Nyikolaj Bergyajev filozófiája
Előszó
1. Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev (1874-1948) a 20. század legismertebb orosz filozófusa. Ősi arisztokrata családban született, ám a marxizmus vonzotta. Az orosz viszonyokat jól jellemzi az, hogy az északi kormányzóságok egyikébe történt száműzetése alatt összeverte az egyik magas rangú hivatalnokot, amiért az egy nőt molesztált, ám ezért, mivel a cár rokona, semmilyen büntetést sem kapott. A száműzetésben gondolkodása elszakadt a marxizmustól, filozófiáját a későbbiekben az egzisztencializmusra támaszkodva fejtette ki. Hatással volt rá Szolovjov, de markánsan eltérő eszmerendszerben gondolkodott. 1920-tól a Moszkvai Egyetem tanára, 1922-ben száműzik. Berlinbe megy, majd 1925-től Párizsban élt, ahol közeli barátságot kötött Jacques Maritain katolikus filozófussal. Maradék vagyonából szegényesen élve, idejét filozófiája kidolgozásával töltötte.
2. Kezdetben volt a metafizikai szabadság, ez Bergyajev filozófiai alapfeltevése. Minden csak ezután keletkezett, a lét, a természet. A személy feladata a kötöttségektől való megszabadulás után visszajutni a metafizikai szabadságba. Ennek útja, a "másik" felé való nyitottság. Amikor kapcsolatba lépünk a másikkal, ott az örök élet van jelen, az ÉN-TE kapcsolatban az abszolút lét jelenik meg.
Személyfelfogása
4. Bergyajev szerint a személy több mint individuum, leginkább a komplex jungi személyiséggel írható le, a Selbst-el. Ugyanakkor a bergyajevi személy nem része az Univerzumnak, ellenkezőleg, az Univerzum része a személynek. A személy potenciális Világegyetem, individuális formában. Az egyetemes tartalom ugyanis mindig részjellegű, ám "a személy nem rész, és nem is lehet része valamely - még oly óriási - egésznek, az egész világnak sem. A személy lényegi elve, a személy titka ez."
5. "A személy: univerzum individuális, megismételhetetlen formában." Ötvözete az univerzálisnak és az individuálisnak Éppen az jelenti benne a személyeset, ami nem közös benne másokkal. A személy végtelen szubjektivitás. Ugyanakkor Bergyajevnél is megjelenik a személyiségfejlődés, sőt úgy fogalmaz, hogy "senki sem mondhatja el önmagáról, hogy teljes mértékben személy lenne." A személy tehát nem kész adottság, a személy önmagát építi, teljessége az ember ideálja.
6. A személyt, mint létezőt tekintve Bergyajev a tomista lélekfelfogást követi: formája egységes egész, osztatlanul van jelen minden aktusban. Egyetlen, megismételhetetlen és elpusztíthatatlan. "Úgy teremti meg önmagát, és valósítja meg önnön sorsát, hogy az őt meghaladó létben talál erőforrásra."
7. A személy bár potenciálisan univerzális, lényegileg különbözik másoktól, ezért megismételhetetlen, pótolhatatlan lény, aki egyetlen alakkal rendelkezik. Találóan jegyzi meg: "a személy kivétel, nem szabály." Létezésének titka az abszolút pótolhatatlansága. Egyszeri, egyedi, összehasonlíthatatlan. Ha egy individuális lényt megszeretünk, majd később egy másik lénnyel pótolunk, az alávaló dolog, hiszen mindenki pótolhatatlan. Bergyajev szerint ez nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is vonatkozik.
8. Egy személy hasonlíthat egy másik személyre, lehetnek megegyező vonásaik, ezek teszik lehetővé az összehasonlítást, de nem érintik a személy lényegét, azt, ami őt személlyé teszi, nem általában véve személlyé, hanem ezé a konkrét személlyé. Ugyanis mindenkiben van általános, univerzális jelleg, ami kívülről jön, ám nem ez adja léte lényegét, nem az, hogy van két szeme, mint mindenki másnak, hanem szemeinek tekintete, egyedi, sajátos kifejezése. Az általános az, amit örököl, vagy amit átvesz az adott korból, amelyben él, amit utánoz; ezek a személy nem személyes vonásai. Egyediségét saját teremtő aktusával hozza létre, amire azt mondjuk ez ő, és csakis ő, kivétel. Minden személy kivétel. Az örökölt vagy átvett dolgok az alapok a személy teremtő önmegvalósító alkotó munkájában.
