A szerelem fenomenológiája - Sartre kommentár
"Csak intuitív megismerés létezik" Jean-Paul Sartre
Előszó
1. Munkámban a szerelmet próbáltam egzakt módon megragadni. Írásom Sartre A lét és a semmi művének kommentáraként értelmezhető, a szerző gondolatainak felhasználásával történő véleményalkotásnak. Olvasatomban a Szerelem a Lét, az Idő pedig a Semmi. Sartre időről kifejtett nézetét közérthetően igyekeztem interpretálni, majd elszakadva a szerzőtől, gondolatmenetének felhasználásával és fogalmai módosításával a szerelemnek egy merőben más fenomenológiáját adom (Sartre láthatóan nem ismerte a mély-szerelmet). A szöveg ilyetén szabad kezelésére maga a szöveg kényszerít, mivel, amint azt a fordító Seregi Tamás is megjegyzi, Sartre abszolút következetlen fogalmai tekintetében, ezzel téve lehetetlenné a konzekvens értelmezést, ugyanakkor teret nyitva az egyéni értelmezéseknek. A szerző igen hanyagul kezeli a hivatkozásokat és az idézeteket. Vagy csak egész műveket ad meg, gyakran hiányos könyvészeti adatokkal, vagy az idézetekhez nem is ad meg hivatkozást, egyszóval hivatkozásai teljesen követhetetlenek és pontatlanok. Saját műveire is rosszul emlékszik, nem néz utána a dolgoknak, és teljesen rendszertelenül használja a kis és nagybetűket, vagy a kötőjeleket. Igyekeztem ezekben is egységes képet kialakítani. Sartre ahol szükségét érzi hétköznapi példát alkalmaz a jobb érthetőség kedvéért. Munkámban célomnak megfelelőbb példával éltem koncepcióm illusztrálása érdekében.
Bevezetés
2. Az emberi élet lényege a két végpont ami között létezünk: a Lét és a Semmi, vagyis a Szerelem és az Idő. A Szerelem az, ami a Létet szüli, amely élteti és értelmet ad neki, majd az Idő megsemmisíti. Ahhoz, hogy ezt beláthassuk a végénél kell kezdenünk, az Időnél.
Az Idő
Múlt
3. A jövő még nincs, de lesz. A múlt már volt, de van. A kettő találkozása a jelen. Ez az idő. A múlt nem halott, nagyon is él, folyamatosan kifejtve bennünk hatását, így alakítva a jelent és a jövőt. A múlt tehát az idő legerősebb szegmense, hozzáférhetetlen, érinthetetlen erő. Éppen ezért minden időben igyekeznek felhasználni a múltban lévő erőt. Amikor átírják a múltat, ezt az energiát sajátítják ki és próbálják becsatornázni, ám a múlt csak látszólag változik, valójában változatlan.
4. A múlt van, de nem örök, mert az idő nem örök. Amíg (ahol) van anyag , addig (ott) van idő, és amíg van tudat, addig van emlékezet. Az egyénre vonatkoztatva az emlék azt jelzi, hogy a jelen nem létezhet a múlt nélkül. Mit jelent ez? Egy példával élve: Anna egy gyorsétterem dolgozója volt. Ki ez a volt? Anna, de melyik Anna? A 2006-os 18 éves lány? A lenni mindig jelenidejű, ami Annára illik 2006-ban, mint gyorséttermi dolgozó, ez jelenidő. Mindaddig, amíg van, azt mondjuk ő van. Ha a múltbélivé vált Anna az, aki a gyorsétterem dolgozója, akkor megszűnik a jelennel való viszonya: az a lány aki ezt a minősítést hordozza ott maradt 2006-ban. Ahhoz, hogy emlékezhessünk rá, olyan szintézist kell alkotnunk, amely a jelenből kiindulva kapcsolódik a múlthoz. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha ez az eredeti létmód, vagyis a múlt az aktuális jelenben lévő lét. Azt, hogy Anna gyorséttermi dolgozó volt, arról az Annáról mondom, aki jelenleg van, és most 2020-ban 32 éves. Tehát a 32 éves nő az, aki az a kamaszlány volt, aki ma a múltnak képezi részét, és a múlt abban az értelemben van, ahogy a jelenlegi Annának a múltjaként van a visszaemlékezésünkben. Ezek a múltbéli idők olyan léteket jelölnek, amelyek teljesen valóságosan léteznek, ám amelyek közül az egyik van, a másik pedig volt. Múlttal rendelkezünk, mindig a sajátunkkal, és ezekből az individuális múltakból áll össze az egyetemes múlt.
