Képtisztelet a Római Egyházban






A keresztény képtisztelet előzményei és kezdete

1. Az Ószövetség képtilalma alól több kivétel volt, a legjelentősebb a frigyszekrényen látható kerubok ábrázolásának parancsa. Jézus korától a 3. századig a zsidóság engedékenyen értelmezte a képtilalmat. Ebben az időszakban a zsinagógák gazdagon díszítettek voltak bibliai jelenetekkel. Ez nem képes történelemoktatás, hanem olyan elbeszélés volt, mely a jelenbe helyezte a múltat. Istennek időben történt cselekedeteit úgy aktualizálják a képek, ahogyan Istenben vannak állandó jelenben. Ezt a zsinagógai kép-kánont használja a katakomba Egyháza, azonban az Ószövetség eseményei Újszövetséggé alakulnak és Krisztusban lesznek értelmezve. A képek a múlt eseményeinek részeseivé tesznek minket. A történelem liturgikus értelmezése Krisztusban azt jelenti, hogy a múlt-jelen-jövő érintkezésben van egymással, ugyanúgy mint Krisztusban is. A képek nem egyszerűen a feltámadás utáni jelenből értelmezik a múltat, hanem a jövőből, vagyis eszkatologikus értelmezésről van szó. Misztérium képek ezek és nem didaktikus jellegűek.

2. Ekkor még szó sincs Krisztus portréról, hanem allegorikus ábrázolásról. Krisztus az igazi filozófus, a tanító és legfőképpen pásztor. Ez rendkívül fontos, hiszen a pásztor a Logosz allegóriája. A kereszténység előképének nem a régi vallásokat, hanem a görög filozófiát tekinti. Ez önmagában is különleges, de mire alapozza ezt? A görög filozófiát nem egyszerűen felhasználták az egyházatyák a keresztény igazságok kifejtésére és értelmezésére, hanem meglepve látták, hogy köze van e filozófiának a kereszténységhez. Az észellenesség összeegyeztethetetlen a Szentírással, mely a természetes ész használatára buzdít. A természetes ész használata által a görög filozófusok sok mindent felismertek, ami illeszkedik a kereszténység tanításához. (Elsősorban a Logosz-tanra gondolunk.) Ez a tény, és a görög filozófia keresztény alkalmazása elindította a pogány értelmiség kereszténnyé válását.

3. A platonikusok írásaiban megtalálhatók a "kezdetben volt az ige" és folytatása szöveg, mely náluk az ideaszerű isteni eszmét jelenti, ami által Isten mindent alkotott. Ezt a keresztények a Fiúnak tulajdonítják. A platonisták egy első lényről beszéltek, akit az egész világegyetem atyjának is nevezetek. Tanításuk szerint ez alatt van egy másik substantia, amit észnek vagy atyai értelemnek hívtak (ez a Logosz), és ez hordozza minden dolog ideáját. A kereszténységben a Logosz megtestesül (újabb érintkezési pont a Logosz-áldozat görög eszméjével, de annál jóval több) másrészt, amint Aquinói Szent Tamás megjegyzi: "Mi azonban nem állítjuk, hogy az Atya és a Fiú substantia szerint különböznek: ez Origenes és Arius tévedése volt, akik ebben a platonistákat követték" (ST./1.32.k.1.sz.). Tamás ugyanitt megjegyzi, hogy Trismegistus szerint "az egység egységet nemzett és önmagába sugározta melegét". Ám nem a Fiú nemzésére vagy a Szentlélek származására utal, hanem a világ teremtésére, ugyanis Trismegistus úgy vélte, hogy az egy Isten egy világot teremtett önmaga iránti szeretetből. Lehetne még folytatni a példákat, a lényeg az, hogy megvoltak a rákapcsolódási pontok, nem alaptalanul tekinti előképének a görög filozófiát a kereszténység.

