"A régi Misekönyv használatának föltétele bizonyos liturgikus műveltség és a latin nyelv ismerete; akár egyik, akár másik nem nagyon gyakori." (XVI. Benedek pápa)
"Mélyen gyökerező hagyomány élt egészen a II. vatikáni zsinatig, amely szétrombolta a római katolikus liturgiát. Erről a rombolásról rendkívül ellenségesen gondolkozom. (...) Hogy az egyháznak joga legyen a latin liturgia nagy örökségét lesöpörni az asztalról, kevésbé tartom jónak. Ez a lépés a szó legigazibb értelmében regresszív volt, és szakítást jelentett a nagy polifon művészetnek és a mise, a vecsernye, a Magnificat megzenésítésére irányuló, bámulatra méltó kompozíciós törekvéseknek idestova ezer éves tradíciójával. (...) Én húsz éven át kóruskarnagy voltam egy katolikus templomban. De visszavonultam, mert amit most csinálnak, abban egyszerűen nem tudok már hinni." (Bruno Turner, a Pro Cantione Antiqua énekegyüttes vezetője.)
A római liturgia rövid története
1. A liturgiában az istenség és a kultuszba beavatott közösség lép kapcsolatba. Lényegét tekintve minden keresztény rítus egységes, amit az azonos alap biztosít. Már az ókorban liturgia-családok jöttek létre helyi változatokkal.
2. A latin liturgiának három nagy változata alakult ki. A gallikán, mely a keltával állt közeli rokonságban, a mozarab (óspanyol), és a római, mely az afrikai-latin liturgiához volt hasonló. A római liturgiában a teológiai mélység párosult a római stílusfegyelemmel (egyszerűségében is méltóságteljesség), és a gregorián énekkel. Egy archaikus, rendkívül egyszerű liturgiáról van szó, melyet egy nemzetközi intézmény, a bencés rend terjesztett el az egész nyugati világban.
3. A karoling Frank Birodalomban a gallikán rítusról áttértek a római liturgiára, méghozzá úgy, hogy a gall hagyomány egyes elemeivel gazdagították azt, így a római rítusnak egy új változatát hozták létre. Ez az úgynevezett frank-római liturgia, mely a latin kereszténység területén -helyi változatok formájában- egyeduralkodóvá vált a középkor folyamán, csak az ambrózián rítus őrizte meg önállóságát Milánóban és környékén.
4. A reneszánsz és a protestantizmus hatására az Egyházon belül a liturgiát veszélyeztető áramlatok jelentkeztek. (A helyzet nagyon hasonló volt a maihoz.) A tridenti zsinat (1545-1563) a liturgia védelmében a római rítust az eredeti formájába visszaállította. Ezzel az ókeresztény liturgikus tartalmat rögzítette. Így a liturgiát meghamisító, azt félreértő, a hagyománnyal szemben ellenséges humanista, pietista, janzenista, racionalista stb. áramlatoktól meg tudta védeni a római rítust.
5. A 19. század végén létrejött liturgikus megújulási mozgalom a szekularizációval -mely a vallás kiüresedésével járt együtt-, a liturgia értését és élését kívánta szembeszegezni. A 2. Vatikáni Zsinat (1962-1965) ezt az utat folytatta, azonban a zsinat után felállított bizottságok, a zsinat határozatai ellenében, néhány régi elem felhasználásával egy teljesen új liturgiát szerkesztettek, mely lényegében már nem, csak jogilag tekinthető római rítusnak. A tulajdonképpeni római liturgia 1970-ben gyakorlatilag megszünt létezni. A liturgia válsága dogmatikai problémákra vezethető vissza. Ma a papság körében a liturgia terén tudatlanság, valamint szabálytalanságok és visszaélések mindennapos szokássá vált gyakorlata tapasztalható. XVI. Benedek az új és régi liturgiát ugyanannak a latin rítusnak két változataként definiálta, ezzel visszaállítva az ősi római rítus gyakorlásának lehetőségét, mely rendelkezését helyi szinten szerte a világon különféle módokon szabotálják.
