"Az örökkévalóság a permanens lét mértéke, az idő viszont a változásé."
Aquinói Tamás
Martin Heidegger a Lét és az Idő problémájáról
Bevezető
1. A lét a középkori ontológia szerint transzcendens dolog. Arisztotelész óta tudjuk, hogy a különféle létezőkben a lét mint olyan közös. Ezzel a megállapítással teljesen új alapra lett helyezve a lét problémája. A középkori tomizmus részletesen tárgyalta a lét problémáját anélkül, hogy kielégítően megválaszolta volna a kérdést. Hegel pedig azzal a kijelentésével, hogy a lét "meghatározatlan közvetlen" lényegében nem magyarázta, hanem megkerülte a problémát, azt, hogy a léttel bíró létezők sokféleségében a lét egységes. A lét a legáltalánosabb fogalom, de egyúttal a leghomályosabb is.
2. A lét nem fogható fel egyszerűen létezőként, vagyis a lét nem határozható meg úgy, hogy egyszerűen létezést tulajdonítunk neki. A létezést nem lehet magasabb fogalmakból levezetni, sem alacsonyabbakkal illusztrálni. Ebből viszont az következik, hogy a lét nem valamiféle létező. Ez a definiálhatatlanság megköveteli a lét értelmére irányuló kérdés föltevését.
3. Mindenki érti azt a kijelentést, hogy az 'égnek kék színe van' (van, tehát létezik), vagy azt, hogy 'vidám vagyok' (vagyok, tehát létezem), és az ehhez hasonlókat. Mindez azt jelenti, hogy eleve létmegértésben élünk, miközben a lét értelme nem világos a számunkra, éppen ezért a filozófiának rá kell kérdeznie a lét értelmére. Mindebből az következik, hogy nemcsak a válasz, hanem maga a kérdésfeltevés is hiányos. Eljött tehát az ideje a lét értelmére irányuló kérdés helyes feltevésének.
4. Értelemszerűen nem kérdezhetünk rá a lét értelmére mindaddig, amíg nem tudjuk, valójában mire is kell rákérdeznünk, tehát hogy mire is gondolunk tulajdonképpen, amikor a lét kifejezést használjuk. Ugyanakkor Aquinói Tamás megjegyzi, hogy "mindabban, amit a létezőből megragadunk, eleve benne foglaltatik valami létmegértés."
5. Heideggernél nem Isten és nem is az ember, hanem a lét, a lenni, a létezni lenni áll a középpontban. A kérdések szerinte eddig arra vonatkoztak, ami van, a létezőkre tehát, és nem a létre. Ez azért is érdekes, mert egybecseng Aquinói Tamás álláspontjával, aki szerint ha van lét, akkor az mindig kellett hogy legyen, mert lét csak úgy magától nem keletkezhet, ezért van a lét, és nem a semmi. Ami öröktől fogva van, az Isten, ezért Isten maga a lét. "Isten nemcsak a saját lényegével azonos, hanem saját létével is." (STh.1.r.3.k.4.sz.) Ha Isten lényegénél fogva maga a lét, akkor minden létező létezésének az oka, és amíg létezik, addig Isten (a lét) minden létezőben benne van, vagyis, ha Isten a lét maga, akkor a lét a dolgok oka. Heidegger szerint "magát a létet (...) egzisztenciának nevezzük. (...) A jelenvalólét [az ember] lényege abban rejlik, hogy létét mindenkor sajátjaként bírja. (...) Eszerint a jelenvalólétnek többszörös elsőbbsége van minden más létezőhöz képest (...) [és] eredendően hozzátartozik (...) az összes nem-jelenvalólét-szerű létező létének megértése is." Heidegger kiemeli, hogy "a létmegértés a jelenvalólét egyik létmeghatározottsága." (Lét és Idő, 21. oldal.) Aquinói Tamás ezzel egybehangzóan, de Istenre vonatkoztatva külön fejezetben tárgyalja azt, hogy vajon Isten értése azonos-e lényegével, és arra jut, hogy "értése azonos a lényegével és a létével." (STh.1.14.4.)
6. Heidegger kifejezetten utal Aquinói Tamás létjellemzésére, aki egy olyan létezőről beszél, amely létmódjának megfelelően alkalmas arra, hogy bármely valamiképp-létezővel megegyezzék. Ez a kitüntetett létező Tamásnál az anima, vagyis a lélek. A jelenvalólét azonban nem azonos a lét mindenségének téves szubjektivizálásával. Heidegger ennél sokkal radikálisabban keresi a létmegértésre, a lét értelmére a választ. Mindenekelőtt nem szabad világnézeti alapállásból megkonstruált magától értetődő valóságeszményt ráerőltetni a jelenvalólétre, hanem annak önmagában és önmagától kell megmutatkoznia úgy, ahogy többnyire van, átlagos mindennapiságában.
7. Mielőtt tovább mennénk tisztázzuk Heidegger filozófiatörténeti helyét. Kétség kívül a 20. század legjelentősebb filozófusaként posztmodern megközelítésben újította meg az európai filozófiai gondolkodást. A nácizmushoz való viszonyát itt tárgyaltam. Különböző értelmezések alapján egyesek Hegelből, mások Kantból vezetik le eszmerendszerét. Az eddigiek alapján nyilvánvalónak tűnik a harmadik megoldás, miszerint Heidegger Aquinói Tamás alapállásából kiindulva tárgyalja a létet teljesen önálló módon.