9. A személy szorosan kapcsolódik a jellemhez: erős jellem - markáns személy. A jellem a személy győzelme az emberben. A jellem az, amikor úrrá leszünk önmagunkon. A temperamentum természeti adottság, a jellemet viszont nekünk kell kialakítanunk, ami feltételezi a szabadságot. A jellem a szabadságnak a személyre jellemzően elnyert formája.
Személy és szabadság
10. Amíg az ember egy típus, addig még nem személy. A természet, a társadalom, a történelem, a civilizáció mind legyőzendő hatás, ellenállásunkat követeli, "az embert az ellenállása határozza meg". A személy a külső világ legyőzése által születik, életre kell a Selbst, mondhatjuk Junggal. A személy Bergyajev számára, és itt eltér a tomizmustól, nem szubsztancia, hanem teremtő aktus. A személy tehát harcot jelent, uralmat a világ és önmaga felett. Ezzel el is jutottunk a szabadsághoz, ugyanis a személyiség győzelem a világ rabsága felett, vagyis a szabadság diadala, felszabadulás. Ez Bergyajev egzisztencializmusának a lényege. "A személy nem csupán értelmes, de szabad lény is." Van személyes értelem, és nagyon fontos, van személyes akarat is.
11. Bergyajev szerint a személy nem biológiai és nem pszichológiai, hanem etikai és szellemi kategória. Ennek ellenére mélylélektani jellemzést ad, a tudattalanból tudatossá váló folyamatokról számol be. Mindezt azzal próbálja igazolni, hogy a jelenségeknek más elnevezést ad. A pszichológiában jól ismert álarc fogalmat "felületi én"-nek nevezi, amit a külső életben mutatunk magunkról, ám ez nem igazi élet, a valóság belül található. A szocializáció nem formálja a személyt, hanem a felületi ént alakítja ki. Véleménye szerint a szociológia és a biológia nem adhat képet a személyről, arra csak az egzisztencialista filozófia alkalmas. Ennek oka az, hogy a társadalom objektum, ám a személy szubjektum, nem tárgy, vagyis a szellemi világban, a szabadságban érhető tetten. A személy független a természettől, a társadalomtól és az államtól. Ellenszegül még Istennel szemben is. Minden determináció személytelen az emberben, a személy a szabadság, amely ellenáll. A személy létezése feltételezi a szabadságot.
12. Az ellenállás harc, vagyis fájdalom. A személyiség önmegvalósítása ezért fájdalmas. Aki lemond a személyiségéről és hajlandó feloldódni a környező világban, annak fájdalma csökken, vagyis a rabság elfogadása csökkenti, elutasítása növeli a fájdalmat. A fájdalom a lélekben a személyiség születését jelenti. A szabadság szenvedést szül. A szenvedés csökkenthető, ha lemondunk a szabadságról. Egy nemzethez vagy valláshoz való tartozás nem okoz fájdalmat, mert a kollektív dolgok természete, hogy nincs egzisztenciális középpontjuk, tehát a fájdalom érzékelésének a képessége is hiányzik belőlük. A legmagasabb rendű dolog az egyén, és nem a kollektív realitások, mint a társadalom, nemzet, állam, egyház, civilizáció. Ugyanakkor a személy elválaszthatatlan az emlékezéstől és a sorstól, ez okozza a létezés fájdalmát.
13. Az ember önmagát meghaladó transzcendáló lény. Ki akar lépni a zárt szubjektivitásból, amit két úton tehet meg. Az egyik az objektivitáció útja, kilépés a társadalomba, annak általánosan kötelező formáihoz. Így azonban elidegenedik önmagától, a személy nem találja önmagát. A másik a transzcendálás, ami a transzszubjektivitáshoz vezet. Ekkor találkozhatunk Istennel, a másik emberrel, a világ belső életével. Ez az önmegvalósítás útja. Bergyajev itt a tudattalan tartalmak tudatosításáról beszél. Az objektivizációban az ember egy magasabb rendű részévé válik. A transzcendálásban a személy megőrzi egységét, nem válik résszé. Egzisztenciális értelemben ez maga a szabadság, ami azt jelenti, hogy az ember kiszabadul önmagából. A szabadságban nincs alá-fölé rendeltség, mégsem könnyű dolog, ellenkezőleg, tragikusan ellentmondásos.
