Szerelemfilozófia



Vlagyimir Szolovjov elmélete


1. Az igaz szerelem a szolovjovi világkép sarokköve, a megváltás eszköze, amelyben van valami mágikus, a szellemvilághoz kapcsolódó dolog. Szolovjov szerelemfilozófiáját A szerelem értelme című öt összefüggő cikkében fejtette ki.

2. Szolovjov szerint a szerelem célja nem a szaporodás. A szerelemnek az individualizációhoz van köze, ahhoz hogy "éppen ez" a személy a szerelmes számára felbecsülhetetlen értékű egyedi, önmagában álló cél. Nem arról van szó, hogy a szerelemnek ne lenne köze az utódnemzéshez, csupán a szükségszerűséget tagadja. A szerelemnek a lényege az az ellenállhatatlan vonzerő, amely egy adott személyből árad a szerelmesre. Ez az erő hatalommal ruházza fel az illető személyt a szerelmes fölött. Ő a kizárólagos, a pótolhatatlan, egy konkrét személy, aki egyedüliként képes boldoggá tenni a szerelmest. A szerelem tehát az individualitásban gyökerezik.

3. Az ember a természet központja, hiszen egyrészt a természet része, másrészt szellemi alkotásaiban állandóan átlépi a természet határait, ezért ő az egyetemes egység várományosa. Ez azt jelenti, hogy nincs szükség a fejlődésben újabb lényre, a cél az ember tökéletesedése. Amíg nem vagyunk az igazságban, addig a világegységtől elszakadva élünk egoizmusunkban. "Csak egy erő van, amely képes belülről, gyökerestől megsemmisíteni az egoizmust, és ez az erő a szerelem." Ez azt jelenti, hogy a szerelem az igazsággal áll kapcsolatban.

4. Szolovjov tanításában mindenféle szeretetnek a forrása a szerelem. A többi szeretet-forma nem pótolja a szerelem üdvözítő voltát, mert azokba negatív elemek is keverednek, az anyai szeretetbe például a fajfenntartás ösztöne. A barátság sem pótolhatja a szerelmet, mert szerelmi fokra lépve természetellenesbe fordul át - állítja Szolovjov, aki mint látni fogjuk, minden ma ismert szexualitási formát abnormálisnak tart. A szerelmet nem válthatja ki a hazaszeretet, emberiség-, tudomány-, és művészetszeretet sem, mert mindegyikben az egoizmus áll a középpontban.

5. A szerelem lényege tehát nem az érzelem, hanem a személyes érdek áthelyezése egy másik személybe, aki életünk középpontjává válik. Igen ám, de azt látjuk, hogy a szerelem ahogy jön, úgy el is tűnik és vissza áll az egoizmus, tehát nincs fejlődés. Szolovjov szerint az emberiségnek éppen az a feladata, hogy az igazi szerelmet megvalósítsa, amire azért tegyük hozzá volt már példa. Szolovjov szerint ahogy az értelmes tudat az emberben, de nem az ember által jelent meg, úgy az igazi szerelemhez is "mely az ember tulajdonképpeni életének legmagasabb foka" szükség van Isten közreműködésére. Ehhez újra kell alkotni az emberi formát, saját teljességébe kell integrálni, feladva a nemi korlátozottságot, létrehozni a "a kettő magasabb egységét." Ezzel kapcsolódik Szolovjov az ember androgün jellegének ősi tanításához.

