Dante - Vita nuova






Bevezető

1. Dante Alighieri (1265-1321) művészete a középkor betetőzése és egyben egy új világ nyitánya. Benne fut össze a keresztény civilizáció minden erénye és tudománya, ugyanakkor a legfrissebb művészeti irányzat élharcosa. Fő műve a Divina Commedia a Summa Theologiae és a gótikus katedrálisok mellett a katolikus gondolkodás csúcsa. A Szentháromság képére lefordítva, ha az előbbiek az Atya és a Fiú, akkor Dante műve a Szentlélek.

2. Másik jelentős alkotása a Vita nuova (Az új élet). A Divina Commedia nem más, mint Beatrice megdicsőítése, a Vita nuova pedig az iránta érzett szerelem története. A firenzei Dante ősi római nemesi családból származott, ükapja a második keresztes hadjáratban vesztette életét. Dante ha körülnézett világában frissen épült gótikus katedrálisokat, templomos lovagokat, domonkos és ferences szerzeteseket látott maga körül, akik akkor a valódi progressziót képviselték. Egy liberális korban élt, amelyben ugyanakkor a guelfek és ghibellinek harcoltak egymás ellen. Az utóbbiak a császárság korlátlan hatalmáért, az előbbiek a pápa uralmáért. A guelfek két pártra szakadtak feketékre, akik teokráciában, és fehérekre, akik egyház és állam szétválasztásában gondolkodtak. Dante fehér guelf volt.

3. Életének vezérfonala, meghatározó programja a Beatrice iránt érzett szerelme volt. Alább összefoglalom ennek a szerelemnek a történetét úgy, ahogyan azt maga Dante adja elénk. Szerelemfilozófiáról van szó, méghozzá a trubadúrokat követve. Ismerte költészetüket és tanaikat, beszélte nyelvüket, osztotta nézeteiket. Ezt a hatást mutatom be írásomban, és azt, hogy Dante művében a megszemélyesített Ámor valójában az örök női princípium. Munkám láthatóvá kívánja tenni, hogy ténylegesen van történet, amit az elemzők (Szerb Antal kivételével) kétségbe vonnak. A szöveg közben található videók hangulatkeltő illusztrációk, vagy ahogy Dante korában mondanák: illuminációk.


A műről

4. Dante szerelme Beatrice Portinari (1266-1290) egy firenzei bankár lánya volt. Boccaccio, Vita Dantis (Dante élete) című írásában beszámol e különös szerelemről, mely nem az a szerelem, amit ezen a meghatározáson érteni szoktunk, annál jóval többről van szó, csak a beavatottak tudhatják miről. Ez a szerelem az idő múlásával csak növekedni tud "úgyannyira, hogy semmi sem volt néki öröm, pihenés, vagy épülés, csak ha őt láthatta. Miért is, elvetvén minden egyéb gondját, buzgón és soha nem lankadva ment mindenhová, ahol csak látni remélte, mintha az ő arcának és szemének újra s újra való látása volna egyetlen java s boldog vigasza." Boccaccio jelzi, "hogy mennyi és minő volt gondolata, gondja, sóhaja és könnye meg más egyéb súlyos megpróbáltatása később, mit haladottabb korában ezért a szerelemért elszenvedett" az a Vita nuova-ban van megírva. Egy valamit azonban szükségesnek tartott kiemelni, azt, hogy ezt a fajta szerelmet lényegénél fogva "soha egy pillantás, egy szó, egy mozdulat vagy éppen valaminő kéjvágyó megkívánás meg nem zavarta, sem őbenne, sem abban, kit szeretett: nem kis csodájára a jelenvaló világnak, amelyből eltűnt minden tisztességes öröm, s ahhoz van szokva, hogy elébb birtokolja azt, mi bujaságának ingere, mintsem megfontolná, hogy valóban szereti-e, úgyhogy csodák csodája, valami igen ritka tünemény, ha valaki másképpen szeret." Boccaccio nem erénycsőszként lép föl, hanem a kívülállók számára próbálja megértetni ennek a másfajta szerelemnek a mibenlétét.