5. Eddig egy olyan példát hoztunk fel, ahol a szubjektum, aki volt, a jelenben is van. A továbbiakban tételezzünk fel egy olyan esetet, ahol a szubjektum a múltban volt, ám a jelenben már nincs. Tamás, aki már meghalt, szerette Annát. Ebben az esetben mind a szubjektum, mind az attribútum múltbéli, s nem létezik aktuális Tamás, aki alapján felbukkanhatna ez a múlt-lét. Anna iránti szerelme az ő számára kezdettől fogva soha nem volt múlt. Tamás mindig egyidejű volt vele, vagyis ő Anna iránti szerelme volt. Személye nem élte túl Anna iránti szerelmét, és a szerelem sem élte túl őt, tehát ami múlt, az itt az Annát-szerető-Tamás. Mármost kinek a Múltja ez a múltbéli-Tamás? Természetesen azé, aki emlékszik Tamásra. Az ő számára Tamás volt. Aki ismerte Tamást, amikor még élt, az ő jelenének volt a része, ami ő volt. A megszűnt dolgok tehát annyiban múltak el, amennyiben egy túlélő konkrét múltjának a részét képezik. Azok a halottak, akikre már senki nem emlékszik nem elmúltak, hanem múltjukkal együtt megsemmisültek.
6. A múlt soha nem tud jelen lenni, ellenkezőleg, a jelen az, ami a saját múltjaként van; a múltjából kifejlődve jelen van. Ez a múlt hatása. Az vagyok, aki által a múltam a világban van. Nem én adok létet a múltamnak, hanem én magam vagyok múltam. Pszichés folyamatok által értelmezem önmagamnak saját múltamat. A jelenben gyártjuk eljövendő múltunkat, a jövőnket. Ezért az eljövendő múlt, vagyis a jövő nem determinisztikus, hanem a lehetőségek közötti választás eredménye. A múlt az, ami én voltam. Tehát nem az vagyok, hanem az voltam. Ezért a múlt változhatatlan. A múltam én vagyok, ami voltam.
Jelen
7. Az Önmagában-valónak nincs múltja, se jövője, ő az örök jelenben van. Az ember, mint Önmagáért-való soha nem képes elérni az Önmagában-valót, s önmagát mint Önmagában-valót definiálni; ezt nevezzük esetlegességnek. Az Önmagáért-való soha nem lehet Önmagában-való, annak ellenére sem, hogy léte erre törekszik. Ebből a mozgásból születik a múlt. Ezért az Önmagáért-való lét esetleges lét. A múlt Önmagában-való, én viszont Önmagáért-való vagyok, ezért a múlt elérhetetlen a számomra. A múlt az ami vagyok, anélkül hogy megélhetném. A múlt már soha többé nem jön vissza, csak a hatása, mint energia, ahogy a Nap sincs itt, de mégis melegít és fényt ad, mindent megvilágítva. A múltat sem eltörölni, sem megváltoztatni nem lehet. Az emlék, ami voltál, létteljességként jelenik meg. A fájdalom, amivel rendelkeztél, a múltba belemerevedve saját magában létezik, egy szobor fájdalmának néma mozdulatlanságában.
8. Az Önmagáért-valót az Önmagában-való tartja fenn létében, vagyis minden Önmagáért-való sajátja, hogy volt. A múlt tehát Önmagában-való, a jelen viszont Önmagáért-való. Amennyiben a jelent úgy határozzuk meg, mint ami szemben áll a jövővel ami még nincs, illetve a múlttal, ami már nincs, akkor csak egy végtelenül kicsi pillanatot találunk: a semmit. A jelen tehát az a horizont, ahol a múlt, ami van, és a jövő, ami még nincs találkoznak. A jelen tehát önmagában semmi. Ez azt jelenti, hogy az emberi valóság duplex természetű: Lét és Semmi.
9. A jelen lényegileg jelenlevés a mostban, az önmagában-létnél. Ám, ami képes valaminél lenni, annak létében olyannak kell lennie, hogy más létekhez kapcsolódó létviszonyt tartalmazzon. Szemléltető példánkban Tamás csak akkor képes Anna mellett jelen lenni, ha ott van Anna létében, mint másként lévő. A jelen tehát csak az Önmagáért-való (Tamás) jelenléte lehet az Önmagában-valónál (Anna). Ez a jelenlét nem lehet véletlen, ellenkezőleg, hiszen Tamás csak egy olyan világban lehet jelen Annánál, amit az emberi valóság jelen-ként vesz körül. Tamás léte a szerelem által az Anna léténél való jelenlétként határozódik meg. Ugyanakkor Anna létének totalitása Tamás jelenlétének köszönhetően bontakozik ki, ugyanis Tamás itt van Annával, ám itt lenni nem ugyanazt jelenti, mint jelen lenni. Az itt-lét az a perspektíva, ami alapján az önmagában-lét totalitásával való jelenlét megvalósul. Az Önmagáért-való önmaga eksztatikus feláldozása a jelenlét. De a jelen: nincs. A jelen menekülés a múltból a jövőbe.