14. A személy nem azonos a lélekkel, amit megkülönböztetünk a testtől. A személy az ember teljes képe. A szembenállás nem test és lélek, hanem szellem és természet között van. A szellem szabadság, a természet szükségszerűség. A személy a szellem győzelme a természet felett, a szabadság győzelme a szükségszerűség felett. Az emberi arc ennek a győzelemnek az eredménye, amin a lélek tükröződik. A személy integrálásához tehát hozzátartozik a test is. Ezért a test szükségleteinek kielégítése alapvető emberi jog.
Személy és individuum
15. A személy nem azonos az individuummal, amely természeti, biológiai, társadalmi lény, az egésznek a része. Nem független az egésztől, hanem egy alárendelt rész elszigetelődését jelenti. Lázadás az egésszel szemben, egocentrikus bezártság. Származása biológiai, nemi és társadalmi kötöttségek determinálják. Az ember, mint természeti lény, az individuum szülötte. A személy ezzel szemben szellemi kategória, Istentől származik. Itt tehát Bergyajev a lélek katolikus tanát alkalmazza a személyre, ugyanakkor az individuum és a személy meghatározása szerint nem két különböző lény, hanem egyazon emberen belül kétféle minőség. Az individualitás a másoktól való különbözést, az egyedit jelenti. Ezért a személy individuálisabb, mint az individuum. A személy soha nem lehet állampolgár, se világpolgár, a személy Isten Országának polgára. Az ember tehát két világhoz tartozó lény. "A perszonalizmus nem monista, hanem dualista filozófia."
Személy és az univerzális
16. Bergyajev szerint a személyben található az univerzális, mint eredendő minőség. Ezért mondhatjuk, hogy a kozmosz, az emberiség, a társadalom van benne a személyben, és nem fordítva. Az univerzális tehát nem önálló lény, hanem az egyes lényekben lakozik. Számomra ez Jung kollektív tudattalanjával rokon elképzelés. Mármost a személy nem része az univerzálisnak, inkább azt kell mondanunk, hogy a személy maga az univerzális. Az univerzális a szubjektumban rejlő tapasztalat, nem pedig az objektumban lévő realitás. Eszerint az eszmék objektív világa nem létezik, de nem is szubjektívek. Bergyajev a feloldást Isten-képében adja meg. Isten eszméje nem univerzális, de nem is egyéni, ugyanis Isten egzisztenciális síkon van, transzcendentális tapasztalat.
Személy és Isten
17. Ebben a tapasztalatban Isten személy. Ezért más a megoldása a személy és a személyek fölötti értékek kapcsolatának. A személy fölötti nem magasabb rendű a személynél. A személy nem lehet eszköz az Isten-személy számára sem. Bergyajev szerint lealacsonyítja az embert, de az Istent is az a keresztény doktrína, mely szerint Isten azért teremtette az embert, hogy őt dicsőítse. Személy és személy között, még ha az egyik a fő-személy is, soha nem lehet eszköz-cél viszony. Úgy látja, Isten létét az bizonyítja, hogy a személy nem valósíthatná meg önmagát, ha nem lennének személy fölötti értékek, vagyis ha nem lenne Isten. Ha az ember lenne ugyanis a legfőbb lény, akkor nem lenne fejlődés, véli Bergyajev. Amikor a személy fölötti értékeket mint célt határozza meg az ember, akkor Istent eszközzé alacsonyítja, ez a bálványimádás. Az ember bukott-lény mivolta az elidegenedést jelenti. A személy abszolutizálása: a kollektív dolgok nem, csak az egyén lehet személy. Egy kutya vagy macska inkább személy, mint egy nemzet, állam, vagy társadalom. A személy lényegében Isten, csupán van egy fő-Isten, aki az Isten.