A liturgia lényege
6. "Engedd kivonulni népemet, hogy a pusztában áldozatot mutasson be nekem!" (Kiv. 7,16.) Ez a kijelentés különféle variációkban Mózesnek és Áronnak a fáraóval való minden találkozásánál megismétlődik. A fáraó kész az engedményre, egy köztes megoldásra. Mózes azonban nem tárgyalhat az istentisztelet jellegéről a hatalom emberével, mert akkor azt a politikai egyezség tárgyává tenné. Az istentisztelet módja csak Isten által határozható meg. A fáraó messzemenő kompromisszumos ajánlatát is visszautasítja, mert "nem tudjuk, hogyan fejezzük ki hódolatunk az Úrnak, amíg arra a helyre nem érkezünk." (Kiv. 10,26.) Az exodus egyetlen célja az imádás, mely kizárólag Isten rendelkezése szerint történhet. Az igéret földje is csupán ennek -az igaz Isten imádásának- eszköze. A pusztában Izrael megtanulja, hogy Istent a saját maga által akart módon kell imádni, melyhez a szertartások mellett hozzátartozik az Isten akarata szerinti élet is. Mindebből az következik, hogy az ember nem képes egyedül létrehozni a kultuszt.
7. Mózes a fáraóhoz intézett kijelentésével, "azt sem tudjuk, hogyan fejezzük ki hódolatunkat az Úrnak" (Kiv. 10,26.), lefektette a liturgia alaptörvényét: Isten az, aki megmutatja, hogyan imádjuk őt. A liturgia nem eredhet saját fantáziánkból, a magunk kreativitásából, mindez puszta önigazolás lenne.
8. Kiváló példa a liturgia téves értelmezésére az aranyborjú esete. Áron nem egy pogány bálványt kívánt szolgálni, hanem az igaz Istent. Úgy gondolta, hogy a fiatal bika alakjában helyesen képezi le Istent. Látszólag minden rendben van, a rituálé is teljesen megfelelt az előírásoknak! Mégis bálványimádásról van szó, egy saját felhatalmazásból eredő kultuszról. A korszellemhez igazítja a liturgiát, az aktuális kulturális és társadalmi helyzethez. Az ember ezáltal Isten fölé helyezi magát, az Úr imádása helyett önmagával foglalkozik egy önző kultuszban, melyben nem Istenről van szó, hanem egy önerőből alkotott alternatív világról.
9. A keresztény templom nemcsak a zsinagógának, hanem a Jeruzsálemi Templomnak is utóda. Maga a zsinagóga sem csupán vallási tanterem, hanem Isten jelenlétére irányul, a templomra vonatkoztatva értelmezi önmagát. A zsinagógában mindenki a tóra-szekrényre pillant, mely a szövetség ládáját jelképezi, ami viszont a templomban a Szentek-szentjében volt elhelyezve.
10. Mi az újdonság a keresztény liturgiában, mely önmaga lényegéből ered, és nem a zsinagógától való átvétel? Egyrészt az oltár, mely a keresztény istentiszteleti helyet templommá teszi. Másrészt nem Jeruzsálem felé tekint -hiszen az többé nem Isten földi jelenlétének helye-, hanem kelet felé. A keleti irányba tekintés a kozmosz és a történelem szintézisének, az üdvtörténet egyedülállóságának, és az eljövendő Úr felé történő haladásnak a kifejezési módja.
11. Rómában a Szent Péter Bazilika topográfiai okokból nyugat felé nézett. Ebből a tényből a 20. század közepén egy új elmélet született, mely szerint a liturgiát a papnak a nép felé fordulva (versus populum) kell végeznie, hogy a pap és a nép egymásra tekinthessen, és így képezzenek ünneplő kört. Az elmélet szerint ez felel meg az utolsó vacsora lakoma képének, ez volt az ősegyház gyakorlata, és ez teszi lehetővé az aktív részvételt. Mindez oly meggyőzőnek tűnt, hogy a 2. Vatikáni Zsinat után az egész világon új oltárokat emeltek, és ez az újítás a zsinat gyümölcsének tűnik, noha a zsinat erről egyáltalán nem szól.
12. Vizsgáljuk meg ezen elmélet érveit. Először is az utolsó vacsora lakoma képének ez a felállás egyáltalán nem felel meg, hiszen a Jézus korabeli időkben az asztaltársaság vezetője soha nem a meghívottakkal szemben, hanem velük együtt az asztalnak ugyanazon oldalán foglalt helyet. Természetesen így velük egy irányba tekintett. Végeredményben a versus populum nézet mögött az áll, hogy a liturgiát lakomának és nem áldozatnak tekintik. Valójában az Eucharisztiát a lakoma fogalma egyáltalán nem fedi le. Bár a keresztény kultusz központi része, újdonsága, a zsidó Pászka keretében lett megalapítva, csak ennek az újnak, és nem magának a lakomának mint ilyennek az ismétlésére szól a megbízatás. Pontosan ezért válhatott ki olyan hamar ez az új a régi kontextusból, és találhatta meg saját alakját.
