvi alapjai, az értékek racionálisan nem bizonyíthatók, csak megvitathatók, végeredményben hinni kell bennük. Popper látja, hogy a többségi elv korlátok nélkül jogtalansághoz vezet, de amit kínál helyette az nagyon ingatag talajon áll. Ratzinger saját állásponját Maritain és Popper között határozza meg.
Ratzinger nézete
15. Az állam nem az igazság és erkölcs forrása, nem tudja osztályra, fajra, népre, sem a nemzetre alapított ideológiájára, vagy a többségre hivatkozva az igazságot önmagából előteremteni. Nem lehet ugyanakkor tartalom nélküli sem, az igazság megváltozhatatlan talajára kell épülnie. A megismert igazság csak kívülről érkezhet az értelemből, aminek ápolása és őrzése egy független filozófia feladata lenne. Ratzinger itt félreérhetetlenül kedvenc írója Hermann Hesse Üveggyöngyjátékára utal. Azonban rögtön hozzá teszi, hogy ez gyakorlatilag megvalósíthatatlannak tűnik, ezért is fordult az állam a valláshoz, ez azonban összefonódáshoz és a vallás korrumpálásához vezetett. Ugyanakkor láthatóan a leginkább univerzális és főként racionális kultúrának a kereszténység bizonyult, amely az értelem számára morális alapösszefüggéseket kínál, ha nem is feltétlen evidenciaként, de megalapoz egy ésszerű erkölcsöt, amely nélkül a társadalom nem maradhat fenn. Ennek ápolása lenne az egyház feladata. Ez az alapigazság nem más, mint az emberi alapjogok. Az egyház csak akkor tudja meggyőzően átadni az embereknek az alapjogok eszméjét, ha hiteles marad, vagyis nincs köze az államhoz. Ratzinger nézetét arra alapozza, hogy a kereszténység és a felvilágosodás morális nézete messzemenően konszenzusba hozható.
A demokráciára leselkedő veszélyek
16. Az emberi méltóság és az emberi jogok olyan alapértékek, amelyek az állami törvényhozás felett állnak. Mivel ezek az alapvető jogok nem a törvényhozás eredményei, ezért nem is adományozhatók az embereknek, hanem az nekik a saját természetes jogaik, amelyeket a törvényhozásnak kötelező módon, mint adott értékekként tisztelnie kell (Günter Hirsch). Mindez abból a keresztény tételből született, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára alkotta meg az embert, de Hirsch által mindez úgy van megfogalmazva, hogy az a nemhívők számára is elfogadható. Ratzinger úgy véli, hogy a fenti tételt senki nem fogja kétségbe vonni, mivel a nácizmus még frissen él a köztudatban. Optimizmusát az utóbbi évek hazai történései cáfolják, amennyiben megszüntették, vagy feltételhez kötötték ezeket a jogokat. Ezzel országunk ismét kilépett az európai civilizáció kereteiből, hiszen, amint Ratzinger megállapítja, az ember személyi méltósága, a szabadság, egyenlőség és a demokrácia alapelveinek és a jogállamiságnak az elismerése előfeltételez egy bizonyos, emberről alkotott felfogást, morális opciót és jogfelfogást, ami az európai identitásból fakad.
17. A 19. században kialakult nemzetállamokkal a gyűlölködés teljesen új formái keletkeztek. Az Európai Unió létrejöttének motivációja éppen az volt, hogy felszámolja a nacionalizmust és az ideológiákat, hogy Európa ne a nemzetek Európája legyen, hanem a nemzetek tudatát valamennyi nép közös identitásaként a közös kulturális, morális és vallási örökség határozza meg. Európa egyesítésének szellemi atyjai abból indultak ki, hogy a kereszténység és az európai felvilágosodás morális öröksége alapvetőleg összeegyeztethető.