18. Bergyajev szerint a humanizmus problémája nem az, hogy túlhangsúlyozta az embert, hanem az, hogy nagyon is kevéssé állította az embert a középpontba, hiszen az ember képe egyúttal Isten képe is. Ebben rejlik az ember titka. A személy attól emberi személy, hogy istenemberi személy. Emiatt szabad és független. Az emberi személy istenemberi lény, amire nincsenek pontos fogalmaink és nem is lehetnek, ezért csak szimbólumokban beszélhetünk róla. Ezt a tényt a humanizmus soha nem értette meg, a teológia pedig racionalizálta, ami viszont elfedi az igazságot. Saját elméletét úgy értékeli, mint ami meghaladja a keresztény teológiát.
19. "Az ember szimbólum, hiszen valami másnak a jele rejlik benne, és ő maga ennek a másnak a jele." Bergyajev ezzel a kijelentéssel önmagának mond ellent, hiszen eszközzé silányítja az embert; istenbizonyíték válik belőle. Az ellentmondásokat szükségszerűnek állítja be filozófiájában, ezzel az egyszerű trükkel kívánja megkerülni az ellentmondások feloldásának szükségszerűségét. Munkáiban kevés az érv, a bizonyíték - kijelentések vannak.
21. Az ember szocializációja mindig csak részleges, mert "az emberben lakozó személy nem szocializálható." A zsarnokságok az individualitás felett uralkodnak. A személyt soha nem lehet a közjó alá rendelni. "A közjó számos zsarnokságot és rabságot leplezett." A közjó nem konkrét lény, abban az ember matematikai számként szerepelhet, nem szolgálja minden konkrét személy javát. A személy méltóságához tartozik, hogy nem hozhatnak végleges ítéletet senkiről, ezért Bergyajev ellenzi a halálbüntetést.
22. Bergyajev szerint háromféle embertípus létezik, amelyeket tudatszerkezetük különböztet meg egymástól: úr, szolga, szabad ember. Az első kettő kölcsönösen függ egymástól. A szabad ember önmagában létezik. Az úr tudata annak tudata, hogy a másik ember őérte létezik, a szolga tudata annak tudata, hogy ő a másik emberért létezik. A szabad ember tudata annak tudata, hogy mindenki önmagáért létezik, kilépve önmagából a másikért. Az embernek nem arra kell törekednie, hogy úr legyen, hanem hogy szabad legyen. Az úr függ a szolgától, nem kevésbé, mint a szolga az úrtól. "Szabad ember nem is vágyhat arra, hogy úr legyen, a szabadságát veszítené el."
23. Az emberi bűnbeesettség leginkább a zsarnokságban fejeződik ki. Az embernek leküzdhetetlen hajlama van arra, hogy különös jelentőséget tulajdonítson önmagának, ebből származik a zsarnokoskodás a családon, az irodán, az országon, a világon. A szerelemben megjelenő zsarnokság neve: féltékenység. A zsarnokság beteges komplexusokkal jár együtt, beteges hiúsággal. A zsarnokságot a gyöngeség és hitványság tudata szüli, az erőszak mindig a gyöngeség jele. A zsarnok az uralkodás akarásának a rabja. A hatalom akarása megszállottság, és nem szabadság. A szabad ember nem akar uralkodni a másik emberen.
24. A zsarnokot a tőle származó törvények hozzák létre. A zsarnokság nevelési rendje arra irányul, hogy alkalmatlanná tegye az egyént a szabad véleményalkotásra. A diktatúrákban az állam módszeresen meghamisítja az emberek véleményét és nézeteit. A már megszokott rabságról azt hisszük, hogy nem erőszak, ezzel szemben a rabság megsemmisítésére irányuló cselekvés erőszaknak tűnik. Ugyanakkor a megszokottá vált szabadság az ember észrevétlen leigázásába fordulhat, objektív szabadsággá válik, holott a szabadság szubjektív. "Az ember azért rab, mert a szabadság nehéz, a rabság pedig könnyű."
26. Bergyajev alapvetése az, hogy "a szabadság elsőbbséget élvez a léttel szemben". A lét ugyanis mint minden objektiváció, rabságba veti az embert. A létet a természet rendjébe utalja, a szabadságot a szellem világába, amely szerinte nem lét, több annál. A szabadság alap nélküli, az Alfa és Omega. Bergyajev Istenképe szerint Isten nem úr, nem oka a világnak, személyes szellemi létező, nem lét, szeretet és szabadság, végeredményben Titok. Bergyajev valójában semmit sem mond Istenről, csak felsorolja a filozófiai és vallási meghatározásokat a tévedéseikre utalva, de saját elgondolását alátámasztó egzakt választ nem kapunk tőle.