5. Dante művében ennek a szerelemnek a történetét írja le úgy, ahogyan ő megtapasztalta. Nem önéletrajz, nem napló, nem visszaemlékezés, nem a valóságot, hanem az igazságot írja, mely én-regény, fejlődés-regény is lehetne, ha nem lenne benne misztikum. Mégsem misztika, sokkal inkább metafizika. Allegóriaként értelmezve pszichoanalízisként is felfoghatnánk. Amit olvasunk, az a lélek története. Ebben az értelemben szerelem-történet, méghozzá az örökkévalóság hitében értelmezve.

6. A Vita nuova vers és próza váltakozása, ami Dante újjítása, amit később Sannazzaro (Arcadia), Giordano Bruno (De gli eroici furori), Alfieri (Misogallo) követi. Dante művében harmincegy vers olvasható, amelyből huszonöt szonett, négy canzone, egy stanza, és egy ballada. A versek zömét még Beatrice életében írta, majd korai halála után időrendbe rakva magyarázatokkal látta el őket. A prózai rész e magyarázatok mellett részletes beszámolót ad szerelme történetéről. Így egybe adják azt a művészi hatást, mely a Vita nuovát oly egyedivé és különlegessé teszi. Irodalmi szempontból betetőzi az érett középkort, és egyben megnyitja a prehumanista korszakot.

7. Az értelmezési nehézség abban nyilvánul meg, hogy ez a szerelem annyira elvont és lelki síkon zajló, hogy az ember nehezen igazodik el benne. Sok szempontból hihetetlennek és felfoghatatlannak tűnik a jelenség. A döntő dolgok szellemi síkon zajlanak, ami sokak számára, akiknek a szerelem elválaszthatatlan a szexualitástól, legalábbis nehezen érthetővé teszik az alkotást. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a szerző sok mindent elhallgat, vagy csak utal rájuk. Dante tudta, hogy a lényeges dolgok a lélekben történnek.

8. Művét 1292 és 1294 között öntötte végső formába. A verseket 1283 és 1291. június 8-a, Beatrice halálának első évfordulója között írta.


A történet

9. Dante kilenc éves korában egy társasági összejövetelen vett részt, amit Beatrice apja rendezett május elsején (1274-ben) a tavaszünnep alkalmából. Dante családja, mint a város (Firenze) egyik leggazdagabb nemzetsége, hivatalos volt a bankár rendezvényére. Itt látta meg egymást a két gyerek. Dantéban azonnal gyerekszerelem gyulladt a piros ruhában, szalagövvel megjelenő kislány iránt. A következő kilenc év azzal telt, hogy amikor csak tehette, távolról nézte Beatricét. Ez a szerelem, amely benne élt, az értelem, méghozzá skolasztikus, az arisztotelészi-tomista racionalista értelem uralma alatt állt, vagyis Dante férfi módra uralkodott önmagán. A költő itt megjegyzi, hogy jól tudja, ez sokak számára valószínűtlennek tűnik, ezért nem is beszél többet róla, inkább annak leírásával folytatja, mikor lépett ez a szerelem abba a magasabb régióba, melynek megtapasztalása keveseknek adatik meg.

10. Az első találkozásuk után kilenc évvel az utcán Beatrice közeledett feléje patyolatfehér ruhában, két idősebb nő társaságában, amikor is Dante felé fordult és kedvesen köszönt neki. Ez volt életük első szóváltása. Mindez 1283. április 30-án délután három órakor történt. Dante ekkor belépett abba a szerelembe, amelyről egykor a trubadúrok is énekeltek.






11. Hazasietve elnyomta az álom. Beatricét látta meztelenül, csupán alig takarva, amint Ámor (a női princípium) parancsára viszolyogva bár, de megette Dante szívét. Ámor erre sírva fakadt és a nővel az égbe emelkedett. Dante felébredt, éjfél volt éppen. A látottakat barátja Guido Cavalcanti (1255-1300), a trubadúrok utódja számára versbe foglalta. Ő így válaszolt: "Minden értéket láttál, úgy találom."

12. Ezután másra sem tudott gondolni, mint Beatricére, és ez testileg úgy megviselte, hogy környezete is felfigyelt rá. Ő bevallotta, hogy szerelmes, de azt nem, kibe. Egy nap Beatrice a Szűzanyának szentelt templomban időzött, Dante pedig úgy helyezkedett el, hogy jól láthassa őt. Közöttük félúton egy igen szép nő állt, aki a templomban lévőkkel együtt úgy hitte őt nézi, amit szóvá is tettek. Dante, mivel szerelme kilétét nem akarta felfedni, örült a kapóra jött félreértésnek. Éveken át úgy tett, mintha azt a nőt szeretné, még verseket is írt hozzá, hogy a megtévesztés tökéletes legyen.