Jövő
10. Létünket a jövőhöz való belső viszonyunk határozza meg. Minden cselekedetünk és megnyilvánulásunk a jövőre irányul, méghozzá célszerűen irányul a jövőre, tehát a jövő fordított okozatiság. A jövő nem olyan most, ami még nincs, a jövő az, aminek lennie kell, mert képes vagyok nem az lenni. A jövő a még nem, de bármi, nincs eleve meghatározva mi lesz. A jövő ezért a léten túl (van). Amikor azt mondom én boldog leszek, akkor ez az Önmagáért-való lesz boldog mindazzal együtt ami volt, és amit maga mögött vonszol. A jövőben benne van egy másik, aki majd én leszek. Ez ad értelmet a létnek, hiszen ahogy az imént megállapítottuk, a jövő túl van a léten.
11. A jövő nem képzelet, amiben eltudom képzelni magamat annak, ami nem vagyok. A jövőben olyan létben találom meg saját értelmem, aminek lennem kell. A jövő tehát én vagyok, amennyiben önmagamra várok, ami leszek. Kivetítem magam a jövőbe, hogy megalapozzam magam azzal, ami hiányzik belőlem, vagyis saját lehetőségemről van szó. A jövő az, ahol a múlt-jelen-jövő egybekapcsolódása önmagam felbukkanásával jár. A jövő azonban nem megvalósul, hanem elkészül a múltban, mint egykori jövő. Ezt úgy kell érteni, hogy várunk a jövőre, mint Tamás várt Annára, és amikor végre eljön, máris múlttá vált. Mindig újabb és újabb jövőkre (találkozásra) várunk. Ez okozza a lét csalódását, mert csak a múlt marad nekünk.
12. A múlt már mögöttem van, de nincs lehetőségem meg nem történtté tennem. A jövő az, aminek lennem kell, olyan lét, ami csak lehetőség, csupán egy keret, amit a kereten belül szabadon kitölthetek. Ám az imént állapítottuk meg, hogy a jövő mihelyt megérkezik, azonnal múlttá válik. Ezért van az, hogy folyamatosan szorongunk: egy olyan szubjektum vagyok, akinek a lét értelme mindig problematikus. Mivel a jövő lehetőség a szabadságra, ezért önmagában nem létezik. A lehetőségek végtelensége vagyok. Azonban egy bizonyos lehetőség lehetőbb a többinél. Például Tamás valódi lehetősége elmenni Annához, ám az hogy autóval, busszal, villamossal, vagy gyalog megy jelenleg még meghatározatlan. Léteznek fekete foltok a lehetőségeim sorozatában, amik majd kitöltődnek a szándékos cselekedetek során, vagyis a választások által, olyan lehetőségek által, amik nem az én lehetőségeim, s amiket teljesen közömbösen valósítok meg, hogy eljussak egy olyan lehetőséghez, ami én vagyok.
Összefoglalás
13. Nemcsak az vagyok, aki most vagyok, az is vagyok, aki voltam, egy másmilyen én voltam, és az is én vagyok, aki a jövőben lenni fogok, megint másmilyen, de én. Az idő tehát megváltoztat és elválaszt önmagamtól. Szétszóródunk az időben, az idő eltünteti az állandót. Az idő: változás. De az idő össze is kapcsol. Tamás hamarabb született mint Anna - Tamás Annától kapta ezt a meghatározást.
A Szerelem
Jelenlét
14. Az Önmagában-valón (Anna) kívül nem létezik semmi csupán ennek a semminek a tükröződése, amit az Önmagában-való határoz meg, mert ez az Ő semmije, az az individualizált semmi, ami azért semmi, mert nem Önmagában-való. Ebben az eksztatikus viszonyban, amit az Önmagában-való alkot, az Önmagáért-való (Tamás) az üresség, amiből az Önmagában-való kiszakad. Az Önmagáért-való önmagán kívül van az Önmagában-valóban, mivel rajta keresztül határozódik meg, ami nem ő; az Önmagában-valónak az Önmagáért-valóhoz fűződő elsődleges viszonya tehát a Lét.