27. Nyeszmelov szerint a bűnbeesés története mágikus-babonás viszony a fizikai világhoz, amely szerint a föld gyümölcseinek fogyasztása tudásban részesít. Ezáltal azonban, mondja Bergyajev az embert a természet alá rendelték, a természet részévé vált. A bűnbeesés bibliai története lényegében a szabadság tagadása. A vallás tehát Isten után a természetnek is a rabságába hajtja az embert. A természet rabigája a bergyajevi világképben azt jelenti, hogy az ember vagy a szexualitás, vagy a nacionalizmus, vagy a rasszizmus, vagy a kollektivizmus alá rendeli magát, és azt fogja imádni és szolgálni. Természetesen egyszerre több tényezőnek, vagy akár mindnek is alárendelheti magát.
28. Bergyajev szerint az egységesítő Világlélek nem része a Világegyetemnek, a szellem nem része a Természetnek. Dualista világrendről van tehát szó, ahol a Szellem még csak nem is Lét, ám személy. "Az emberben van természet, de ő maga nem természet. Az ember mikrokozmosz, és ezért nem a kozmosz része. A természetben oksági kapcsolatok uralkodnak, a személy azonban az oksági kapcsolatok megszakítása." Itt utalva a kvantumfizikára úgy véli, hogy "a természetben van megszakítottság is, véletlen is. A törvény statisztikai felfogása korlátozza a determinizmus hatalmát a természet felett."
29. "Az emberi rabság minden formája közül a legjelentősebb a társadalom részéről fenyegető rabság." Bergyajev hevesen támadja a szociológia tudományát, annak szemlélete és alapfelfogása miatt. Megfordítva a dolgokat azt állítja, hogy "azt mondhatjuk, hogy csak az individuum a társadalom része és alárendeltje, viszont a személy nem az, épp ellenkezőleg, a társadalom a személy része (...) az állam is a személy alkotórésze." Mindez következik fentebb tárgyalt személyfogalmából. A társadalmat meglátása szerint nem erővel, hanem szolidaritással kell felépíteni, nem a determinisztikusság, hanem a szabadság képére, nem hierarchikusan, hanem az egzisztencializmus szerint. Az emberi szabadság forrása nem a társadalomban, hanem a személyben van.
30. Joseph de Maistre szerint nincs általában vett ember csak francia, angol, német, orosz stb., Marx szerint sincs általában vett ember csak nemes, polgár, paraszt, kispolgár, munkás. Ezek alapján viszont azt is mondhatjuk, hogy nincs általában vett ember csak mérnök, ügyvéd, orvos, hivatalnok, professzor, író stb. Akiben kizárólag az dominál, hogy ő magyar, francia, vagy román, illetve csak az a fontos a számára, hogy ő nemes vagy polgár, professzor vagy hivatalnok, az elszemélytelenített és nem konkrét ember. A konkrétság egységet jelenet. A legkonkrétabb ember az, aki leküzdi a kizárólagosságot, az elszigeteltséget, a nemzeti, társadalmi vagy szakmai öntételezést. Lehet van aki úgy gondolja azzal, hogy ő orvos a szakmáján keresztül magasabbra emelkedett, de ez nem személyes, hanem személytelen felemelkedés.
31. Bergyajev itt egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy a vallási igazságok a legkevésbé általános érvényűek, hiszen maximális szellemi közösséget feltételeznek. Ezek az igazságok a vallási közösségen belül maximálisan általános érvényűek és kötelezőek, azon kívül viszont egyáltalán nem számítanak igazságoknak. Ezért okozott annyi szörnyűséget az, ha egy vallás állami szintre jutott. A legáltalánosabb érvényű igazságok a matematika törvényei. (A fasizmus, mint politikai vallás ezt is megkérdőjelezi, lásd itt a 28. pontot.) Bergyajev a civilizációt is elveti, amelynek nem a romlatlan természet az ellenpólusa, hanem a szellemi világ. Úgy látja a kultúra fölött is eljárt az idő, amit a természet és a civilizáció közé helyez el.