8. Aquinói Tamásnál az ember a horizont, amelyben találkozik anyag és értelem. Heideggernél a létmegértés horizontja az idő. Elsődlegesnek tartja, hogy ezt az időfogalmat elhatároljuk a vulgáris időfogalomtól, amely a tradicionális időértelmezésből fakad, ahol megkülönböztetjük az időbelit az időtlentől. Ennek a felfogásnak legradikálisabb megfogalmazója Hegel volt. Ezzel szemben Heideggernél az időbeli több, mint létezni az időben. A lét tekintetében az időtlen és az időfeletti is időbeli, egyszerűen azért, mert a lét eleve csak az időre való tekintettel ragadható meg. A jelenvalólét saját múltjaként van, ezért saját múltja nem követi, hanem mindig előtte jár. Léte így saját jövőjéből történik.
Fenomenológia
9. Heidegger tisztázza a fenomenológia fogalmát, ami nem más, mint egy módszer, nem a dolog mi-je, hanem a hogyan-ja. A filozófiatörténet tele van látszatkérdésekkel, amik problémaként vannak bemutatva. Ezzel szemben a fenomenológia visszatér magukhoz a dolgokhoz. A kifejezés két alkotórésze a fenomén és a logosz.
Fenomén
10. Szószerinti jelentése: megmutatkozni - fény, világosság, vagyis láthatóvá válni, önmagától megmutatkozni, látszás. Nem pedig látszat. Továbbá soha nem jelenség.
Logosz
11. A fordítás mindig értelmezés. A logosz alapjelentése: beszéd, tehát csak akkor tudjuk meghatározni, ha értelmezzük a beszéd jelentését. A beszéd funkciójának megvilágítása a megnevezés, ami viszont valamihez való viszonyt jelent, így a logosz jelentése: vonatkozás, viszony.
Fenomenológia
12. A fenomenológia jelentése: önmagából láttatni azt, ami önmagát megmutatja úgy, ahogy saját magából megmutatkozik. Az elnevezés abban különbözik más tudományoktól, hogy nem az illető tudomány tárgyát nevezi meg, vagy a tartalmát, hanem az kerül bemutatásra, hogy miként történik az, amit ebben a tudományban tárgyalunk, a dolog olyan megragadása által, amit közvetlenül kell igazolnunk. Ebből az következik, hogy a fenomén olyan dolog, ami nem mutatkozik meg, hanem el van rejtve úgy, ahogy a megmutatkozó értelme és alapja, vagyis a létező értelme. A fenomenológia tehát a lét értelmét kutatja.
Lét
13. Az, hogy az ember olyan valami, ami önmaga fölé emelkedik, a keresztény dogmatikából ered: Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, azt meg kell valósítania, el kell oda jutnia. A létet adottságként fogták föl, és ezért nem kérdeztek rá, az ember a külvilághoz viszonyítva határozta meg önmagát.
14. Valójában a létező lényege hogy létezik, ezért számára a lét a tét, vagyis a létező létében a létre megy ki a játék. Az ez én vagyok kijelentésben benne van a lét, a létezés megértése. A jelenvalólét az a létező, amely mindig én magam vagyok, a lét mindenkor az enyém. A kérdésre, hogy ki vagyok az Énből, a szubjektumból, Önmagamból kapok választ, arra hogy ki az, aki a viszonyok, élmények váltakozása között azonosként megmarad, a sokféleség másságában Önmaga jellegét megőrizve.
15. Az Én az itt, az Ő az ott. Heidegger megjegyzi, hogy Humbold hívta fel figyelmét az olyan nyelvekre, ahol az én-t itt-tel, a te-t ott-tal, az ő-t amott-tal, vagyis személyes névmásokat helyhatározókkal fejeznek ki. Nem arról van szó, hogy ki hol van éppen, hanem arról, hogy az ember a térben van, vagyis természetszerűleg térbeli kiterjedése van.
16. Létünkben belevettettünk egy történelmi szituációba, és abban értelmezzük önmagunkat. A jelenvalólét lényege egzisztenciája, vagyis létezése, ám ehhez hozzátartozik a másokkal való együttlét. Ezért lényege szerint mások kedvéért van. Ezt lényegkijelentésként kell értelmezni. Nem ő maga van, mások elvették létét, az akárki (a közvélemény) vette el. Ez az elidegenedés, amiből a lelkiismeret vezethet vissza önmagunkhoz. Erre nemsokára visszatérünk (30-32. pont).
17. Amikor a lét értelmére kérdezünk rá, akkor semmire se jutunk, hiszen különbség van lét és létező között, ahol a lét nem dolog, hanem a dolgok, vagyis a létezők alapja, ezért a lét beleszól az érthetőségbe, márpedig a lét értelme sohase hozható ellentétbe a létezővel, se a léttel, mint a létező alapjával. Ebből az következik, hogy minden értelmezésnek, már eleve értenie kell az értelmezendőt, holott a tudományos bizonyításnak nem szabad előfeltételeznie azt, amit meg kell alapoznia. De ha az értelmezés már eleve a megértettben van, akkor körben forgó érveléssel állunk szemben. Ebből az következik, hogy a létezőnek, amely számára világban-benne-létként önnön létére megy ki a játék, ontológiai kör-struktúrája van. Ezért a jelenvalólétet ezzel nem jellemezhetjük.