13. Ami a Szent Péter Bazilikát illeti, a pap azért fordult a nép felé, mert arra volt kelet, de természetesen a nép is vele együtt kelet felé fordult! Nem tekintettek egymásra, hanem közösen az Úrra. Ezáltal az oltár Szent Péter sírja fölött maradhatott. Mindhárom tényezőt -a liturgia végzésének keleti irányát, az oltárnak az apostol sírja feletti elhelyezését, és a közös egy irányba tekintést-, evidenciának tartották. Itt -topográfiai okoból- ez csak az említett módon volt megvalósítható. Az ősegyházban is csak ilyen rendkívüli okból, elvétve fordulhatott elő, ha előfordult. Az Alpoktól északra a karoling időkig bezárólag 165 oltárról gondolták a régészek, hogy "szembe-oltár" volt. Ma már tudjuk, hogy legalább 161 esetben tévedtek, és azok is "háttal-oltárok". Arról nem is beszélve, hogy az ősegyházban az oltárt függöny takarta el a hívek szeme elől (keleten ebből fejlődött ki az ikonosztázion), tehát a mai elgondolás fel sem merülhetett. Az előzőek alapján azt a nézetet, hogy a két megoldás egyenrangú lenne (Dobszay), tévesnek tartjuk.
14. A keletelés ősi apostoli hagyománya magától értetődő volt a középkor végéig. Miközben Bizánc megőrizte a régi struktúrát, addig a nyugati világban a skolasztika megjelenésével az absztrakt gondolkodás vált uralkodóvá, mely a kereszténység belső lényegéből fakadó fejlődés. Isten szellemi természetű, tehát nem kötődik helyhez és irányhoz. Az istenkép ezen egyetemessége a középkori univerzalizmus következménye. E pozitív fejlődés megszüntette nyugaton a keleti irányhoz való ragaszkodást. Ezért az a nézet, miszerint ragaszkodjunk a keleteléshez, méghozzá oly módon, hogy felállítunk egy keresztet, mint a keleti irány jelképét az oltár elé, és így elfogadhatóvá válik a szembe misézés (Ratzinger), illogikus kompromisszumos ajánlat. Ő maga igazolja a szembe misézés de facto téves voltát, és azt, hogy a liturgia nem lehet kompromisszumok tárgya, az csak Isten által meghatározható.
A mai helyzet
15. Az előzőekből nyilvánvaló, hogy akik a "fal felé történő celebrálás"-ról, a "népnek való hátatfordítás"-ról beszélnek, azok a liturgiát lakomának tekintik, és a keresztény kultusz lényegét félreértik.
16. A mai gyakorlatban a pap lett a középpont, őrá épül az egész cselekmény, akit a papság terheit nem vállaló, de szerepét legalább részben betölteni kívánó férfiak, és szereplési vágytól égő nők asszisztenciája kísér. A keresztény kultusz szánalmas színjátékká vált. A közösség a szembe misézés következtében egy önmagába zárt, önmagával foglalkozó körré alakult át. Szó nincs már a pap vezetésével az Úr felé, az ő irányába haladó zarándoklatról. Ezáltal a sarokkő lett kivetve a keresztény liturgiából.
17. Ma a közösség önmagát nézi és nem Isten felé fordul. A mise elején bejön a pap, egy gyors térdhajtás és fejbiccentés a jelenlévő Úr felé, majd azonnal hátat fordítva saját szavaival kezd beszélni, hogy a mise végén tartott pótbeszédről a "jó étvágyat a húsleveshez", ne is beszéljünk. A homília, de az egész szentmise arról szól, hogy a papnak van heti egy órája arra, hogy egy kellemes műsorral megfogja az embereket, hiszen ha üres a templom, akkor haszontalanná válik léte, persze ezt azért hiszi, mert már a pap sem ért saját vallásából szinte semmit sem.