33. Az állam Bergyajev számára a szabadság ellen irányuló szervezet. "Az állam természetéből adódóan általános, mindent átfogó jelentőségre tart igényt, senkivel és semmivel nem óhajtja megosztani szuverenitását." Az állam lényege a hatalom akarása, univerzalitásra törekszik, vagyis totális uralomra. Az állam a közjóra hivatkozva tagadja meg az emberi személy függetlenségét és szabadságát. Figyeljük meg, mondja Bergyajev, hogy minden, ami a személy szempontjából bűnnek számít az az állam és a nemzet részéről erény és dicsőség.
34. A politika mindig hazugságon alapul, ezért a minimumra kell csökkenteni az emberi élet feletti hatalmát. A politika mindig az emberi rabság kifejeződése. Nemcsak a jó kifejeződése nem volt soha, de az észé sem. A nagy államférfiak és a politikusok soha semmi okosat nem mondtak, csak közhelyeket, az átlagemberekhez alkalmazkodó banalitásokat. A nagy államférfiak többnyire bűnözők.
35. El lehet e ítélni egy ártatlan embert, ha az előnyös Magyarország, a magyar nemzet számára? Az értékek hierarchiájának a kérdéséről van itt szó. A nemzetállam Kajafás álláspontján van: "jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mintha az egész nemzet elvész" (Ján.11,50. - Neovulgáta). Ezzel szemben Bergyajev és a kereszténység álláspontja az, hogy egyetlen ember halála, legyen az akár a legutolsó migráns, fontosabb és tragikusabb, mint a magyar állam pusztulása. Szophoklész ugyanerről a problémáról ír, Antigoné és Kreón esetében. Két morál ütközik itt össze: a személy, az ember morálja, aki harcol jogaiért, illetve az állam személytelen morálja, amely tagadja az egyén jogait. Mindebből az válik világossá, hogy bármiféle társadalmi változást csakis az értékek megváltozásától várhatunk. Amíg dicsőség meghalni a hazáért, addig az egyén eldobható, feláldozható tárgyként szolgálja a hatalmon lévő egyént, az uralkodó bűnözőt.
37. A polgárnak csak az számít, ami kézzel fogható, ami megszerezhető. A polgárt az határozza meg, hogy mije van, vagyis a személyi tulajdon. Valójában a személy az, ami az ember valójában, ami akkor is megmarad, ha az embernek nincs semmije. "Megengedhetetlen az olyan tulajdon, amely eszköz lesz a másik ember leigázásában és elnyomásában." Ebből következik Bergyajev kapitalizmus-tagadása. Meglátása szerint a magántulajdon soha nem szent, az ember a szent. A kapitalizmus védői azzal érvelnek, mondja Bergyajev, hogy a tulajdon a szabadság feltétele, és ha államosítjuk a tulajdont, azzal elvesszük az emberek szabadságát. Ez azonban folytatja, szörnyű bírálat a kapitalizmussal szemben, hiszen az emberek többségének nincs tulajdona, ezért van szükségük bérre, hogy megélhessenek. Szolgának állnak tehát, vagyis fizetésért dolgoznak. A tulajdonos az, aki dolgoztat, a többség bérért szolgálja őt, és még boldog is azért, hogy szolga lehet, de nem ismeri el, hogy ő szolga, mert azzal lealacsonyítaná magát önmaga előtt. Tehát mindenki, aki bérért dolgozik, az szolga, ellenben a szabad embernek tulajdona van, ezért nincs szüksége bérre. Igen ám, de a tulajdon rabbá tesz, a tárgyak rabjává. A tulajdonoson tehát a pénz uralkodik, rabbá vált, és rabbá tesz másokat, hogy így kompenzálja saját rabságát. A polgárság ezen ethosza hozza el az emberiség végét.
42. Bergyajev világképe dualista, amelyben harc van. Ám ez a harc nem a hagyományos szellem-anyag harca, tehát nem az a baj forrása, hogy létezik anyag. A fő ellentét tehát nem a szellem és az anyag között feszül, hanem a szabadság és a rabság között. A cél nem egyszerűen az, hogy az ember leküzdje függőségét az anyagtól, hanem hogy legyőzze az illúziók rabságát. A feladat a szellem győzelmének kivívása a rabság felett, ami a félelem legyőzését jelenti, a félelmet az élettől és a haláltól egyaránt. A félelem hozta létre a politikai izmusokat és a vallásokat.