18. A Lét vizsgálata az egzisztenciát világítja meg, azt, hogy létünknek ez a lényege, vagyis létünk létmegértő tudásként van. A létező, amely ily módon létezik, mindenkor én vagyok. A lét egzisztenciális kérdése Heidegger szerint is ez: "Lenni vagy nem lenni". Amit viszont keresünk az a válasz arra, hogy mi a lét értelme. Erre csak úgy kaphatunk választ, ha a lét egészére egységben tekintünk. A kezdettől a végig, vagyis a Lét értelmének kivetítése csak az Idő horizontjában lehetséges.
Lét és halál
19. A jelenvalólét időben való mozgása azt jelenti, hogy soha nem teljesen megvalósult, hiszen előtte van az eljövendő, ami még nem történt meg, majd csak ezután lesz. A kintlévőség megszüntetése önmaga megsemmisítését jelenti, vagyis amíg a jelenvalólét létezőként van, addig önmaga teljességét soha nem érheti el. Abban a pillanatban, hogy elnyeri, megszűnik a világban benne létezni. Mint létező már soha többé nem lesz tapasztalható. Ez azt jelenti, hogy a jelenvalólét teljességét nem tudjuk megtapasztalni, mert kivonja magát a tapasztalhatóság alól.
20. A jelenvalólét nem képes önmaga teljességének megismerésére, mert a teljesség élérésének pillanatában már-nem-jelenvalólétté válik. A jelenvalólét a jelenvalólét-véget-érését mások halálában érheti tetten, ám a jelenvalólét teljességét nem, mert már egy nem-élő van előtte. A gyászoló-emlékező nála-időzésben azonban vele-van. E világból kiindulva tud a hátramaradott a halottal vele-lenni. Valójában nem tapasztaljuk meg mások meghalását, csupán lélekben ott vagyunk mellettük.
21. A jelenvalólét amíg van, addig a jövőben majd-lesz állapotban van, és mivel a halál is egy ilyen majd lesz, tehát az ember a maga végeként is van. A halál ezért a létnek egy módja, amelybe a jelenvalólét nyomban belép, mihelyt van. A meghalás, mint megnevezés arra a létmódra érvényes, amelyben a jelenvalólét halálához viszonyulva van. A halál, mint a lét vége tárgyalásakor semmit nem mondunk a halál utánról, tehát arról, hogy a halál után van-e magasabb vagy alacsonyabb rendű lét, vagy hogy a jelenvalólét tovább él-e vagy túléli-e magát, vagyis hallhatatlan-e. A halál analízise tisztán e világi marad, mert csak akkor lehet beszélni a halál utáni létről, ha a halált már megértettük, és ezért a halál interpretációja megelőz minden túlvilági spekulációt. A meghalás pszichológiája inkább nyújt felvilágosítást a haldokló életéről, mint magáról a meghalásról.
22. A halál a jelenvalólét létéhez tartozik, mert a véget-ért-lét egzisztenciálisan a véghez viszonyuló létet jelenti. A legvégső még-nem olyan, amihez a jelenvalólét viszonyul. A jelenvalólét vége mindig küszöbön áll. A halál nem azonos a még nem kéznél levővel, nem valamiféle minimumra redukált utolsó kinnlevőség, hanem inkább küszöbönállás. Ám sok minden állhat a küszöbön. A küszöbönállás nem a halál megkülönböztető jegye. Küszöbön állhat sok minden, melyek a másokkal való együttléten alapulnak. A halál olyan létlehetőség, melyet a jelenvalólétnek mindenkor magának kell magára vennie.
23. A halállal a jelenvalólét a legsajátosabb létképességében áll küszöbön önmaga számára. A jelenvalólét halála a többé-nem-jelen-lenni meghaladhatatlan lehetősége. Mint ilyen a halál kitüntetett küszöbönállás. Arról, hogy a jelenvalólét ki van szolgáltatva saját halálának, s így a halál a világban-benne-léthez tartozik, a jelenvalólétnek nincsen semmilyen teoretikus tudása. A jelenvalólétnek a halálba belevetettségét a szorongás teszi nyilvánvalóvá. A szorongást az különbözteti meg a félelemtől, hogy a félelemnek konkrét tárgya van, a szorongásnak pedig nincs konkrét tárgya. A haláltól való szorongás nem más, mint léttudás, hogy ez a lét meg fog szűnni egyszer, de konkrétan nem tudjuk mikor és hogyan. Az elhunyástól való félelmet tehát nem szabad összetéveszteni a haláltól való szorongással, ami a jelenvalólét alapdiszpozíciója, a lét fájdalma. A jelenvalólét mint saját végéhez viszonyuló belevetett lét egzisztál.
24. A jelenvalólét legsajátosabb halálhoz viszonyuló létét, menekülve előle igyekszik elfedni. A jelenvalólét, amíg egzisztál folyamatosan meghal, méghozzá a hanyatlás módján. Ebben a hanyatló, valamihez kötött létben jelentkezik a hátborzongató idegenség elől, a halálhoz viszonyuló léttől való menekülés. Ám a halál lényegszerűen hozzátartozik a jelenvalóléthez.
25. A halálhoz viszonyuló létben a jelenvalólét úgy viszonyul önmagához, mint valami kitüntetett lenni-tudáshoz. A nyilvánosságban, amelyben mindennap egymással vagyunk, a halál mint állandóan előforduló esemény jelenik meg; közeli vagy távoli személy meghal, ismeretlenek halnak meg naponta, óránként. A halál tehát mint ismert, világon belül előforduló esemény jelenik meg, vagyis nem rendkívüli, hanem természetes dolog, ami előbb-utóbb mindenkit elér. Az ezzel kapcsolatos közkeletű fecsegésben azt halljuk, hogy az ember végül egyszer majd meghal, de ez bennünket egyenlőre még nem érint. Még nincs itt, tehát nem fenyeget. "Az ember meghal" kijelentés azt jelenti, hogy akárki hal meg, és ezzel minden ember elhiteti magával: sohasem éppen ő, mert ez az akárki a Senki.