III. Lelkiismeret
18. Albert Görres elmélete szerint a bűntudat az emberi psziché alapvető jellemzője, a bűn felismerésének képessége, zavarjelző funkció, akárcsak a test tekintetében a fájdalom. A lelkiismeret elhalása egy embertelen világ képét vetíti elénk. Amennyiben a lelkiismeretet összekeverjük az egyén öntudatával és a szubjektív meggyőződéssel, akkor azt az uralkodó gondolkodásmód függőségébe taszítom, miközben a hangadó közvélemény napról napra alacsonyabb szintűvé válik. A lelkiismeretet a felületes meggyőződéssel azonosítani annyi jelent, hogy egy önkényből, konformizmusból és lustaságból kikevert biztonságérzetté teszem, vagyis a lelkiismeret felmentő mechanizmussá degradálódik. Mindez az igazság megtagadását jelenti.
Newman álláspontja
19. Newman számára a pápaság és a lelkiismeret feltételezi egymást, a pápaság a lelkiismeret primátusára alapoz, azt szavatolja. Ez a modern ember számára, aki az autoritás és a szubjektivitás szembenállásából indul ki, nehezen fogható fel. A mai ember számára a lelkiismeret a szubjektivitás oldalán áll, annak szabadságát képviseli, míg az autoritás a szabadságot korlátozza, fenyegeti és megszünteti. A kérdést tehát meg kell vizsgálnunk, ha meg akarjuk érteni azt az elképzelést, ahol ez az ellentét nem érvényes.
20. Newman a megoldást az igazságban látja. A lelkiismeret központisága az igazság központiságára alapul, csak rajta keresztül érthető meg. A lelkiismeret központi gondolata nem jelenti azt, hogy az objektivitásra törő újskolasztikával szemben Newman a szubjektivitás filozófiáját képviselné, ugyanis ő a szubjektivitást ágostoni megfogalmazásban értelmezi, ami eltér az újkori filozófia meghatározásától.
21. Newman tézisében a lelkiismeret az igazságnak a szubjektumban való megtapasztalása és parancsoló jelenléte. Azt, hogy ez mit jelent tulajdonképpen, jól példázza Newman katolizálásakor tett kijelentése: "Senkinek sem lehet a római katolicizmus ez idő szerinti állapotáról kedvezőtlenebb véleménye az enyémnél." Ez azt jelenti, hogy a katolikus egyházba való belépése Newmannak nem egyéni ízlés, és nem is egyéni lelki szükséglet volt. Egyszerűen a felismert igazság következményéről van szó, nem keveri össze a lelkiismeretet szubjektív meggyőződésével. Az igazságnak elsőbbséget ad a csoportelvárásokkal szemben, vagyis a lelkiismeret embere az eredményességet, a közmegbecsülést nem az igazságról való lemondás árán vásárolja meg. Az igazság iránti engedelmességnek fölötte kell állnia minden társadalmi-politikai elvárásnak, és mindenfajta személyes ízlésnek. Ebben egyek Newman és Morus Tamás.
A mai helyzet
22. Értékelésében Ratzinger Einstein relativitáselméletét alkalmazza a szellemi folyamatokra. A szellemi világmindenségen belül ma már nem léteznek szilárdan egymáshoz viszonyuló rendszerek. Ha egy szisztémát a viszonyítás fix pontjának tekintünk, akkor tetszőlegesen járunk el, de eredményt csak így kaphatunk. A meghatározás azonban bármikor másként is hangozhat. Ez azt jelenti, hogy az Igazság mint olyan, az Abszolútum, mint a gondolkodás valóságos viszonyulási pontja már nem létezik, tehát a dolgok nem értékrenden alapulnak, hanem a szubjektív ítélet függvényei, amit a hasznosság határoz meg, ami ezáltal maga válik igazsággá. A hasznosság viszont leírható hatékonyságként, így viszont már érhető, hogy miként vetődhetett fel a magyar miniszterelnök tudatában a demokráciánál hatékonyabb társadalmi rend szükségessége. Az igazságon nyugvó lelkiismeretet felváltó relativizmus ebben a tekintetben is a totalitárius állam irányába mutat, ahol egyetlen értékmérő a hatalmon lévők biztonsága: "A biztonság megelőzi az igazságosságot." (Orbán Viktor: Nemzeti Együttműködés Programja, 84. oldal. Országgyűlés Hivatala, irományszám H/47, 2010. május 22.)