43. A félelem az ember rabsága. A tökéletes szeretet legyőzi a félelmet. Az igazság a félelemnélküliségben tárul fel. A legfőbb félelem a halálfélelem. Még a más halálától is fél az ember, ennek ellenére elég könnyen szánja rá magát az ölésre, az általa okozott haláltól nem fél. Úgy érzi ezzel, ha pillanatnyilag is, de legyőzte a halált, és a halál urává vált. Rabnak érezve magát uralkodni akar. Ebből fakad a gyilkosság kényszere. A hatalmon lévők, az állam örökösen fél, ezért ölni kényszerül. Az állami vezetők csoportja nagyon hasonlatos a maffiára.
44. "A halálfélelem legyőzése a szellemi személy győzelme a biológiai individuum felett." Ekkor a teljes ember átlényegül. A halál legyőzése nem evolúció, hanem teremtés, a szabadság eredménye. A szabadságban ismerhető meg az igazság. Láthatóan Bergyajev filozófiáját a halálfélelem szülte, egyfajta megváltás filozófia.
46. Bergyajev filozófiájának alapja nem a lét, hanem a szabadság. "A szabadságban van elrejtve a világ titka." A szabadság arisztokratikus, nem demokratikus. Az emberek többsége nem szereti és nem is keresi a szabadságot. A szabadság nem választás a jó és a rossz között, hanem a jónak és a rossznak a teremtése. Maga a választás az elnyomottság tényét jelzi, a szabadság érzetét kelti. A szabadság tehát nem választás, hanem alkotás. Az igazság soha nincs ellentétben a szabadsággal, ami azt jelzi, hogy ha az igazság nevében kérik, hogy lemondjunk a szabadságunkról, az nem igazság, hanem ördögi kísértés. A vallás egy szervezett közösség tekintélyét a szabad személy, a szabad emberi szellem fölé helyezi.
Pokol
47. Az örök pokol gyötrelmeiről szóló könyörtelen tanításban szadista ösztönök nyilvánulnak meg. Társadalmi hatása óriási volt; ezzel terrorizálták és irányították a tömegeket. A pokol eszméje visszataszító és szadista, de összetett filozófiai problémát vet fel, mivel az ember lelki és erkölcsi életét lényegében megfosztja értékétől. Az életet bírósági eljárássá változtatja, amely az engedetleneket örökös túlvilági kényszermunkával fenyegeti. Ez az elgondolás az emberben a legsötétebb tudatalattit hozza a felszínre. Filozófiailag képtelenség, csak azok fogadják el, akik azt másoknak szánják, vagyis szadizmusról van szó.
Istenképe
48. Bergyajev filozófiája olyan egzisztencializmus, amely tagadja az ontológiát. A "nem teremtett szabadság" istenen kívül található. Ez Jakob Böhm elsődleges szabadságára utal, ott még Istenben. Istennek Bergyajevnél nincs hatalma, semmilyen szociológiai terminus nem alkalmazható rá. Cselekedetei a szabadságban, igazságban, szépségben, igazságosságban van jelen. Isten születése az emberben nem más, mint az ember születése Istenben, szükségük van egymásra. Ha az egyik elpusztulna, a másik is megszűnne létezni. Annak aki szent, szüksége van valakire, akit szerethet. Bergyajev filozófiája lényegében levezethető a német misztikusok, elsősorban Angelus Silesius, Jakob Böhm, és Johannes Tauler munkáiból.
Okkultizmus
49. Nem lehet minden okkult jelenséget sarlatánsággal, önámítással, vagy pszichopatologikus esetként magyarázni. Korunkban okkultnak nevezett jelenségek és erők működnek az emberben. Minden időben léteztek okkult társaságok. Ezeknek így együtt jelenteni kell valamit, aminek a mélyreható tudományos magyarázata még várat magára. Azt viszont határozottan tagadja, hogy ezeket a jelenségeket démonikus erők működésére lehetne visszavezetni, ahogy ezt a keresztények hiszik.