6. A szerelmes a szeretett személyt idealizált lényként látja, aki olyan fényben jelenik meg előtte, amely mások számára nem látható. Szolovjov itt kiemeli, hogy nem szellemi értékelésről van szó, hanem "egy különleges érzéki tapasztalásról". A szerelmes ugyanis tényszerűen lát mást, mint a többiek. Arról van szó, hogy a szerelmes az aki látja az igazságot, és nem a világ. Az van, amit ő lát és nem az, amit mások. A szerelem rendeltetése ugyanis az ember megváltoztatása azáltal, hogy mindennél fontosabbá válik számunkra a szeretett személy, ami úgy valósul meg, hogy lelkünket egyesítjük az övével. Szolovjov ezt az állapotot nevezi az individualitás magasabb fokának. Az emberiségnek éppen az a feladata, hogy meglássa a valót, és erre a szerelem által válhat képessé. A szerelem teremtő ereje folytán tud azután "két partikuláris lényből egy abszolút és halhatatlan individualitást teremteni".

7. Az hogy az ember tökéletesedése folytán eljut a halhatatlansághoz a misztikus filozófiák sajátja. Szolovjov másokkal, például Dosztojevszkijjel együtt ehhez még az ősök feltámasztását is hozzákapcsolta. Ami Szolovjov sajátja az az, hogy a halhatatlanságot a szerelemhez kötötte, vagyis a szerelem által az ember képes legyőzni a halált. Érvelését azzal nyitja, hogy a szerelmes a szeretett személynek örök életet kíván, ami szorosan összefügg azzal, hogy a szeretett személynek tökéletesnek kell lennie. Ám az ember nem örök életű. De mi is a halál? - teszi fel a kérdést Szolovjov. A válasz: dezintegráció. Mivel az ember férfi és nő, ezért a dezintegráció állapotában van, tehát a halál kapujában. Halhatatlan csak az egész ember lehet.

8. "Miben áll tehát a nemek igazi egyesülése?" Minden olyan szexuális tevékenység, amely nem az egész emberre irányul aberráció. Az ember test és lélek egysége, tehát a tiszta testiség korlátozott vonzalom, nekrofília. Úgy látja, hogy egy olyan összetett lénynél, mint az ember, aligha lehet megítélni mi természetes és mi természetellenes. Az ember mint társadalmi állat a család szentségébe csomagolja állati létét, ám ez a képmutatás nem változtat azon, hogy amíg állat módjára szaporodik, addig állatként fog meghalni. A cölibátus kiemel az állati létből, ezt már az ősi pogány vallások is felismerték, de a haláltól nem szabadíthat meg, mert a dezintegrációt nem oldja fel.

9. Szolovjov megoldási javaslata abban áll, hogy az emberben természeti és társadalmi léte mellett harmadikként egy misztikus elv is létezik, az isteni erő, ami az Istennel való szövetségkötésekor tölti el. A két nem Istenben való egyesülése "a halhatatlansághoz vezet", mert újjáteremti az embert egy romolhatatlan állapotba. Szolovjov leszögezi, hogy filozófiai úton csak addig juthatunk el, hogy belátjuk az Istenben való egyesülés lehetőségét a szerelemben, ám annak valósága és következménye kizárólag a hit által fogadható el.

10. A mai emberi viszonyok nem alkalmasak az ember céljának elérésére. Az emberiség nemi élete abnormális, amely a halál uralmát állandósítja. Az ember szétesett állati-társadalmi-vallási hármas természetét képtelen egységbe rendezni. Az emberek többségének a nemiség csupán testi kielégülést jelent, de még a házasságot szentségként megélők számára is csupán utódnemzést. A tisztán lelki szerelmet szintén hiányosnak tartja, ugyanolyan abnormalitásnak, mint a testiséget.

11. Már említettük, hogy Szolovjov számára az egész ember androgün természetű, amint azt a Biblia is tanítja: "Isten megteremtette az embert, magához hasonlóvá teremtette: férfinek és nőnek." (Ter. 1.27.) (Aquinói Tamás szerint a hasonlóság a szabadságban ragadható meg.) Szolovjov itt már a filozófiáról áttér a teológiára. A férfi-nő viszonyban Szent Pál álláspontjából indul ki, Krisztus és Egyháza viszonyához hasonlítja. Rendszerében a férfi közli az Istentől kapott erőt a passzív nővel, így állítódik helyre az emberben az Isten-képmásság. Látásmódja tehát alapvetően patriarchális.