23. Ratzinger felhívja a figyelmet arra, hogy Szókratésznek és Platónnak a szofistákkal folytatott vitája alkalmazható a mai helyzetre. Az akkori vitában két magatartás közötti választást vizsgáltak: az egyik az ember igazságmegismerő képességébe vetett bizalom, a másik pedig egy olyan világnézet, ahol az ember maga teremt magának értékmérőket. Szókratész az első nézet képviselőjeként válhatott a keresztények számára Jézus prófétájává. Ma az ember igazságfelismerő képességéről való lemondás oda vezetett, hogy a puszta képesség lett a legfelső kritérium, vagyis a hatalom minden mást uraló kategóriává vált.
A lelkiismeret két szintje
24. Ratzinger osztja a középkori tradíciót, miszerint a lelkiismeret két szinten működik. A skolasztika ezeket a synderesis és a conscientia fogalmakkal jelölte. A synderesis (synteresis) a sztoicizmus öröksége, melynek jelentése soha nem lett egyértelműen tisztázva, ezért Ratzinger a sokkal érthetőbb platóni anamnézis kifejezéssel helyettesíti.
Anamnézis (synderesis)
25. A lelkiismeretnek ez a szintje azt jelenti, hogy a lelkiismeretnek, mint jelenségnek első, ontológiai rétege egy bennünk lévő, belénk helyezett, az Igazságra vonatkozó ősi emlékezet, ami megegyezik a Jóval. Teológiai definícióban az Isten képmására teremtett emberben él egy belső létezési törekvés az Istennek tetsző irányba. Ez nem konkrét, felidézhető ismeretanyag, hanem belső érzék, a felismerés képessége. Az említett anamnézis egzisztenciánk alapjával azonos. Ez az alapismeret minden kultúrában fellelhető, mégpedig annál romlatlanabbul, minél kevesebb civilizációs önkény ferdítette el ezt az ősmeggyőződést.
26. A törvény tehát nem kívülről jön. Ebből a szemszögből már érthetővé válik Newman álláspontja, miszerint a lelkiismeretet a pápa elé helyezi. A pápa ugyanis a hívő katolikusoknak nem írhat elő parancsokat, mert az neki úgy tetszik, vagy mert azt hasznosnak tartja, ez a pápaság teológiai értelmének meghamisítása lenne. A pápaság intézményének lényege azért vált mára érthetetlenné, mert mi a tekintélyt mint kívülről jövő idegen hatalmat tudjuk csak értelmezni. A pápa primátusát kizárólag a lelkiismeret előbb feltárt anamnézise függvényében érthetjük meg. A pápa eszerint nem felülről parancsol, a pápai hivatal lelkiismeret nélkül nem létezne. Az előzőek összefüggésében a pápai hatalom a lelkiismeret hatalma, annak szolgája, védi az emlékezet szétrombolódása ellen, amely veszély a téves szubjektivitásból, a szociális és kulturális konformizmus kényszerítő erejéből fakad.
Conscientia
27. Eddig a lelkiismeretnek a szubjektumtól és tevékenységétől független területét vizsgáltuk meg, most pedig nézzük meg azt a rétegét, amit ma önmagában lelkiismeretnek (conscientia) tartanak. Aquinói Szent Tamás úgy véli, a conscientia nem habitus, vagyis nem az emberben állandóan meglévő minőség, hanem actus; egy végbemenő történés. (Tamás az előbb tárgyalt anamnézis meglétét adottnak veszi.) A lelkiismeret döntésében Tamás szerint nemcsak az ismeretek és a gondolkodás, hanem az akarat is szerepet játszik, lehetetlenné téve vagy segítve a felismerést. A skolasztika racionális tradíciója szellemében megállapítja, hogy a téves lelkiismeret is követendő. Ez önmagában nem bűn, sőt kötelező; a bűn ott van, amikor valaki oly módon jut téves lelkiismereti döntésre, hogy a benne élő anamnézis hangját elnyomja. Ezért bűnösök a meggyőződésből cselekvők, mint Hitler vagy Sztálin.