26. A meghalás így nivellálódik, senkihez se tartozóvá válik. A fecsegés lényege a kétértelműség, ez a halál esetében látható leginkább. A meghalás, amely lényegszerűen helyettesíthetetlenül az enyém, senkié lesz, elleplezve lehetőségjellegét és meghaladhatatlanságát. Az én ezzel belevész az akárkibe, így formálva jogot a halál személyes jellegének elfedésére, ami önbecsapás. Ezért van az, hogy a közelállók elhitetik a haldoklóval, hogy nem hal meg. Ezt a megtévesztést hívják vigasztalásnak. Az akárki így gondoskodik arról, hogy állandóan nyugodtak legyünk a halál felől. Nem csak a haldoklót csapjuk be ezzel, hanem elsősorban önmagunkat. Sőt mások halálában az ember valamiféle társadalmi kellemetlenséget lát, tapintatlanságot, amitől a nyilvánosságot meg kell óvni. Heidegger ennek illusztrálásaként Tolsztoj Iván Iljics halála című művét ajánlja olvasásra. (A belinkelt 1893-as fordítás az általunk tárgyalt téma tekintettében kifejezőbb a modern fordításoknál.)
27. Az akárki a jelenvalólét halálának félretolásával megnyugtat, tekintélyre tesz szert, és szabályozza, ahogyan az embernek a halálhoz viszonyulnia kell. Nem engedi, hogy bátran vállaljuk a haláltól való szorongást. Az akárki gondoskodik arról, hogy ez a szorongás egy bekövetkező eseménytől való félelembe forduljon át, a szorongást eleve nem engedi felismerni, úgy "illik", hogy közönyös nyugalommal vegyük tudomásul azt a tényt, hogy az ember meghal. Ez az, ami elidegeníti a jelenvalólétet legsajátosabb lenni-tudásától. Ez az elidegenítés menekülés a halál elől. A halált mások mindennapos halálesetével helyettesítve megerősít abban, hogy igenis, én még élek. Mindez azt bizonyítja, hogy a jelenvalólét eleve halálhoz viszonyuló lét, méghozzá a saját halálával szemben tanúsított közönyösség módján.
28. Amikor a halált az előbbi módon eltoljuk magunktól mondván, hogy majd lesz, de még nem most, akkor elfedjük azt a tényt, hogy a halál minden pillanatban lehetséges. A halál bizonyosságával együtt jár mikor-jának meghatározatlansága. A meghatározatlanság elől úgy menekülünk, hogy a legközelebbi hétköznapi sürgős elintéznivalókat toljuk elé. Ezzel azonban elfedjük a halál bármikor bekövetkezhetőségét. De mi a halál?
A halál egzisztenciális fogalma:
A halál mint a jelenvalólét vége a jelenvalólét legsajátosabb, vonatkozás nélküli, bizonyos és mint ilyen, meghatározatlan, meghaladhatatlan lehetősége.
29. A halál mint a jelenvalólét vége a létezőnek a maga végéhez viszonyuló létében van. A halál mindenkor csak az enyémként van, vagyis a halál a jelenvalólét legsajátabb lehetősége. Ennek tudatosítása az elszigetelt létből fakadó állandó és feltétlen magafenyegetés nem más, mint a szorongás. A halállal való szembesülés képessége a halálhoz viszonyuló szabadság. Ekkor az ember minden támaszt eldobva önmaga lesz, a halált felfogva önmagától szorongó. Mindez összefüggésben van a lenni-tudással.
Lelkiismeret
30. A továbbiakban a jelenvalólét lenni-tudását keressük, amit ő tanúsít egzisztens lehetőségében. Lényegében egy önmaga-lenni-tudást kell értésül adnia. Az akárki-lét már eleve megfosztja a jelenvalólétet létlehetősége megragadásától, sőt még a választás lehetőségét is elrejti előle. Önmagunknak az akárkiből való visszahozatala, a tulajdonképpeni önmaga-létté való módosulása nem más, mint a választás választása. Minthogy azonban a jelenvalólét bele van veszve az akárkibe, elsősorban meg kell találnia önmagát. A jelenvalólét csak a választás választása által teszi lehetővé tulajdonképpeni lenni-tudását. A jelenvalólétnek ehhez tanúsítania kell egy önmaga-lenni-tudást, ami önértelmezésében a lelkiismeret hangjaként ismert.
31. A lelkiismeret értésünkre ad, feltár "valamit". Beleolvadva az akárki nyilvánosságába a fecsegésben az akárki-önmagára hallgatva nem hallja meg saját Önmagát. A fecsegés és a kétértelműség lármája elnyomja a hívást, ami lárma nélkül, kétértelműségtől mentesen, nem a kíváncsiságra támaszkodva jelentkezik. A lelkiismeret nem más, mint ez a hívás. A hívást a beszéd elemeként fogjuk fel. A lelkiismeret hangja nem hang, hanem értésre-adás. A hívás Tulajdon Önmagunkra vonatkozik. A nyilvános tekintélyre vágyakozó jelentéktelen lesz, a lelkiismeretére hallgató önmaga lesz. A lelkiismeret semmit nem mond, hanem önmagunkkal való párbeszédre késztet, felszólítás önmagunkra. A lelkiismeret egyedül és állandóan a hallgatásban szólal meg.