12. A szerelmes úgy látja a szeretett személyt, amint Isten látja, és úgy is szereti, amint Isten. Ezzel lépi át az emberi képesség határát Isten erejéből. A történetben Isten a garancia, a rá mondott igen legyőzi a halált jelentő nemet. Ugyanakkor az igazi szerelmes a másikban nemcsak az isteni részt szereti, hanem a természetes lényt, összekapcsolódik tehát Aphrodité Urania és Aphrodité Pandémos, a lelki és az érzéki szerelem.

13. A másik lénnyel való egyesülés a szerelemben megnyitja a halhatatlanság kapuját. A veszélyt Szolovjov abban látja, hogy kialakul egy kettős egoizmus, ami meggátolja a belépést az öröklétbe. Szerinte azért zuhanunk vissza a mulandóságba, mert az emberiség csak közösen teheti meg ezt a lépést, mindannyian függünk a minket körülvevő fizikai és társadalmi környezettől. Itt kapcsolódik szerelemfilozófiája teokrácia elméletéhez. Úgy véli, ha az ember megvalósítja az igazi szerelmet, az emberiség pedig az igaz társadalmat, akkor az egész világmindenség újjászületik a halhatatlanságban. A szerelemben az ember helyreállítja önmaga egységét, míg a teokráciában az emberiség helyreállítja a világgal való egységét. Róma visszafelé olvasva Ámor (Roma - Amor). Az egyén feladata tudatosan résztvenni az általános történelmi folyamatban a kollektív beteljesülésért, az Egyetemes Egy megvalósulásáért.

14. Szolovjov alapvetése, hogy az anyag a szétesettség állapota, tehát az anyagra vezethető vissza a rossz (ez burkolt manicheizmus). Ezt erősíti, hogy a szerelem erotikumában vélte megvalósítani a szellem és anyag dualitásának feloldását, az anyagnak a szellembe olvadását. Ezzel válik a természet halhatatlanná, az anyag megdicsőül és a rossz végleg legyőzetik. A materializmust saját térfelén kívánta legyőzni, ezért vizsgálta a gravitációt, a fényt, és az étert, kora tudományos eredményeire támaszkodva. Ma minden bizonnyal a kvantumfizikával tenné ugyanezt.

15. A természeti lényként egzisztáló állati emberek a fajhoz tartozásban, a nemzeti érzésben keresik önmagukat. A kulturális ember emberiségben gondolkodik, amely az élet teremtő erejének újabb dimenzióit nyitja meg. A kozmikus fejlődésbe így bekapcsolódva új életformákat vehetünk fel. Ebben a szférában közelítünk az egyetemes egyhez. "Élj úgy a másikban mint önmagadban", mert ezt követeli az igazi szerelem (kategórikus imperativusz). Ezáltal belső párbeszéd alakul ki az egyén és az egyetemes egy között, amit Szolovjov a szüzügia (kettősfogat) szóval határozott meg, amit már a gnosztikusok is használták, ám más értelemben. Szolovjov két személynek az összekapcsolását érti rajta; párban alkotunk egységet. Ez az integráció a történelem sorsa, ki kell terjednie a társadalomra, végül az egész természetre, és ezáltal megvalósul a világ újjászületése az örökkévalóságra; a halál, a pusztulás legyőzetik.

16. Szolovjov felhívja a figyelmet arra, hogy "a Bibliában a városok, az országok, Izrael népe, és ezt követően pedig az egész újjászületett emberiség vagy az univerzális egyház a női individualitás alakjában jelenik meg, és ez nem egyszerűen csak metafora." A nővel szembeni ambivalenciája mutatkozik meg, amikor arra figyelmeztet, hogy a földanya hitek egy hatalmas, despotikus anyát láttak a természetben. Az ember szüzügikus viszonya tehát a természetben is feladatokat ró rá. Szolovjov nem ad követendő előírásokat, mert tudja, hogy ahány ember, annyi út.

