Archetípusok

1. C. G . Jung archetípustanáról már írtam egy rövid ismertetőt. Itt most elsősorban a jungista Erich Neumann-t követve bemutatom az archetípusok működési metódusát.

2. A tudattalanban lévő archetípusok a lelki energiák forrásai. Hangulataink mindig valamely archetípus hatására jelentkeznek. Amikor a tudat észleli az archetípust az mindig egy meghatározott kép formájában történik. Ezt az archetipikus képet nevezzük szimbólumnak. Az archetípusok létére Jung szerint abból következtethetünk, hogy meghatározott törvényszerűségek szerint az egyéni élményektől függetlenül meghatározzák az emberek viselkedését. Az archetípus kényszerítő erővel bír, irányít, nem racionálisan, hanem érzelmi úton. Egyfajta megszállottságról van szó, ami megváltoztatja az ember személyiségét. Az archetípus szimbolikus kép formájában tör be a tudatba, és ott numinózus hatást fejt ki. A numinozitás olyan hatás, amit annyira lehengerlőnek érzünk, olyan lebilincselőnek és azonosíthatatlannak, hogy úgy érezzük az nem származhat tőlünk, csakis valamiféle túlvilági, isteni forrásból. A transzperszonalitás tapasztalatáról van tehát szó.

3. A numinozitáshoz kapcsolódva szükséges megemlíteni Freud azon megállapítását, miszerint az anyaméhen belüli életnek tudattalan emlékei magyarázzák a halál utáni életben való hitet. A születés előtti élet tudattalan emlékeinek kivetítéséről van szó a jövőbe. Maga a születés az első szorongásélmény, ezzel a szorongásaffektus forrása. (Lásd: Sigmund Freud: Álomfejtés, 282. oldalon a szerző lábjegyzetét. Helikon, 2003.)

4. A tudat létfontosságú lelki szerv, a tudattalan terméke, míg az archetípusok az ösztönök önészlelései. A tudat legfontosabb feladata az archetípusok képi formában való észlelése. Ez nem az archetípus lényegi megragadását jelenti, hanem egy szimbólumét, azt a leképezhetetlen diszpozíciót, ami a személyiségfejlődés adott pontján lép működésbe. Az archetípusok ekkor már a tudatelőttes szintjén várakoznak arra, hogy a kellő időben aktiválódva alakíthassák a psziché struktúráját. Az archetípusok a személyiség tudattalan működését a beléjük kódolt viselkedésminták szerint irányítják, a tudatban viszont szimbolikus képi hatással alakítják a pszichét. Az archetípusok működése az ősember ösztönös viselkedésétől a mai filozófiai fogalmakig megfigyelhető. Ez azt jelenti, hogy egy adott archetípus szimbólumképe több formában is megjelenhet. Ezt nevezzük szimbólumcsoportnak.

5. Az archetípusok képi szimbólumai eredetileg a tudattalanban keveredve helyezkednek el. A tudatosodás során ezek a szimbólumok, és természetesen maguk az archetípusok is egyre differenciáltabban jelennek meg. Az ősarchetípus terminus a differenciálódás előtti állapotot jelöli. A konkrét archetípus kialakulás ennek az ősarchetípusnak a "széttöredezésével (fragmentáció)" történik (Erich Neumann: A tudat eredettörténete). Ezzel párhuzamosan differenciálódnak a szimbólumok is, amelyek az archetípusok látható megnyilvánulásai. Az ősarchetípusban még ellentmondások vannak (például férfi és női), majd a differenciálódás során ezek szétválnak és az ellentétek elvének alapján rendeződnek. A tudatba betörő szimbólum megbabonázó hatású, a tudat ennek ellenére igyekszik megérteni. A szimbólum ezzel megemeli a tudat aktivitását, vagyis pszichoenergikus transzformáló hatása van, miközben tudatformáló is, hiszen arra kényszeríti a pszichét, hogy asszimilálja a benne lévő tudattalan tartalmakat, így azok beépülnek a tudatba, és ezzel meghatározzák a gondolkodást. Erich Neumann a szimbólumoknak ezt a működést az út archetípusán keresztül mutatta be.