4. Visszatérve témánkhoz, a katakombák képeinek fő témája Krisztus a jó pásztor, a Logosz, aki által minden lett, aki mindennek az ősképe, a teremtés őrzője. Vállára veszi az elveszett juhot, a bűnbeeséssel elveszett emberi természetet és hazaviszi. A platonizmus a bizánci ikon esetében válik majd döntő fontosságúvá.


A nagy fordulat

5. Keleten a 6. század közepén tűnik fel az acheiropoietos, vagyis a nem emberkéz által festett kép: az azóta elveszett Veronika kendője, és Jézus halotti leple, mely ma Róma birtokában van és Turini lepel néven ismert. Egy apokrif elbeszélés szerint Veronika (vera-igaz, icon-kép) a keresztúton kendőjét nyújtja, hogy Jézus törölje meg arcát, melynek lenyomata rajta marad a kendőn. A halotti lepel a feltámadás után megőrizte Krisztus alakjának lenyomatát, így arcának képét is. A kép kivitelezési technikája nem egyértelműen igazolt, de ez a vita a mi témánkat nem érinti, a lényeg, hogy a keresztények úgy vélték, láthatóvá vált Jézus igazi arca, vagyis lehetséges lett az Istenre való pillantás. Beteljesült a régi görögök vágya, hogy megláthassák azt, ami örök. Ezután az acheiropoietos vált a kép kánon mintájává. Ettől kezdve minden Krisztus kép Keleten és Nyugaton, minden korban egyaránt követi e mintát.


Ikonoklazmus

6. A képrombolás okaiként számos tényezőt felsorolnak. Valóban volt jelentősége annak is, hogy politikai okokból a császár képtilalmat rendelt el, mivel nem akarta provokálni a szomszédos iszlámot, sem a zsidó alattvalókat. Azonban a döntő mozzanat az előbb vázolt nagy fordulatban jelentkező veszély volt, mely kezdett kiteljesedni. Úgy gondolták, hogy Isten bizonyos módon valóságosan van jelen a képben, hasonlóan mint az Eucharistiában. A kép a valóságnak részese, kisugárzása és jelenléte annak, aki a képben önmagát adja. Ez a bálványimádás váltotta ki a képrombolást. Krisztust nem szabad ábrázolni csak a kereszt jelét. Kereszt vagy kép, ez volt az alternatíva. Ebben a küzdelemben érlelődött ki a valódi, hiteles ikon-teológia.


Ikon-teológia keleten

7. Bizánc a platonista filozófia képre vonatkozó tanait (ideatan) használta fel ikon-teológiájának kidolgozásához. A platóni elképzelés szerint ami nem ábrázolható az nem valóságos. A kép tehát a valóságra utal. Ezt a valóságot vonjuk kétségbe, ha elutasítjuk a képet. A megtestesülés elsősorban azt jelenti, hogy Isten, a láthatatlan, a látható terébe lép, hogy így mi akik az anyaghoz vagyunk kötve megismerhessük őt. Ezért az ikon a megtestesülés megvallása, míg a kép elutasítása a megtestesülés tagadása, minden eretnekség összegzése. A megtestesülés célja a kereszthalál utáni feltámadás egy megdicsőült testben, és ebbe a folyamatba a mi bevonásunk azaz megváltásunk. Világossá vált, hogy a Krisztus-ikon a feltámadott ikonja, amelynek lényege nem az, hogy portré, hiszen először a tanítványok sem ismerik fel a Feltámadottat. A szemlélőknek először új látásra kell szert tenniük, mely belső megvilágosodás útján nyitja meg az igazság látására szemüket. Bár mint említettük továbbra is tartják magukat az acheiropoietos alakjához, az ikonon éppen ezek az arcvonások nem számítanak, hanem egy új látásmódon van a hangsúly. Az ikon ugyanis Krisztust a Táborhegy fényében láttatja. Belső látásával az érzékelhetőben az érzékelhetőn túlra tekint a szemlélő. Az ikon létrehozásához szakrális művészetre van szükség. Nyilvánvalóan művésznek kell lennie az ikonfestőnek, de a döntő az, hogy milyen közel van Istenhez. Ezért hosszan tartó imádkozó aszkézis előzi meg a kép megfestését. A festési technikát is szigorú szabályok rögzítik. Nem a szemlélő látószögéből történik az ábrázolás, ezzel az egyéni szempont feladására kényszerítik a nézőt. Az ikonfestő és az ikonszemlélő együttes felkészültsége szükségeltetik ahhoz, hogy a látvány érthető legyen. Ne csupán a materiális felületet lássa a néző, hanem a Logosznak az áttetszését érzékelje. Az ikonban ugyanaz a lelki irányzat hat, mint a keleti liturgiában: egy belső útba kíván bevonni, az újra eljövendő Krisztus irányába vezető útba.