32. A hívás belőlem jön, de mégis rajtam túlról. Ezt a tényállást nem szabad félremagyarázni. Ilyen félremagyarázás, ha idegen hatalomra (Isten) gondolunk, de az is, ha "biológiailag" akarjuk magyarázni. Azt mondtuk, hogy az ember elidegenedett állapotban van (16 és 27. pont), el van idegenedve saját lenni-tudásától. Ez az elidegenedés elzárja önmagától, amely hívja őt önmagához. A szorongásban, amely a világ semmijével szembesít, feltárul a hátborzongtató otthontalanság. A hátborzongtató otthontalanság mélyén lévő jelenvalólét a lelkiismeret hangja. Az akárki nyilvános fecsegéséből visszahív az egzisztens lenni-tudás hallgatagságába. A hívás mindig attól a létezőtől jön, ami én magam vagyok. Ezért a lelkiismeret alapjában és lényegét tekintve mindig az enyém, tehát a jelenvalólét önmagát hívja a lelkiismeretben.
33. A lelkiismeret fő jellemzője, hogy bűnösnek mond. Itt az a kérdés, hogy mi ennek az egzisztenciális tartalma. Heidegger itt ismét jól láthatóan Aquinói Tamás útján jár, aki szerint a bűn a jó hiánya (STh.1.r.49.k.3.sz.). Heidegger szerint a bűnös-lét a jelenvalólétben jelentkező valamilyen hiányosság, mégpedig oly módon, hogy ez az alap-lét önmagát a maga aminek-jéből hiányosként határozza meg. Ez a hiányosság abban áll, hogy nem tettünk eleget egy követelménynek, mely a másokkal való egzisztáló együttlétre vonatkozik. Láttuk, hogy Heidegger arról beszél, hogy a jelenvalólét bele van veszve az akárkibe, ezért meg kell találnia önmagát (30. pont). Aquinói Tamás is ezt sejteti a bűnt tárgyalva a téves lelkiismeretnél (STh.2/1.r.19.k.5.sz.), az öngyűlöletnél (STh.2/1.r.29.k. 4.sz.), a tudatlanság, mint bűn kérdésénél (STh.2/1.r.76.k.2.sz.), legnyilvánvalóbban a helytelen önszeretet tárgyalásánál: "a rendetlen önszeretet az oka minden bűnnek" (STh.2/1.r.77.k.4.sz.). Mármost lényegében Heidegger szerint is erről van szó, ahogy azt az előzőekben a halál tárgyalásakor láthattuk (19-29. pontok). A megoldást mindketten a szabad választásban látták (STh.2/1.r113.k.3.sz., illetve Lét és Idő 53.§ - 309. oldal, lásd még itt a 29. pontot). Szintén Tamásra utal az, hogy a hiány igaz a bűnre, de nem igaz a bűnösre, az egzisztenciából ugyanis lényegszerűen nem hiányozhat semmi, nem mintha tökéletes volna, hanem mert ez létjellegéből fakad.
34. A jelenvalólét léte a gond. Ez létbevetettséget, egzisztenciát, és hanyatlást foglal magába. Létezve a jelenvalólét belevetett, vagyis nem önmaga hozta magát jelenvalóságra, hanem olyan lenni-tudásként határozodik meg, amely hozzá tartozik, de amit mégsem ő alakított ki magának. Egzisztálva soha nem kerülheti el belevetettségét, ezt a lennie kell-t nem szabadon határozta meg a maga létéből. A jelenvalólét mindaddig amíg van, a maga számára mint gond jelentkezik az, hogy van. Az, hogy az alapot nem maga fektette le teherként nehezedik rá, mint a lét fájdalma. Nem saját akaratából létezik, mégis hordoznia kell létét. Ez az a lenni-tudás ami gond, az hogy legsajátabb létünk felett nem rendelkezünk hatalommal. Szabadságunk csak egyetlen választásra vonatkozik, annak elviselésére, hogy nem választhattunk mást. Ebben a helyzetben benne rejlik egyfajta semmisség. Ezt nevezi Heidegger eredendő bűnös-létnek, aminek semmi köze a teológiai eredendő bűnhöz. A bűnös-lét nem valamely bűn elkövetésének a következménye, hanem fordítva: a bűn elkövetése csak az eredendő bűnös-lét alapján válik lehetségessé.
35. Az ember tehát léte alapján bűnösen van, ez az oka annak, hogy a jelenvalólét egzisztálva bűnössé válhat. Nem arról van szó, hogy volt egy eredeti ártatlanság, amit az első bűnnel elvesztettünk, hanem a létben önmagában benne rejlik a bűn azzal, hogy nem választhattuk létbehívásunkat, és ez, a nem választhattuk létbehívásunkat ténye, ez a semmiség minden bűn alapja. A lelkiismeret ezt a bűnös-létet adja értésünkre. Ezért van, hogy a lelkiismeret elsősorban mint lelkifurdalás jelentkezik.
Idő
36. A jelenvalólét egzisztáló Önmagának léte mint gond ragadható meg. Ennek a gondnak az értelme az időbeliségben realizálható. Az időbeliséget a jelenvalólét egész létében tapasztaljuk. Úgy tűnik az emberi lét tragikuma időbeliségéből fakad. A következőkben ezt vizsgáljuk meg.