15. Ez a viszony nem hiány, sem nem távollét. Azt a létet, ami nem vagyok az Önmagában-való abszolút teljességgel képviseli. Tamás az a semmi, amelynek létezése Anna teljessége alapján határozódik meg. Ez azt jelenti, hogy az egyetlen lét, ami itt van az az Anna léte. Tamás a megismerő önmagában nincs, ő egyszerűen az, akinek köszönhetően a megismertnek (Annának) itt-léte van; Anna a Jelenlét egyszerűen van - Ő van, aki van. Anna jelenléte Tamásnál a semminél való jelenlét, mert Tamás a megismerő egy nem-lenni tükröződés, vagyis rajta keresztül Anna abszolút jelenlétként jelenik meg. Ennek a pszichológiai szemléltetése a jungi megigézés (fascináció) esete, ami az Önmagáért-valónak az Önmagában-valóban való rögzülését jelenti. Éppen ezért nincs semmi, ami elválaszthatná a megismerőt a megismerttől, mert a megismerés jelenlét, és nem távollét. A megismerési intuíció, a megismerőnek a megismertnél való közvetlen jelenléte. Ezért az Önmagáért-valónak az Önmagában-valóban való jelenléte sem nem folytonosság, sem nem megszakítottság, hanem azonosság.
Transzcendencia
16. Amikor megismersz valakit léte lényegében, akkor azonosság áll be közte és közted. Ez a tiszta magány, a van lét, a tiszta negativitás. Az Önmagáért-való kiterjesztés-nélkülisége egyáltalán nem valami rejtélyes pozitív szellemi tulajdonság, hanem egy eksztatikus viszonyulási mód, mivel az Önmagáért-való a transzcendens Önmagában-valóban és általa mutatja és valósítja meg saját kiterjedésnélküliségét. A kiterjedés tehát transzcendens meghatározottság, amit az Önmagáért-valónak meg kell értenie, amennyiben tagadja saját kiterjedését. Éppen ezért a megismerés és a lét belső viszonya a felismerés, ami egyben megvalósítás, amennyiben megélem, vagyis saját létem által teszem létezővé a szerelmet mint olyant, és ezzel létbe hívom, előidézem a szerelmet, tehát valóságossá teszem. A valóságos ezért nem más, mint megvalósítás. Az Önmagáért-való létének ezzel a meghatározásával feltárja az Önmagában-valót. Ez a szerelem transzcendenciája.
Hiány
17. A lehetőség, ami vagyok, és a jelen, ami elől menekülök a hiányzó és a híján lévő viszonyában ragadható meg. A híján lévő ideális összeolvadása azzal, aki a számára hiányzó, megvalósíthatatlan totalitásként kísérti az Önmagáért-valót, s ezzel önmagát saját létében a lét semmijeként konstituálja. Így lesz Önmagában-önmagáért-való, ez az ő értéke, pontosabban létfeltétele. Megvalósítása ugyanakkor lehetetlen, ezért jelenik meg a transzcendencia érzete. Ezzel immár konkrét alapja van az absztraktnak. A szépség ugyanis, mint transzcendencia kivetítve jeleníti meg a transzcendest. Az Önmagáért-való a hiányt a nem lenni módján képes csak elérni. A pszichológia tudja, hogy az Önmagában-való az Önmagáért-valóban mint vágy jelenik meg, pszichikus bálványként, amely önmagában nem érthető, ugyanis erő jellege ellentmond belső megnyilvánulásának. Csakis az Önmagáért-való belső önmagához-viszonyulásában, az Önmagában-való kivetítéseként tudja megragadni. Viszonyuk létviszony, ontológiailag ez a létviszony a hiány.
Szerelem és Idő
18. Múltjával az Önmagáért-való az Önmagában-valóba süllyed. A múltban az Önmagában-valóvá vált Önmagáért-való van. Ezért léte múltbélivé vált. Csak egyetlen múlt létezik, a lét múltja, amiben benne voltunk.
19. Azt mondtuk nincs jelen, a jelen semmi, ugyanakkor a jelen a lét egyetlen mértéke, mert az a jelenben tárul fel akként, ami. A lét túlcsordul a jelenen, ami a múlt. Az az eszköz, amin épp ebben a pillanatban ezt az írást olvasod a jelenben van, a múltban pedig volt. Ez volt az az eszköz, amin elkezdted olvasni ezt az írást, és most eljutottál eddig a szóig az eszközön, ami a jelenben van. A volt eszköz és a van eszköz azonos, azonos önmagával. A jelent tehát az időben egyetemes létként ragadjuk meg, miközben semmi, semmi több, mint lét, puszta elcsúszás a lét mentén, puszta semmi.