6. Az út archetípusának differenciált megjelenése először a jégkorszakban fedezhető fel, amikor az ősemberek kultikus barlangokat hoztak létre nehezen megközelíthető helyeken. Ezek a mágikus pontok csak veszélyes úton végighaladva voltak megközelíthetőek. Később a tudatnak már egy fejlettebb szintjén ez az út rituális tisztulási úttá vált az ókori templomok belsejében a bejárattól a szentélyig. Amikor azonban Krisztus kijelentette hogy Ő az Út, ezzel az archetípus új szintre lépett, és belső úttá vált. Ma is ez az emberiség világképének központi archetípusa, hiszen magától értetődőnek veszünk olyan kijelentéseket, mint "a fejlődés belső útja", vagy az olyan meghatározásokat, mint a tájékoztatás illetve félretájékoztatás, amelyek ugyanúgy irányokról, vagyis utakról beszélnek, mint a filozófiai, politikai, művészeti irányzatok. Ezek mind az út archetípusából következnek, ami meghatározza a szent cél felé haladó ember útját, vagyis viselkedését és gondolkodását.

7. Az archetípus spontán, vagy kompenzáló módon jelenik meg a tudatban. Akkor beszélünk spontán megjelenésről, amikor sem az egyén, sem a közösség (amelyben az egyén él) pszichikus helyzete nem magyarázza az archetípus jelentkezését. Ilyenkor teljesen autonóm erőként nyilvánul meg, ami kezelhetetlen az egyén számára. Ezért ez mindig pszichózis kitörésével társul. A pszichózis jellege és az egyén személyisége között összefüggés áll fenn. Az archetípus megjelenése függ:

- a kollektív tudattalan egybeeséseitől
- attól, hogy az egyén mely nép tagja
- az adott népen belül mely közösség tagja
- a történelmi korszaktól
- a politikai helyzettől
- a gazdasági helyzettől
- a személyes életszituációtól

Egy adott archetípusnak a tudattalanból való kiemelkedésében a tudatnak nincs szerepe. Azt, hogy az archetípus milyen szimbólumban fog megmutatkozni befolyásolja az egyén:

- helyzete
- attitűdje
- életkora

Minél tudatosabb az egyén, annál inkább meghatározza személyisége a szimbólumképet. A következőkben a Magna Mater archetípusának példáján keresztül megvizsgáljuk, miként bontakozik ki egy szimbólumkép.

8. Az archetípusok szimbólumképei lassan bontakoznak ki az emberiség szellemi fejlődésével párhuzamosan. A Magna Mater a nőiség archetípusa, ami e fogalom megjelenése előtt több évezreddel is már kultikus imád tárgya volt. Maga a kifejezés fejlett spekulatív tudatot feltételező absztrakció, lényegében szimbólumok kapcsolódásáról van szó. Az Anya itt nemcsak a szülőt jelzi, hanem a tudat pszichés helyzetét is. A Nagy szó a felsőbbrendű lét szimbóluma, ugyanakkor a személytelenségé is (anyák). Elsőként általános jellegű szimbólumok jelentek meg, amelyek a Nagy Anyát istennőként, tündérként, démonként, vagy nimfaként írták le, ugyanakkor ezek már a nőiség lényegi aspektusait fogalmazták meg. Ekkor még egységben volt láttatva a nőiség pozitív és negatív oldala. Ez az ellentmondásosság az oka annak, hogy ekkor még nem lehetett látni, sem ábrázolni a Nagy Anyát. Amikor a tudatosodás eljutott arra a szintre, ahol megindulhatott a kezdetleges szétválasztás, akkor már megjelentek az első ábrák, amik mindig szörnyalakok: szfinx, hárpia, griff, vagy fallosszal rendelkező szakállas anya. A tudat tökéletesedésével, amikor az ember képessé vált megkülönböztetni és szétválasztani, akkor a szimbólumok felismerhetővé váltak. Erről szól a kereszténység is: a jó és a rossz megkülönböztetéséről. Loyolai Ignácnak a szellemek megkülönböztetéséről szóló gyakorlata is ezt célozza.