18. Bizánc még érti, bár a görög katolikusoknál is mutatkoznak a bomlás jelei abban a mértékben, ahogyan a korszellemet kezdik beengedni világukba. A bizánci liturgia csöndes előkészülete után a pap és a nép közös, lelki leborulásban könyörög, évezredek csiszolta szavakban Teremtőjéhez. "Tiszteletben tartva minden más kultúrát, a keresztény keletnek egyedülálló és kiváltságos szerepe van, amennyiben ez a születő Egyháznak az eredeti környezete." (II. János Pál: Orientale Lumen.) Van mit tanulni tőlük, annál inkább, mivel Nyugaton az úgynevezett tradicionalista közösségek többségét is a szentimentalizmus jellemzi.
19. Az Egyházat nem többségi döntések irányítják, hanem a hit, ami a liturgiából táplálkozik. Nincs szüksége a többségi elvre, amelynek kegyetlen volta nyilvánvaló: a kisebbségnek alá kell vetnie magát a többség döntésének, még akkor is, ha az ostoba, vagy káros következményekkel jár. Az Egyházban ettől a hithez való igazodás véd meg, és így a szentségi rend több szabadságot biztosít, mint amennyit azok tudnak ígérni, akik az Egyházat is a többségi elv érvényesítésének akarják alávetni.
20. Az értékek nem függnek tömeghatásuktól, a szavazatszámmal való méréstől. A szellemi értékeket soha nem a tömegek hozták létre, szavazták meg, vagy védelmezték, hanem a kiemelkedő egyének. Erre korunk kulturálatlan tömege különösen alkalmatlan. A mára letűnt népkultúra sem lett volna soha az ami, ha az írástudók aszerint kezelik, hányan élnek vele, és ha a magas kultúra nem hat le a népig, hogy azt megnemesítse. Nem az értékeket kell leszállítani a tömegek színvonalára, hanem a népet kell átitatni az értékekkel.
21. Kelet liturgiája lenyűgözi az embereket, a nyugaté elriasztja. Az Egyház kitárta a világra az ablakot, és bejött a szmog, a papok és a hívek pedig kitódultak. A jelszó: ne szakadjunk el a néptől (és Istentől?), nem más, mint populizmus.
22. A pápa hatalmának értelme a hagyomány, a hit őrzése. Valójában erre rendeltetett, és ez szab korlátot neki. A Nyugat megfeledkezett a liturgia lényegéről, hogy az egy eleve adott jellegű dolog, mely nem nyitott a tetszőleges intézkedések számára. Ezért a 2. Vatikáni Zsinat után az a benyomás támadt, hogy a pápa a liturgia terén bármit megtehet. Bizánc máig tudja: a liturgia nincs az ő hatalmában.
23. Aranyszájú Szent János és Szent Atanáz keleten, Szent Ambrus és Szent Ágoston nyugaton, a hagyomány egészét testesítik meg, és így az egyetlen Egyház hitének teljességét.
24. Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy egy átmeneti idő után az Egyház visszatér a helyes gyakorlathoz, mint már sok dolog esetén bekövetkezett a történelem folyamán. Az ökumenizmusnak is nagy szerepe lehet ebben, megmutatva azt, hogy mi volt az értelme (miért engedte meg Isten) mintegy ezer éve a Bizánccal való nagy egyházszakadást.
Felhasznált irodalom
Joseph Ratzinger: A Liturgia Szelleme. Verlag Herder, Freiburg, 2000. Szent István Társulat, 2002.
Joseph Ratzinger: A remény forrásai (Bilder Der Hoffnung). 1997. Ecclesia, 1997.
XVI. Benedek pápa: Summorum Pontificum kezdetű motu proprio kiadott apostoli levele az 1970 előtti római liturgia használatáról. L'Osservatore Romano, 2007. július 17. Szent István Társulat, 2007.
Dobszay László: A gregorián ének kézikönyve. Editio Musica, 1993.
Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról. Új Ember Kiadó, 2001.
Régi zene. Tanulmányok, cikkek, interjúk. Szerkesztette Péteri Judit. Zeneműkiadó, 1982.
Megjegyzés
2003-ban készült írásom bővített változata.
Link
Expergiscere homo
Képtisztelet a Római Egyházban
Photius
Római liturgia
Veterum Sapientia
Zene és liturgia
CLSMA
Magyar pravoszláv egyházmegye
Magyar ortodox exarchátus
Templomos Lovagrend
FSSP
Breviárium
Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend
Jeruzsálem
Róma
Bizánc
Moszkva
2010. július 8.