20. A lét mozgás, ezért a jelent mozgásként is megragadhatjuk. A mozgás nem változás, mert a mozgás a létnek egyik helyről a másikra való kerülése, míg a változás egy dolog létbeni átalakulása. Minket nem a térbeli helyzet érdekel, hanem a lét. A mozgás áthaladás, az áthaladás pedig egyszerre lenni és nem lenni egy bizonyos helyen, mert ha azt mondjuk egy tárgyra hogy ott van, akkor megállítottuk, de azt se mondhatjuk, hogy nincs ott, mert akkor sehol se lenne, az pedig lehetetlen. Amíg a helyt (a teret) a lét határozza meg azzal, hogy elfoglalja, addig a mozgás csak más dolgokhoz (a háttérhez) képest jön létre. A mozgás által a tér az időben jön létre. A jelen tehát megragadhatatlan lenne mozgás nélkül. Az egyetemes időt a mozgás határozza meg a tiszta jelenben. Ez azt jelenti, hogy az idő önmagában semmi.
21. A jövő a végtelen lehetőségekben tárul fel, amelyek különféle esélyekkel bírnak, és csak egy fog belőlük bekövetkezni. Valószínűleg vannak pontosan definiált "mostok", jól meghatározott de meg nem valósított tartalommal. Azt, hogy melyik fog közülük bekövetkezni intuícióval tudjuk felismerni, ezt nevezzük úgy, hogy "előre megéreztem". Mivel a jövőt éreztük meg, márpedig a jövő idő, ezért az időt éreztük meg intuíció útján. Ez a megismerés bizonytalan, mert a megismerés bizonytalan, és mivel a jövő még nincs, a Semmit ismerjük meg a Létben, vagyis a jelenben, ami nincs, tehát semmi. Csak a múlt van, ami már csak volt. Ez a Lét és a Semmi.
A Másik
22. A másik léte és a saját másikként-létem az ember egy sajátos létezésmódját jelenti, ami már nem az Önmagáért-való lét, hanem Másikként-való lét, és ez a szerelem állapota. A szerelmes ember a létben Önmagáért-másikért-valóvá válik.
23. A szerelem közvetlen borzongás, ami mindenféle latolgató előkészület nélkül tetőtől talpig átjár minket. Egyedül nem vagyunk szerelmesek. A másik az, aki egy újfajta létbe helyez minket, ami újfajta minősítéseket hordoz. Ez az új lét nem létezett bennünk még csak potenciálisan sem, egészen a másik megjelenéséig. Ez az újfajta lét azonban nem egyszerűen a másikban nyugszik: ugyanis felelősek vagyunk érte (felelős vagy a rózsádért). A szerelem tehát az én szerelmem a másikba. A két struktúra elválaszthatatlan egymástól. Szükségem van a másikra, hogy létem minden struktúráját megtudjam ragadni, hogy az Önmagáért-való Másikért-valóvá válhasson. Ha tehát példánknál maradva Tamás viszonyát Annához a maga teljességében akarjuk megragadni, tovább kell lépnünk, és két kérdést kell megválaszolnunk: Anna létét, majd Tamás létét Anna létéhez való viszonyában.
24. A nő, aki közeledik felém tárgy a számomra. Valószínűleg nem csak tárgy, például robot, hanem egy ember, vagyis több mint tárgy. Ezzel a közeledő objektum lényegét ragadtam meg: nem tárgy, nem is pusztán organizmus, hanem egy személy közeledik felém. Ebben az észlelésben a tudatom viszonyulása jelenik meg egy szubjektumhoz, aki az észlelés által kapcsolatba kerül velem, s ez az alapvető viszonyulás a Másikért-létem maga.
25. Egy buszmegállóban vagyunk. Ott az esőbeálló, benne a pad. Az említett nő megáll a pad előtt. Látom, hogy az a tárgy, aki ott áll ember, azt is, hogy nő. Megjelenése észlelésemben viszonyt alakít ki közöttünk, pedig ő még meg se látott minket. Ebben a pillanatban végre idefordul, igen a szemében látom, hogy ő is észlel minket, méghozzá emberi lényekként. Számunkra ő a másik. Alapvető viszonyulásom a Másikként-létem. A nő nem más, mint Anna, egy méterre az úttesttől, és hat méterre a buszmegállót jelző táblától. Megvalósult saját létuniverzumom közepét áttörő jelenléte. Tamás is itt van, Anna tekintete a környező házakról szép lassan Tamásra téved, és rá szegeződik. Tamás ezzel a másik (Anna) által látott lett. Ez a viszony a másik-által-látottnak-lenni viszony. Tamás általa-látott-lett. Ez a másikat-látni igazsága. Tamás tehát a világhoz és Annához való viszonya alapján határozódik meg.