9. A megkülönböztetés képessége a tudatosságnak az előfeltétele. Az embereket be lehet csapni azzal, hogy össze nem tartozó dolgokat összetartozóként mutatnak be előttük. Az autoriter politikai rendszerekben ez mindennapos gyakorlat. Demokráciák egy bizonyos tudatszint felett jöhetnek csak létre, de akkor létre jönnek. Akiknek ez nem érdekük, azok mindig megpróbálják leállítani a pszichés fejlődést.

10. A tudattalanból felmerülő képeket a tudat mindig külső eseményként észleli, például a démont valóságosan létező lényként, és nem önmaga negatív részeként. A fejlődésnek azon a fokán, ahol a tudat már képes a szétválasztásra, megjelennek a szakrális képek. Ezek mitológiai motívumok, amelyek mindig és minden népnél azonosak vagy hasonlóak, sőt a pszichózisokban ma is ugyanolyan módon törnek fel, mint a régmúlt mítoszaiban. C. G. Jung lényegében erre alapozta a kollektív tudattalanról szóló tanát, ami az archetípusokat raktározza. Jung egy érdekes példával illusztrálja elképzelését, amit a következőkben ismertetek.

11. Egy pszichózisban szenvedő betegének állítása szerint a Napnak pénisze van. Amennyiben szemünket hunyorítva nézünk a Napba, akkor valóban látunk egy fénycsíkot, amely csőszerűen kilóg belőle. Fejünket mozgatva a cső is mozog, és a beteg szerint ez okozza a szelet. Mármost Jung arra hívja fel a figyelmet, hogy papirusztekercsen fennmaradt egy liturgikus szöveg a Mithras-kultuszból. A szöveg arról tudósít, hogy "a napkorongból egy csőszerű dolog lóg le (...) a kiszolgáló szél forrása." Ha most megnézzük a középkori keresztény ábrázolásokat, akkor azt látjuk, hogy a Napból egy locsolócső ereszkedik alá, és Mária szoknyája alá kunkorodik. Ebben a csőben száll le egy galamb azért, hogy megtermékenyítse a Szűzanyát. A galamb itt a Szentlelket jelképezi, amelynek a pünkösdi történetben egészen más szimbóluma van: a szél (Apcsel. 2,2.).

12. A tudatos megértés igen nehéz, az ember inkább képi szimbólumok útján fogja fel a dolgokat (ikon, jelkép, szmájli), ami a tudattalan dominanciájára utal. A tudatosodás egy alacsonyabb szintjén, amikor a szimbólumok dominanciája kizárólagos, akkor például az esőben nem az időjárás ok-okozati tényezőit látja az ember, hanem olyan dolgot, amit saját etikai-vallási viselkedése befolyásol. Ez azt is maga után vonja, hogy az illető inkább egy csoport része semmint egyén. Nem birtokolja a megkülönböztetés képességét, tudatossága hiányos, ezért a dolgokat mitologikusan, tudattalanul fogja fel. A szimbólum ugyanakkor út a tudatosodás felé, ami hosszú távon pozitív végkifejletet sejtet. A pszichikus fejlődés ugyanakkor nem érhető el tudatos akaraterővel, hanem csak akaratlanul és természetes módon az archetípus működése által. A tudatosodás feltétele az archetípus üzenetének a megértése.



Irodalom

C. G. Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Scolar, 2011.

C. G. Jung: Az ember és szimbólumai. Göncöl Kiadó, 2006.

C. G. Jung: Két írás az analitikus pszichológiáról. Scolar, 2016.

Erich Neumann: A Nagy Anya. A Magna Mater archetípusa a jungi pszichológiában. Ursus Libris, 2005.

Erich Neumann: A tudat eredettörténete. Zürich, 1949.



2018. július 5.