Idő és halál
37. Az emberi lét halálhoz viszonyuló lét. Az ember csak akkor érti- és valósítja meg önmagát, ha létezését halálhoz viszonyuló létként határozza meg. A halál nem az emberi lét végéhez lesz hozzáadva, hanem az ember létének központi mozzanata. Ez az a gond, a semmisség tudata, amit át kell éreznünk, és fel kell fognunk, hogy önmagunk lehessünk. A halál számunkra meghaladhatatlan; ha ezt bevisszük lenni-tudásunkba, akkor egzisztenciánkat már semmi sem haladhatja meg.
38. A bizonyosság abban van, ami elhatározás által feltárul. Ez azt jelenti, hogy nem ragaszkodhatunk a szituációhoz, hanem az elhatározást szabadon és nyitva kell tartanunk a lehetőségek számára. Az elhatározás bizonyossága abban áll, hogy szükség esetén visszavonjuk, ami nem határozatlanság, hanem elhatározottság az elhatározás megismétlésére. Teljes bizonyosság a halálban van.
39. A halál idejének meghatározhatatlansága miatt a jelenvalólét egész-lenni-tudása határszituációban van, ami a szorongásban nyilvánul meg. A halál utáni semmi, amely elé a szorongás állít minket, leleplezi azt a semmisséget, amely a jelenvalólétet alapjában meghatározza, s ez az alap a halálba való belevetettségként jelentkezik. A halálra gondolás mindig előre-gondolás (előrefutás) az időben. Ez az előrefutás nem a halál legyőzése, hanem a lelkiismeret hívó szavát követő megértés, amely megadja a halálnak a lehetőséget, hogy a jelenvalólét egzisztenciája felett úrrá legyen, és mindenfajta menekülő önfeledést megakadályozzon. Végső soron az önfeledés helyett az önmegvalósításnak nyit utat, az illúziók nélküli cselekvésnek. Így elkerülhetjük, hogy életünket önfeledt szórakozásban töltsük.
40. Az említett előre-gondolás a halálról nem más, mint lenni-tudáshoz viszonyuló lét. Majd lesz, vagyis eljönni-engedés, ami a jövő. A halálhoz viszonyuló lét csak mint eljövendő lehetséges. A jövő itt nem azt a mostot jelenti, ami még nem vált valósággá, s egyszer majd lesz, hanem azt a jövést, melyben a jelenvalólét legsajátosabb lenni-tudásában eljön önmagához. Az előrefutás csak úgy lehetséges, ha a jelenvalólét mint létező eljön önmagához, azaz létében lesz eljövendő. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha voltja is lenni képes. Csak úgy jut magához a jövőben, ha a most volt már, vagyis annyiban tud volt lenni, amennyiben jövőbeli. A voltság bizonyos értelemben a jövőből származik.
41. A múlt tehát a jövőből származik, mégpedig úgy, hogy a múlt, pontosabban a múltat jelenként őrző jövő kibocsátja magából a jelent. A múltat jelenként őrző jövő egységes jelenségét nevezzük időbeliségnek. Heidegger fenomenológiai meghatározásában tehát ez az időbeliség fenoménje (megmutatkozása). Megkülönbözteti saját időfogalmát a vulgáris időfogalomtól, ami bár igaz megállapítás, de csupán töredékes. A múlt, jelen, jövő fogalma a vulgáris felfogásban nem az időmegértésből származik, hanem a halál elfedésére való törekvésből, ez töredékességének az oka. A helyes jelenvalólét-létértelmezésben világossá válik, hogy a létezés fájdalma (gond) az időbeliségből fakad.
42. Az önmagát-előzés a jövőn alapul, a már-valamiben-benne-lét a múltat jeleníti meg. Az előbbi azt jelenti, hogy később van, az utóbbi, hogy korábban van, vagyis volt-vagyok és lesz-vagyok. A jelenvalólét tehát soha nem tudja magát a jelenben megragadni, mert állandóan voltként van. Az időbeliség nem a múlt, jelen, jövő időbeli összeállítása. Az időbeliség egyáltalán nem létezőként van. Nem van, hanem időzik. Az időbeliség a tulajdonképpeni jövőből időzik, mégpedig úgy, hogy a jelent ébreszti fel. Az időbeliség elsődleges fenoménje a jövő.
43. A gond halálhoz viszonyuló lét. Az előrefutás a teljesen lehetetlen lehetőségéhez viszonyuló lét. Az ilyen végéhez viszonyuló létben a jelenvalólét olyan létezőként egzisztál, amely a halálba belevetett. Nem egyszerűen a végén megszűnik, hanem végesen egzisztál. A jövő, amely ezt az időbeliséget létrehozza, maga is véges. De hát nem megy-e tovább az idő halálunk után is, és nem történik végtelenül sok minden a jövőben? A válasz az, hogy de igen. Ám ez nem mond ellent az időbeliség végességének, mert egyáltalán nem erről beszéltünk. A kérdés nem az, hogy mi minden történhet még a tovább haladó időben. Végessége nem megszűnést jelent, nem vitatjuk, hogy az idő tovább halad. A tulajdonképpeni jövő és ezzel az időbeliség végességét azért tartjuk lehetetlennek, mert a vulgáris időmegértés alapján gondolkodunk. Mert mit jelent az, hogy az idő tovább halad és múlik? Mit jelent az, hogy időben, jövőben, jövőből? Az idő végessége akkor válik láthatóvá, ha a vég-telen időt szembe állítjuk vele. A jelenvalólét létének értelme ezek szerint az lenne, hogy a jövőben megtalálja önmagát a halálban? Vagyis az ember létének értelme időbelisége?