28. Tamás tanainak széleskörű meghamisítása 1942-ben kezdődött, amikor Sertillanges a Summa Theologiae 2/1-ből csupán a 19. kérdés 5. szakaszát idézte, miszerint a tévedő lelkiismeretet is követni kell, ám a következő 6. szakaszt teljességgel elhallgatta, ahol Tamás azt tárgyalja, mely esetben bűn a téves lelkiismeret ténye. (Tamás tulajdonképpen Abelard nézetét kívánta cáfolni, aki azt állította, hogy a Krisztust keresztre feszítők ártatlanok voltak, mivel lelkiismeretük szerint cselekedtek.)
IV. Befejezés
29. Az ész fogalma egyre inkább ellaposodik, hiszen amíg a régiek különbséget tettek ratio és intellektus, vagyis az empirikus, illetve a létezés mélyébe tekintő megfontolás között, addig ma csupán a ratio szűkebb értelmezése maradt érvényben. Az értelem kísérleti alapon eldönthetőségre redukálódott. A moralitás így a szubjektivitás hatáskörébe került, nem az ésszerűség része többé. Közös objektív morális mérce ezentúl nem létezik. Ha a valóság csupán mechanikus folyamatok eredménye, akkor nem is hordhat morális elemet magában. A Jó tehát csak "jobb mint"-ként definiálható, ebből pedig a diktatúrák elve levezethető; minden megengedhető és helyes, ami hatalmukat szolgálja.
30. Ha nincsenek többé morális alapok, akkor csak a többségi döntés marad, a jog széthullik, már csak a statisztika számít. Ezen az úton továbbhaladva a totalitarizmus ideológiájának uralma fogja átvenni a demokráciák helyét.
Felhasznált irodalom
Joseph Ratzinger: Értékek az átalakulás idején. Don Bosco Kiadó, 2006.
- Politikai víziók és a politikai praxis. Előadás Triestben, 2002.09.20.
- Egy szabad állam politika által nem befolyásolt alapjai. A Bajor Katolikus Akadémián tartott beszéd (Habermas - Ratzinger találkozó), 2004.01.19.
- Morális elvek a demokratikus társadalomban. Beszéd a Francia Tudományos Akadémián Szaharov helyére történő tagfelvétele alkalmából, 1992.11.07.
- Vallási és erkölcsi értékek jelentősége a pluralista társadalomban. Publikáció, 1992.
- Európa szellemi alkotóelemei a múltban, a jelenben és a jövőben. Előadás az Olasz Szenátus előtt Rómában, 2004.05.13.
- Európa: nacionalista elkülönülés helyett közös identitás és közös akarat. Gazdasági szakemberek és politikusok előtt tartott beszéd szövege. Como, 2001.09.08.
- Lelkiismeret és igazság. Publikáció, 1992.
- A béke keresése, feszültség és veszélyek. A szövetségesek franciaországi partraszállásának 60. évfordulója alkalmából tartott beszéd. 2004.06.06.
- A keresztények békéért viselt felelőssége. A Bayeux-i katedrálisban tartott ökumenikus ünnepség résztvevőihez intézett szavak. 2004.06.06.
- Emlékezet: az engesztelődés kegyelme. A Caen-i német temetőben tartott beszéd szövege. 2004.06.05.
- A Szentháromságba vetett hit és a világbéke. A Szentháromság ünnepén a Bayeux-i katedrálisban tartott prédikáció a szövetségesek 1944. június 6-i normandiai partraszállásának 60. évfordulóján Caen-ban megrendezett emlékünnepség alkalmából. 2004.06.06.
Link
Erik Peterson
Peterson szerint semmiféle politikai rendszert nem lehet teológiailag igazolni, ugyanis a kereszténység megszüntette a hatalom szakrális jellegét. Munkássága többek között nagy hatással volt Joseph Ratzingerre is.
2013. március 1.