50. A kereszténységgel szemben leginkább azok az okkult társaságok állnak, amelyek vallási jelleget öltenek. Ezek kozmocentrikusak, míg a kereszténység antropocentrikus, mint Bergyajev is. Meglátása szerint az antropozófiából hiányzik az ember, a teozófiából az Isten, és mindkettő feloldódik a kozmikus távlatokban. Fő ellenvetése az, hogy az okkultizmus elsősorban mágia, vagyis szükségszerűség, nem pedig szabadság. Nem arról van szó, hogy az okkultisták mágikus erőkkel rendelkeznek, hanem arról, hogy azok rabjai. Általában a vezetőjük hipnotikus hatása alatt állnak, akik a katolikusoknál sokkal dogmatikusabb gondolkodású emberek. Ebben Rudolf Steinerrel való találkozása is megerősítette.
Fiatalok és divat
51. A szociológiát elvető Bergyajev érdekes szociálpszichológiai megállapítást tett. Megfigyelte, hogy a fiatalok mennyire a divat hatása alatt állnak. Az 1860-as években a lányok azokba a fiatalemberekbe lettek szerelmesek, akik nihilisták voltak. Az 1870-es években a narodnyikokba, az 1890-es években a marxistákba, a 20. század elején a dekadensekbe, az 1910-as években az antropozófusokba és az okkultistákba. Mindez egyrészt a személyiség kiforratlanságával magyarázható, másrészt az említett szerelem nem igazi szerelem, mert nem a személynek szól, hanem a divatnak.
Az alkotásról
52. "A szabadság nem a létezésben gyökerezik, hanem a semmiben, alap nélküli, semmi által meg nem határozott, kívül esik a létezésnek alárendelt kauzális összefüggéseken, amelyek nélkül nem értelmezhető." A mondat vége azt jelenti, hogy az alkotás, amely mindig a végtelenbe törés, és így a szabadsághoz szorosan kapcsolódik, nem légüres térben jön létre, hanem az anyagi világban, ám van benne valami újszerűség, amit nem a világ szab meg kívülről. Ez a szabadság az alkotás titka. Ilyen értelemben az alkotás a semmiből jön létre, vagyis nem teljes egészében a világ által determinált, hanem a külső tényezőktől független szabadság kiáradása. Lényegében tehát Bergyajev számára az alkotás megváltó tevékenység. Ezt ugyan tagadja, mondván megváltás alkotás nélkül is lehetséges, ugyanakkor azt állítja, hogy az Isten-országának eljövetele csak az ember alkotói közreműködésével jöhet létre. "Az alkotás az ember válasza Isten szólítására." Az alkotás Istentől kapott adomány, de egyúttal "egyfajta szabadság, amelyet nem határoz meg sem a világ, sem pedig Isten."
53. Az alkotásban ember és Isten társtervezők. Ez az ember megistenülése. Bergyajev úgy véli az emberiség szellemi fejlődésében nem evolúció van, hanem alkotás, ami ugrásszerű fejlődést jelent. Az alkotás szerinte ellentétes az evolúcióval, mert nem folyamatos a fejlődés. Az alkotás a szabadság áttörése a szükségszerűségen. Az alkotás, mint megváltó tett Bergyajev gondolkodásában az is igazolja, hogy eszkatologikus mozzanatnak tekinti. "Az alkotói tevékenység e világ végét és egy új világ kezdetét jelenti."
A Lét
55. Bergyajev filozófiája intuitív-érzelmi, és nem logikai bizonyítás. Írásaiban túlteng a filozófiatörténet leltárba vétele abból a célból, hogy megmutassa, mi nem az ő nézete, és kevesebb hangsúlyt fektet arra, hogy bemutassa mi a saját álláspontja. Például sokat beszél a bűnbe esett világról, de hogy miben áll ez a bűnbeesés, nem ejt szót, még csak utalást sem tesz rá. Az élet alapproblémájának a halál feletti győzelmet tekinti, ez ad eszkatologikus-vallásos jelleget filozófiájának.
A szerelem szabadsága - a szerelem Bergyajev filozófiájában
ELTE BTK Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ - Nyikolaj Bergyajev
Irodalom
Nyikolaj Bergyajev: Az ember rabságáról és szabadságáról. Európa Könyvkiadó, 1997.
Nyikolaj Bergyajev: Önmegismerés. Európa Könyvkiadó, 2002.
2021. május 2.