26. A másik minden pillanatban néz-engem. Ha a másik eleve az-aki-néz-engem, fel kell tudnunk tárni a másik tekintetének az értelmét, mert amikor a másik szemébe nézünk, nem a szemet látjuk, hanem a tekintetét, és olvasunk belőle. A szem az ablak (tükör), a tekintet maga a lélek. A tekintetet megragadni a nézve-lenni helyzet tudatosulása.
27. Tamás szerelmes, ezért megy a buszmegállóba. Amikor megy oda, egyedül van, csak a cselekedet van, Tamás azzal azonos. Amikor meglátja Annát nincs én tudata, minden amit tesz azzal azonos. Cselekedeteiként van. Csupán az eszköz látszik, az elérendő céllal Annával való viszonyba állítása. Ez a sorrend éppen fordítottja az okozati rendnek: itt az elérendő cél szervezi meg az összes megelőző összetevőt; a cél szentesíti az eszközt abban az értelemben, hogy az eszközök nem önmagukban, nem a céltól függetlenül léteznek. Nem azért van ott Anna a buszmegállóban, mert Tamás arra sétált (ok-okozat), hanem Tamás azért sétált arra, mert Anna ott van (fordított ok-okozat). Tehát ez is ok-okozati esemény, ugyanis a cselekvés oka a cél, ami kiváltott egy hatást, ugyanis az egész találkozás abból az okból jött létre, hogy Tamás szerelmes Annába. Ezt a buszmegállói eseményt, így mindenestül nevezzük szituációnak. Ezt a szituációt a továbbiakban Anna szemszögéből fogjuk megvizsgálni.
Látva lenni
28. Anna ott áll a buszmegállóban, várja a buszt, hogy dolgozni menjen. Hirtelen lépéseket hall maga mögött: "valaki néz engem" - ez jelenik meg a tudatában. Ettől kezdve eltűnik a tudat, és a látva lenni lép helyébe. Mit jelent ez? Azt, hogy Tamás tekintete megérinti létében, Anna létének struktúráiban alapvető módosulások mennek végbe. A tudat eltűnik és megjelenik az én: látja magát, mert valaki látja őt. Ez csak első pillantásra ellentmondás, tudniillik hogy nincs tudat, de van én, ugyanis a reflektált tudat tűnik el, amely az ént közvetlenül birtokolja, átadva helyét a reflektálatlan tudatnak, ahol az én nem önmaga tárgyaként jelenik meg, hanem a másik számára való tárgyként. Látom magamat, mert valaki lát.
Létviszony
29. A mély-szerelemben egy olyan tárgyra irányulok, ami elérhetetlen számomra. Ezért Tamást egy olyan semmi választja el Annától, amit nem tud betölteni, mert úgy ragadja meg, mint aki nem számára van, hanem eleve a másik számára létezik, egyáltalán nem úgy célozta meg, hogy az egyszer majd adott lehet a számára, hanem épp ellenkezőleg, mint ami eleve elérhetetlen a számára, és aki soha nem fog hozzá tartozni. És mégis úgy van jelen a számára, mint egy én, aki anélkül vagyok, hogy ismerném. Éppen ezért Anna és Tamás között nem megismerő, hanem létviszony van. Tamás tekintete Annát saját létén túl teszi létezővé egy olyan világban, ami ez a világ és ezen a világon túli világ egyszerre. Mindezt Anna teszi lehetővé azzal, hogy Tamás tekintete által a szégyen és büszkeség keverékében önmaga valóságára döbben. Nem egy lány többé a sok közül, hanem egy bizonyos lány, aki szerelmet tud kiváltani. Ezzel megszületett Annában az individuális ego, életre kelt a Selbst. Anna most már kimondhatja: ez a lét vagyok.
30. A másik oldalról nézve: Tamás megjelenése egy olyan aspektus megjelenésével jár a szituáción belül, amit Anna nem akart, ami bizonyos szempontból tőle független, aminek nem ura, hiszen ő most a másik (Tamás) számára van. Menjünk csak vissza a buszmegállóhoz! A Világegyetem egy bizonyos pontján egy bizonyos idejében vagyunk. Mindkét szereplőnk egy tér-idő szituáció alapvető struktúrájaként a másik ítéletének szolgáltatja ki magát a világban. Az ítélet a szabad lét aktusa. Megnyitja az utat az adotton való túllépésnek a lehetősége felé. A viszony ami a tekintet által Tamást Annával egyesíti nem lehet külsődleges viszony; a másik tekintete által konkrét igazolást nyer Tamás számára, hogy létezésük világon túli. Ez a szerelem.
Sors
31. Anna mindenfajta közvetítő nélkül van jelen Tamás számára, mint olyan transzcendencia, ami nem az övé. Tamás lehetőségeinek halálán keresztül tapasztalja meg Anna szabadságát. A tekintete által konkrétan megtapasztalja, mint szabad és tudatos szubjektumot, aki önmagát saját lehetőségei felé temporalizálva egy saját sorsot létesít.