Képek Nyugaton

8. Milyen különbségek tapasztalhatók a képek tekintetében a kereszténység két változata között? Hova teszi a hangsúlyt a Nyugat? Ez lényegében más, egy elhajlás, tévút, fejlődési rendellenesség, vagy ugyanannak egy más kultúrában és történelmi helyzetben való kifejlése? Erre a válasz nem is olyan egyszerű. Keleten a képrombolás idején (mely kizárólag a Bizánci Birodalmat sújtotta) csak kis közösségek őrizték meg a képtiszteletet, akiket Róma az igaz hit őrzőinek tekintett és támogatott. A képrombolást elítélő, és a képtiszteletet jóváhagyó 2. Niceai Zsinat (7. Egyetemes Zsinat) idevonatkozó határozatait a pápa jóváhagyta. A Nyugat számára is ez a kiindulási alap. A 12. századig nincs is lényegi különbség a képek tekintetében Kelet és Nyugat között. Tekintsük meg a román művészet képi alkotásait vagy tanulmányozzuk Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely pápa e témában született írásait. Azonban már ekkor megindul egyfajta változás, melynek katalizátora a nyugati civilizációban megjelenő germán szellem. És egy fontos epizód: Nagy Károly sértve érzi magát amiért nem hívták meg a 2. Niceai Zsinatra, ezért megrendel a birodalmi teológusoktól egy görögellenes szakvéleményt. (Ez az első jele a később invesztitúra harc néven ismert eseményeknek. A pápaság sikeresen verte vissza e veszélyt, így a Nyugat számára ismeretlen maradt a cezaropapizmus, állam és Egyház összefonódása.) E szakvélemény a "Libri Carolini" eretnekséggel vádolta a 2. Niceai Zsinat képtisztelő határozatait. Kitűnik, hogy az eredeti görög szöveg fordításakor a "latreia", és a "proszkyneszisz" szavakat egyaránt és tévesen a latin "adoratio"-val (imádás) adták vissza, így a határozat valódi értelmét teljesen meghamisították. A továbbiakban nem kapott visszhangot a szakvélemény, mert nem akarták a pápát provokálni egy jóváhagyott egyetemes zsinat bírálatával, és az is nyilvánvaló volt, hogy Róma nem kíván részt venni a görög teológia ellen indított támadásban. Nagy Károly még megpróbálkozott egy egyetemes zsinat összehívásával, melyet szándéka szerint egy sorba állítottak volna a 2. Niceaival. Azonban csak annyit tudott elérni, hogy az Apostoli Szentszék két követet küldött a helyi jellegű Frankfurti Zsinatra, nem lehetetlen, hogy ellenőrzés végett. A "Libri Carolini" azon képértelmezése azonban hatni kezdett, mely a didaktikai (oktatói, nevelői), valamint díszítő funkcióra teszi a hangsúlyt és nem a kép általi elmélkedésre. Ennek hatása csak jóval később mutatkozott. Ami most kezdődött el és új volt, az a germán vallás kő és fa kultuszából eredeztethető. Ez az ereklyék kultuszának középpontba kerülése. A "Libri Carolini" ki is jelenti, hogy az ereklyék szentek testrészei, melyek majd feltámadnak, vagy azokkal érintkező dolgok (például ruhadarab), és nem holmi festett kép. Nyugaton így került háttérbe a kép és jutott az ereklye-kultusz arra a helyre, melyet Keleten az ikon-kultusz foglalt el. Ez azonban valami másnak is az elindítója lett. Az ereklyéket ugyanis emberalakú ereklyetartókban helyezték el, amik azoknak a szenteknek a képmásai voltak, akiktől az ereklye származott. Ezek az emberalakú ereklyetartók lassan önállósodtak, ezzel létre hozva a szakrális szobrászművészetet, aminek így semmi köze az antik szobrászathoz. A szobornak Nyugaton ugyanolyan fontossága van, mint a képnek.