17. Szolovjov tehát természetfeletti erőt tulajdonít a szerelemnek, tanításának ez tulajdonképpeni középpontja. Szerelemfilozófiája lényegében megváltás-tan, hiszen a halhatatlan androgün az egyetemes egy megvalósítója társadalmi téren is, egy globális teokratikus világhatalomé, mely a természet megújításával jár együtt. A világ és benne az ember evolúciója így felszámolja a szétesettséget, a szellem uralma alá vonja az anyagot. Az erő, amely képes erre a szerelem által közlődik.

18. Szolovjov szerelemfilozófiájában is ellentmondásos. Nem tisztázott például az individualitás kérdése, az emberi lények mennyiben individuumok az egybeolvadás, az egyetemes egy megvalósulása után. Mindez az emberiség egy közös lelkében való hitre mutat.

19. Szolovjov a középkori trubadúrok szerelemfelfogását elutasította, mondván ott egy test nélküli idealizált képet, és nem egy adott személyt szerettek, márpedig az eszményképnek és a személynek együtt kell jelentőséget tulajdonítani. A trubadúroknak csak hitük volt, de nem volt filozófiájuk - állítja Szolovjov. Láthatóan nincs tisztában a nyugati individualizmus mélységével, a trubadúrok ezoterikus tanítását és erotikumát sem ismerte fel. A trubadúrok nőtiszteletéhez Szolovjovnak nincs köze, hiszen ő nem a nőnek tulajdonít jelentőséget, hanem a szerelemnek. Nála a szerelemben nem a női princípium tiszteletéről, hanem mágiáról van szó.

20. Szolovjov szerelme Szofija Petrovna Hitrovo, akiben az Örök-Asszonyiság megtestesülését látta, ám ez a szerelem soha nem volt azon a szinten, mint a trubadúroké vagy Dante esetében. Alapállása ugyanis az, hogy a Nő hagyta magát a káosz, a szétesés által legyőzetni. A nő passzív, anyagi, a rossz okozója, míg a férfi aktív, szellemi, aki az isteni erőt közvetíti. Szerelemfilozófiájának kidolgozásakor már új hölgye volt Sz. M. Martinova személyében. Később egy finn tóban (Szajma) vélte felismerni Sophia megtestesülését. Szolovjov életét látomások és álmok kísérték, amiknek mágikus jelentőséget tulajdonított. Miszticizmusba hajló világképe a képzelgés, emberi megnyilvánulásai az abnormalitás kérdését vetik fel (hisztérikus nevetőgörcs, halucinációk, katatónia). Ugyanakkor páratlan szellemi teljesítménye nem kérdőjelezhető meg.

21. Szolovjov szerelemfilozófiájának értékét türelem-tan (tolerancia) jellege adja. A szerelmes tud várni, türelmesen vár a másik igenjére, akár a halálig, mert biztos a győzelmében, hiszen a legnagyobb erő van a birtokában: a szerelem. "A szerelem a maga végső konzekvenciájában abban fejeződik ki, hogy a szerelem képes kivárni, míg a másik beleegyezését adja a kölcsönös igenlési viszonyba."









Felhasznált irodalom

Jelen-lét. Filozófiai tanulmányok. Tudományos felolvasóülés, Eger, 1991. november 22. Szerkesztette: Jakab András és Mester Béla. Stúdium Kiadó, 1992.

Metszéspontok. Filozófiai tanulmányok. Szerkesztő: Kiss Lajos András. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle Füzetei, 2. szám. Móricz Zsigmond Könyvtár, Nyíregyháza, 1993.

Farkas Zoltán: A mindenegység vándora - Vlagyimir Szolovjov. Doktori értekezés. Szeged, 2006.


Link

Traktátus a szerelemről



2015. május 23.