Távolság
32. A távollét az emberi valóság egy létmódja azon tartózkodási helyek viszonylatában, amiket ő maga határoz meg jelenlétével. A távollét emberi kapcsolatot feltételez. Anna más emberekhez képest van távol. A távollét Anna konkrét létmódja Tamáshoz képest, a távollét tehát emberek közötti kapcsolat, és nem ember és egy hely közötti kapcsolat. Anna Tamáshoz képest van távol ettől a helyszíntől. A távolság tehát létviszony.
33. Tamás számára Annától távol lenni a nála-jelen-lét egy sajátos módja, ugyanis Tamásnak minden Annához való viszonyulása fennmarad: szereti őt, figyel arra mi van vele stb., stb. A távollét Tamás konkrét létezésének megőrzését feltételezi: a halál nem távollét. Tehát amíg Tamás élt, addig a távolság semmit nem változtatott Annánál való jelenlétének a tényén. Tamás úgy érzi távolság nélkül létezik számára Anna, aki csak annyiban van távolságra tőle, amennyiben Anna maga távolítja el, és ezért keletkezik távolság közöttük; ekkor az egész világ közéjük áll. Ám még ez sem változtathat az alapvető viszonyuláson, azon, hogy a szubjektum-Tamás és az objektum-Anna, illetve az objektum-Tamás és a szubjektum-Anna között egyáltalán nincs távolság. Mindegy hogy hol van Anna: Milánóban, Münchenben, Frankfurtban, vagy Brüsszelben, Tamás ugyanúgy jelen van, mint amikor Anna a gyorsétteremben dolgozott és ugyanabban a városban éltek. Egy lét ugyanis nem a helyszínekhez van szituálva, hanem emberi térben helyezkedik el. A szeretet az ami Tamást Annához kötötte, és csak halálával szűnt meg jelen lenni nála. Amíg azonban élt, nemcsak ő volt Annával, hanem Anna is ővele egyszerűen azért, mert mindig jelen van az, akiért élünk. A szerelem ezért minden esetben összeköt. "Oda vagyok érted!" - szoktuk mondani, és ez nagyon pontos meghatározás. Ha oda (ott) van nála, akkor a másik mindig vele van. A szerelem ugyanis nem más, mint a másikért-lét.
A másikért-lét
34. A szerelmes úgy látja szerelmét, ahogy az van, úgy látja, ahogy az önmagát soha nem fogja látni. A szerelmes egy titoknak van a birtokában: annak a titoknak, hogy mi szerelme létének lényege. A szerelem konfliktus önmagammal, mert az élet önmegvalósítás, míg a szerelem önfeladás, beleolvadás a másikba. A szerelemben a másik szabadsága által létezem, tehát semmilyen biztonsággal nem rendelkezem. A szerelem ezért ráhagyatkozás, bizalom.
35. Annak a kérdésnek a feltevése, hogy "vajon mit gondol rólam?" - valójában azt jelenti, hogy "vajon milyen létté tesz engem?" A mély-szerelemben a másik meghaladhatatlanná válik, ami azt jelenti, hogy ő az abszolút cél, vagyis megmentődik az eszközszerűségtől, létezésének függetlensége abszolút védve van. A "mit tennék meg érte" illetve a másik oldalról megközelítve: "miről mondanék le érte" kérdése az önérdekről való lemondás, az önmagunkból való kilépés, a totális önmegtagadás, a csak a másikért-létnek a kérdései.
36. Anna az a tárgy, akin keresztül a világ Tamás számára létezik, vagyis Anna maga a világ. Ezért a szerelem örök. Bárhogy megváltozik, bármit tesz a szerelem tárgya, semmi nem törli el a mély-szerelmet. Tamás számára Anna örök, ő az abszolút, a totalitás.
37. Anna viszont egy jogosnak tűnő ellenvetéssel élhet: "Ha nem jöttem volna ebbe a városba és nem dolgoztam volna a gyorsétteremben, akkor nem ismertél volna meg, és akkor nem lennél szerelmes, vagy nem belém volnál szerelmes." Ez a normál-szerelemre lehet igaz, a mély-szerelemnél nem erről van szó, hanem olyan célról, amit a szerelmes ad magának, ugyanis a vágy a vágyba való beleegyezés. Abszolút választásról van szó, tehát szabad választásról. Tamás számára a térben és időben zajló szabad történések egybeesésének kizárólagos és abszolút célja az, hogy Annát válassza. Más szóval a szerelem létének egyetlen célja a szeretett személy abszolút-való-létének megalapozása. Ez ad értelmet életének. Mi lett volna, ha ott és akkor nem találkoznak? Röviden válaszolva: semmi nem lett volna. Nem lett volna más helyette. Akkor nem ismerte volna meg a mély-szerelmet. Ebből a férfiből csak ez a nő válthatta ki ezt a létérzést.