Az utak szétválása

9. A 12. század közepétől a gótika megjelenésével Nyugaton megszűnik az előttünk járó Feltámadott felé fordulás és egy historizáló keresztáhítat jelenik meg. A feltámadt Krisztus helyett a kereszten meghaló Krisztus ábrázolása kerül a középpontba. A szenvedő Krisztus-kép teológiája: Krisztus a mi fájdalmainkat hordozta és mi gyógyultunk meg általa. Ezzel Isten megváltó szeretete lett ábrázolva. A historizáló keresztáhítat abból ered, hogy Krisztus misztériumához hozzátartoznak az emberi szenvedések is. A kereszthalál ábrázolása a feltámadás üzenetét hordozza. Ezek a képek is imádságból fakadnak, belső meditációból, a Krisztussal való azonosulást jelentik, melynek az az alapja, hogy Isten velünk azonosította magát. A szentmise lényege ebből a tekintetből jobban érthetővé válik. Mindezek a platonizmus feladásával, és az arisztotelizmusra való áttéréssel magyarázhatók. Platón számára a "szép" kategóriája alapvető, melynek látása vágyakozást kelt, és ez a valódi szép és jó felé sodor. Arisztotelész az ideatant elutasítja. A dolgok nem az őskép árnyképei, hanem önmagukban álló valóságok, melyek anyagból és formából állnak. Az anyagi világot érzékeink segítségével megbízhatóan leírhatjuk. Ebből kiindulva a tapasztalati világon túli dolgokat a metafizika segítségével az elvonatkoztatás (absztrakció) útján ismerhetjük meg. A "szép" látása helyére lép az elvonatkoztatás. Nincs misztikus homály, a világos logika uralkodik. Ennek a filozófiai váltásnak a hatására az üdvtörténet nem mint szentség, hanem mint időben lefolyt esemény jelentkezik. Így a liturgiának az időhöz való viszonya is megváltozik, a megváltás jelenbehelyezéseként értelmezik, vagyis a múlt a jelenben működve elhozza a jövőt. Ez a gondolkodás mutatkozik meg a képzőművészetben is. A megtörtént események ábrázolásával a csak láthatón átvezetve, a láthatatlanra irányuló tekintetet teszik szabaddá, megmutatva az eljövendőt. Ezek a belülről átimádkozott képek szemlélődésre indítanak. Megmutatják nekünk az ember valódi képét, és az igazi emberi létbe kívánnak bevezetni.

10. A nyugati civilizáció történetének művészeti csúcsa a gótikus katedrális. Maga az épület a benne található szobrok, oltárképek, a festett üvegablakokon átsugárzó napfény megtervezett hatása, mindez együtt szakrális elrendezésében, összhatásában értelmezendő. A gótikus katedrális az üdvtörténet ábrázolásának egy hatalmas egészben történő összegzése, a középkori teljességre való törekvés megvalósulása. Szellemi megfelelője a summa műfaja.