Időbeliség
44. Az önmegértés alapja a jövő, vagyis a lehetőségből való önmagunk-felé jövés. A jövő tehát lehetővé teszi a létezőt. Az ember mindig úgy van, ahogy lenni tud. Persze az ember határozatlan, vagyis el van zárva legsajátosabb lenni-tudásától, ezért mindig csak elszigetelten van. Ebből az következik, hogy az időbeliség nem mindig a jövőből időzik, ami nem azt jelenti, hogy a jövő esetenként hiányozna, hanem azt, hogy a jövő időzése variálódhat. Amikor a jövőt várjuk tulajdonképpen előrefutunk a jövőbe, előrefutva időzünk benne, amiben a halált tekintve eredendőbb lét rejlik, mint egyszerűen a halálra várakozásban. Ezért mondjuk, hogy az ember élete halálhoz viszonyuló lét.
45. A megértés tehát elsődlegesen jövőbeli, ugyanakkor nem időzne, ha nem lenne időbeli, azaz a múlt és a jelen által egyaránt meghatározott. Az előrefutáshoz hozzátartozik a jelen, aminek megfelelően az elhatározás a szituációt feltárja. Mármost az elhatározásban nemcsak visszahozzuk a jelent, hanem egyúttal a jövőben és a múltban tartjuk. Az időbeliségbe így behelyezett jelent nevezzük pillanatnak. A pillanatot nem lehet a most-ból levezetni. A most az időhöz mint időbeliséghez tartozik: a most-ban valami keletkezik, elmúlik, vagy jelen van. A pillanatban ezzel szemben semmi nem adódhat elő, hanem a vártra-irányulást engedi utunkba kerülni, azt ami valamely időben lehet.
46. A megértés kizárólag diszpozicionális. A belevetett-lét azt jelenti, hogy így vagy úgy vagyunk diszponálva. A hangulat azt jelenti, hogy odafordulunk saját jelenvalólétünkhöz, vagy elfordulunk tőle. Belevetettségünk mikéntjével való szembesülés csak akkor lehetséges, ha a jelenvalólét léte értelme szerint állandóan múltként van. A voltságot nem az hozza létre, hogy szembesülünk önmagunkkal, hanem a voltság teszi lehetővé a magunkra-találást. A megértés a jövőn alapul, a diszpozíció a múltban időzik. A hanyatlás időbelisége a jelenben (a pillanatban) gyökerezik. Az időbeliség a múltat jelenként őrző jövő. Az ember léte az időbeliségen alapul, tehát az időbeliségnek kell lehetővé tennie a világban-benne-létet. A jelenvalólét létét gondként határoztuk meg. Ennek ontológiai értelme az időbeliség.
47. Az időbeliségnek horizontja van. A jelen az időbeliség időzésének egységében a jövőből és a múltból származik, vagyis a jövő és a múlt találkozásának horizontja. A jelenvalólét időzik, vagyis időben létezik, tehát világ is van, mert a lét világot-előfeltételez, mert létezni csak a világban-benne lét módján lehetséges. Ebből következik, hogy nincs valamilyen világnélküli szubjektum, amely jelentést helyezne az anyagra. A világ transzcendenciája az idő horizontális egységén alapul, lét és világ összetartoznak.
48. Megállapítottuk, hogy a jelenvalólét időbeli, akkor viszont térbelinek is lenni kell. Az ember térbelisége csak időbelisége által lehetséges. De ez nem jelenti azt, hogy a teret levezethetjük az időből. Kant téved, amikor az időnek a térrel szembeni elsőbbségét hangsúlyozza. A jelenvalólét nem tölti be a tér egy darabját, hanem szó szerint teret foglal. Mindig egy mozgástérbe rendezkedik be, tehát nem csak ott, ahol a teste teret foglal. Egy tárgy térbelisége és az ember térbelisége közti különbség nem abban áll, hogy az ember tud a térről a tárgy meg nem. Mivel az ember szellem is, ezért, és csakis ezért lehet oly módon térbeli, ahogy egy tárgy nem lehet az. Csak hogy értsük miről van szó: Petőfi térbeli elhelyezkedése nem a teste térben elhelyezett helye, hanem az Alföld volt. Még jobban érzékelteti a dolgot a szerelem: az ember amikor szerelmes testileg akármilyen távol is legyen, lelkében, vagyis lényegileg mindig szerelmesénél van.
49. Időbelisége alapján lehetséges az, hogy a jelenvalólét betör a térbe. A világ nem a térben van kéznél, a tér viszont csak a világon belül fedezhető fel. A jelenvalólétszerű térbeliség időbelisége teszi érthetővé a térnek az időtől való függetlenségét (elsőbbségét), ugyanakkor a jelenvalólétnek a tértől való függését. Ezért az ember önértelmezését és a nyelv jelentéskészletét messzemenően a térbeli képzetek uralják, ami nem a tér hatalmán, hanem a jelenvalólét létmódján alapul.
50. Minden eddigi erőfeszítésünk arra irányult, hogy megválaszoljuk a lét értelmére vonatkozó kérdést. A válaszhoz először a létmegértés fenoménját kellett meghatároznunk, amelyben a lét megközelíthetővé válik. Mindehhez elsőként a létezőt kell interpretálnunk, mert így ragadhatjuk meg a létmegértést. Ezt lényegében elértük azzal, hogy a létező lényegét időbeliségében határoztuk meg, hogy a jelenvalólét létértelme az időbelisége. Az élet gondja: a halál, a bűn, és a lelkiismeret az időbeliséggel függ össze.