38. A normál-szerelemben a szerelmes megpróbálja elcsábítani a másikat. A mély-szerelemben erről nincs szó. Nemcsak arról van szó, hogy tiszteletben tartja a másik szabadságát, ezért lemond a befolyásolásról, ami nem is szülhet valódi szerelmet, aminek később meglesz a böjtje, hanem arról, hogy nem tartja magát méltónak a szeretett lényhez. Nagyon röviden: a mély-szerelemben nem tényező a birtoklás. Sartre ezzel szemben azt állítja, hogy "szeretni annyi, mint azt akarni, hogy engem szeressenek", vagyis "lényegét tekintve egyszerű csalás". Ez tévedés! A szerelemben, ha igazi, akkor minden a másikról szól, és semmi önmagunkról. Sartre a továbbiakban egyenlőségjelet tesz a mazochizmus és a lemondás közé. Valójában a mazochista önmagáért szenved, mert kedvét leli benne, míg az aki lemond, éppen hogy önmaga kedve ellen tesz a másikért (altruizmus).
Szabadság
39. Szabadnak lenni nem azt jelenti, hogy elérjük amit akarunk (az a választott cél elérésének a képessége), hanem azt, hogy önmagunktól határozzuk el, hogy mit akarunk, tehát nem a cél elérésnek, hanem a kiválasztásának a képessége (a választás autonómiája). A szabadság választás, ezért változtatás. A szerelem ebből kifolyólag alkotás, ám az alkotás birtoklás, de ha alkotásunk csak szemlélni akarjuk, eltűnik a birtoklás.
A Lét és a Semmi
40. A két léttípus az Önmagában-való, ami az, ami, és az Önmagáért-való, ami nem az ami, hanem az ami nem, vagyis még ezután kell azzá válnia, ami. És ezt a szerelem fogja megtenni vele, az fogja azzá tenni, aminek lennie kell, hogy az legyen ami. Az Önmagában-valót (Anna) és az Önmagáért-valót (Tamás) egy szintetikus kapcsolat egyesíti, amely nem más, mint az Önmagáért-való szerelme az Önmagában-való iránt. A mély-szerelem tehát Lét-szerelem. Az Önmagáért-való ezért egyáltalán nem önálló szubsztancia. Önmagában Semmi. Az Önmagában-való ezzel szemben Létet-szülő Létszülő. Általa a Semmi voltként van. A Semmi értelme pedig az, hogy megokozza a Létet. Ekként függ össze a Lét és a Semmi.
Utóhang
41. "Már most, hogy ez igazában mint is történt, senki sem tudhatja; de talán testi és lelki alkatuknak rokonsága, vagy az égből sugárzó erő, ami itt közreműködött" vagy a találkozásukkor őket körülvevő hangulat, a hely, zene stb. "úgy elvarázsolta őket, hogy könnyű lélekkel rabjává lesznek annak, ami megtetszik nékik, mondom, tudni nem lehet, csak annyi bizonyos, hogy eredménye ez lett."
42. "Semmi sem volt néki öröm (...) csak ha őt láthatta. Miért is, elvetvén minden egyéb gondját, buzgón és soha nem lankadva ment mindenhová, ahol csak látni remélte, mintha az ő arcának és szemének újra s újra való látása volna egyetlen java s boldog vigasza."
43. "Ez a szerelem igen tiszta volt, és soha egy pillantás, egy szó, egy mozdulat, vagy éppen valaminő kéjvágyó megkívánás meg nem zavarta." Ellentétben a megszokottól, "hogy elébb birtokolja azt, mi bujaságának ingere, mintsem megfontolná, hogy valóban szereti-e, úgyhogy csodák csodája, valami igen ritka tünemény, ha valaki másképpen szeret."
44. "Ez a szerelem volt szelleme ösztönzője", ami azokból a művekből látszik melyeket "a szeretett nő dicséretére írt meg", éspedig azért, hogy "lángolását és szerelmét megörökítse."
Boccaccio: Dante élete.
Link
Anna
A szerelem logikája
Irodalom
Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata. L'Harmattan Kiadó - Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék - Magyar Filozófiai Társaság, 2006.
2020. március 7.
Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata. L'Harmattan Kiadó - Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék - Magyar Filozófiai Társaság, 2006.
2020. március 7.