A Nyugat eltévelyedése

11. A reneszánsszal valami teljesen új kezdődött. A középkor megtagadásával (humanisták), és a platonista tanok újbóli megjelenésével (a szép fontossága) létrejön a mai értelemben vett esztétikai igény, a szépség olyan szemlélése, amely nem kíván többé önmagán túlmutatni, hanem az ábrázolás szépséget önmagában véve elegendőnek tekinti. A vallásos művészet nem Istenről, hanem az emberről beszél. A belső látás eltűnik, a lélek megvakul csak az anyagot látja. A Tridenti Zsinat a barokk művészet elindításával a régi látásmódhoz kívánt visszatérni. A barokk oltárkép olyan mint egy ablak, melyen át Isten világába kapunk bepillantást (Ratzinger). A barokk művészet is a mennyei liturgiába akar bevonni bennünket annak ellenére, hogy a didaktikus-pedagógiai jellegre lett téve a hangsúly. Ami azonban a barokk után következett már nem szakrális művészet, legfeljebb utánérzés. Az Egyházat a giccs borította el. A nyugati civilizáció krízise kihat a vallásra is. A képek áradata, mely körülvesz bennünket, a belső látásból fakadó kép végét jelzi. A Nyugat az anyagi természetű dolgokat meghaladó kérdésekben vakká vált (Ratzinger).


Összegzés

12. A keresztény kép a megtestesülés következménye. Létező előképei vannak az Ószövetségben. Meghatározása a görög filozófia segítségével történt. A Nyugat képtisztelete és teológiája más irányba fejlődött, mint a bizánci, de alapelvei (a 2. Niceai zsinaton lefektetettek) ugyanazok. A Nyugat a Kelettel ellentétben teret enged az újabb, de az alapokat szem előtt tartó megoldásoknak. A római Egyház képtisztelete és teológiája megegyezik a bizáncival, csak egy más kultúrközegben fejlődött, másságát ez indokolja. A reneszánsz az autentikus alapokat figyelmen kívül hagyta, vele a nyugati civilizáció téves irányba fordult, mely jelenlegi válságának is az oka. (A protestantizmus képellenessége a keleti ikonoklazmus újjáéledése.) A szakrális kép nem műtárgy. Lényege, hogy egy belső látásból fakad és ezért belső látásra vezet. Olyan látásra tanít, mely a láthatóban a láthatatlant is észreveszi. A kép nem önmagában áll, hanem a liturgiát szolgálja. A liturgikus ünneplés minden jele Krisztusra vonatkozik. Isten Anyjának és a szenteknek a képei is Krisztust jelzik, aki megdicsőült bennük. A keresztény ikonográfia képpel adja vissza azt az evangéliumi üzenetet, amelyet a Szentírás szóval fejez ki. Kép és szó kölcsönösen megvilágosítják egymást.

13. A Katolikus Egyház Katekizmusának képről szóló tanításában elsősorban a 2. Niceai Zsinatra hivatkozik, valamint Damaszkuszi Szent Jánosra és Szent Bazilra. A továbbiakban a Tridenti és a 2. Vatikáni Zsinatra végül Aquinói Szent Tamásra: "A vallásos kultusz nem önmagukért tiszteli a képeket, mint valóságot, hanem helyesen olyan ábrázolásnak tekinti őket, melyek a megtestesült Istenhez vezetnek. Az ilyen hozzáállás pedig nem áll meg magánál a képnél, hanem afelé a valóság felé tör, melynek az a képe." (Sum.Th. II/2.r.81.k.h.e.a.v.)



Felhasznált irodalom

Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme. (Freiburg, 2000.) Szent István Társulat, 2002.

Hans Belting: Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt. (München, 1990.) Balassi Kiadó, 2000.

Gabriel Bunge: A Szentháromság-ikon. A szent ikonfestő Andrej Rubljov lelkisége és műve. Örökségünk Kiadó, 1994.

Philomena Musebrink: Istenszülő-ikonok. Örökségünk Kiadó, 1994.

A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat, 1994.

Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae. Gede Testvérek BT., 2002.

Gárdonyi Máté: Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Jel Kiadó, 2006.



Megjegyzés

Készült: 2009-ben.

                                                    Kelet



                                                  Nyugat



2011. május 7.