51. Eddig az embert, mint a vég felé haladót vizsgáltuk. Nem tekintettünk a másik végre, a kezdetre. A születés és a halál közötti kiterjedés az, ahol a jelenvalólét tartózkodik, ez az élet összefüggése, ami időben egymásra következő élményekből áll. Itt azonban van valami különös dolog: az élmények sorozatában mindig csak az éppen most zajló élmény valóságos. Az ember élete mostok sorozata, ezért mondjuk, hogy időbeli. Ám a jelenvalólét nem ezeknek az élményeknek az összege, és nem is a születés és a halál közötti kiterjedést tölti ki, hiszen csak az aktuális élmény valóságos. Ezért van az, hogy a halál mint eljövendő híjával van a valóságnak.
52. Azonban a jelenvalólét létében benne van a között, vagyis nem egy időpontban van. A születés nem már nincs, a halál nem még nincs. Mindkét vég van. A két dolog összefügg, és az ember maga a között. A születés és a halál is aktuálisan nem valóságos, de van. Mindkettő gond-ként van. Kérésed nélkül létbe dobtak, majd visszavonják létedet. A kettő közti időben az ember maga a között. Az ember nem azért időbeli, mert a történelemben áll, hanem fordítva, csak azért egzisztál történeti módon, mert léte alapjaiban időbeli. Az ember élete lét az időben.
53. Minél inkább a halálba való előrefutás legsajátosabb lehetőségéből érti meg magát az ember, annál egyértelműbb és annál kevésbé véletlenszerű lesz egzisztenciájának megtalálása. Csak a halálra nyitott szabadlét ad tényleges célt, és az egzisztencia végességét, ami a sors. Sors az, amikor az ember önmagára hagyatkozik. Sorscsapások azért vannak, mert az ember sorsként van. Történetiségünk alapja időbeli végességünk.
54. Időbeliségünk azt jelenti, hogy idő jut nekünk, időnk van, ezért szakítunk időt valamire, vagy nem szakítunk rá időt, másszóval idővel rendelkezünk. Időnket születésünk és halálunk szabja meg. A kérdés itt az, hogy az idő milyen értelemben van? Az időről való gondolkodást időszámításnak nevezzük. Ennek lényege nem a datálás, hanem az, hogy számolunk az idővel. Heidegger nem foglalkozik a relativitáselmélet tér-idő felvetésével, az időmérés problémájával, az idő sebességének változásával, mert ezek nem érintik az idő mint olyan filozófiai problémáját.
55. A filozófusok Platóntól Hegelig az idő vulgáris értékelését adták, egyszerűen azért, mert az időt végtelennek tekintették. Az idő végtelenségének eszméje abból fakad, hogy menekülünk a halál elől, nem veszünk tudomást a világban-benne-lét végességéről. Véghez viszonyuló létünket meg nem értve a halál előli menekülést látjuk: egy életen át tartó még-mindig-van-időnk önbecsapását. Az ember ilyenkor a nyilvános időre gondol, ami volt már születése előtt, és lesz halála után is, holott a saját idejére kellene gondolnia, ami véges.
56. Miért mondjuk, hogy az idő elmúlik, mikor távolról sem hangsúlyozzuk ugyanígy, hogy az idő keletkezik? A halálról való tudás jelenik itt meg, ez alapján tudunk az elmúló időről. Múlik az idő = közelít a halál. Miért nem fordítható meg az idő? A most-fogalomból nem következik, hogy ne lehetne megfordítani. A megfordítás lehetetlenségének az oka, hogy az idő a véghez viszonyulóan van. A vulgáris időkép az ember időbeliségéből, az örökkévalóság fogalma, vagyis az állandó jelen pedig a vulgáris időfelfogásból származik.
Befejezés
57. Martin Heidegger munkájával az élet értelmére kereste a választ. Addig sikerült eljutnia, hogy az emberi lét fájdalma időbeliségünkből fakad. Munkája végén rájött, hogy a Lét és Idő csupán a kitűzött célhoz vezető út lehet. Olyan kérdések maradtak nyitva egy következő kötetre, mint helyes-e ez az út? Valóban vezet út az Időtől a Lét értelméhez? Vajon ténylegesen az Idő a Lét horizontja? Heidegger soha nem írta meg folytatását, mert belátta, hogy nem lehet megírni, hiszen az emberi létnek amennyiben véges, márpedig az, végső tekintetben, akárhogy is nézzük, nincs értelme.
58. Heidegger Lét és Idő műve alapján Sartre megírta saját nézőpontját a kérdésről A Lét és a Semmi címmel. Heidegger nem szerette Sartre művét, meglátása szerint félreértette az ő elgondolását. Úgy vélem nem erről van szó, hanem egy saját koncepcióval megfogalmazott interpretációról. Eszerint a létnek ideig tartó értelme van, amit a halál megsemmisít. Végeredményben nem különbözik Heidegger konklúziójától, ám hangsúlyozza, hogy értelmetlen életünkbe értelmet találhatunk, míg Heidegger az elmúló dolgok értelmetlenségére tette a hangsúlyt. Tulajdonképpen mindkettőjüknek igaza van. Sartre művéről írt munkám az alábbi linken olvasható:
Irodalom
Martin Heidegger: Lét és Idő. Osiris, 2004.
2023. július 12.