13. Idővel azután Dante nagy rémületére a nő távoli vidékre költözött. Ugyanekkor Beatrice társaságából egy fiatal lány meghalt, ami, mert imádottjának barátnője volt igen megviselte Dantét. Mindenkit szeretett, akit ő szeretett.

14. Nemsokkal ezután Danténak el kellett utaznia éppen arra a vidékre, ahol az őt egykor fedező nő lakott. Ezen az úton ötlötte ki, hogy egy másik nőt fog keresni, és annak csapja majd a szelet, hogy ne derüljön ki, kit szeret. Visszatérve ez olyan jól sikerült, hogy az egész városban nemlétező viszonyáról pletykáltak, ami oda vezetett, hogy Beatrice mégcsak nem is köszönt neki, "amely pedig egyetlen örömöm volt az életben."

15. Már a tudat is, hogy köszönteni fogja ha találkoznak, oly boldogsággal töltötte el, hogy mindenkinek mindent megbocsátott. Amikor pedig Beatrice feléje fordult, hogy üdvözölje, különös állapotba került, minden gondolat eltűnt fejéből, és a látást kivéve megszűnt minden érzékelése; a női princípium szelleme foglalta le bensejét, aminek hatása kibírhatatlan boldogságot okozott. Egyrészt, mivel elviselhetetlen volt ez a boldogság, igyekezett távol tartania magát Beatricétől, másrészt viszont a távollét szintén elviselhetetlen fájdalma az ellenkező tettre sarkalta.

16. Most viszont, hogy Beatrice nem állt szóba vele, "miután a boldogság megtagadtatott tőlem, oly hatalmas gyötrelem kerített hatalmába", hogy majdnem belepusztult. Ekkor ismét Ámor jelent meg álmában, akinek valódi mibenlétét (női princípium szelleme), ugyanúgy titkolta, miként Beatrice esetében láttuk. Ez a szellem tehát ezt mondta neki: "Én olyan vagyok, mint a körnek közepe, melytől egyenlő messzire esnek kerületének részei; de te nem vagy olyan." Mire ő megkérdezte, mit jelentsen ez? "Ne kérdezz többet, mint amennyi hasznodra van". Azt az utasítást kapja, hogy szerelme kapcsán fedje fel a teljes igazságot.

17. Miután ezt egy homályos balladában megtette, azon kezdett elmélkedni, hogy vajon a szerelem jó-e, hiszen elfordít az alantas dolgoktól, vagy rossz-e, mert megkeseríti az ember életét, vagy mégis inkább jó, mert örömet okoz. Továbbá azon, hogy akihez odaláncolta a szerelem, nem olyan, mint más földi nő; számára nem olyan. Arra gondolt, hogy közös nevezőre hozza a négy felvetést, de végül elvetette az ötletet, mert nem kívánta önmagát becsapva megkönnyítenie saját dolgát.

18. Történt pedig, hogy lánybúcsúztató volt a városban, ahová egyik barátja elhívta Dantét "gondolván, hogy nagy örömet szerez nékem, ha olyan helyre visz, ahol megannyi szép hölgy mutogatja bájait." Ők tehát szokás szerint a lányok szolgálói lettek volna, ám Dante érezte Beatrice közelségét, az izgalomtól nekidőlt a terem falán körbefutó freskónak, és amint felnézett, meglátta őt. Amint ilyenkor lenni szokott, minden gondolat eltűnt fejéből, és másra sem volt képes, mint nézni őt. "El kell mondjam, hogy a hölgyek -észrevéve színem változását- kicsit jobban megnéztek maguknak, majd csacsorászva gúnyolódni kezdtek rajtam" - Beatricével együtt. Barátja húzta el onnan, mire az értelme visszatért, ő pedig hazament és írt egy verset, remélve, hogy majd talán egyszer véletlenül Beatrice is hallja.

19. Dante magyarázatában megjegyzi, hogy néhány homályos rész is van versében, az amikor a szerelem megsemmisíti szellemét, és csak a látását hagyja meg neki, de azt is elűzve helyéből, "s ezt a talányt meg nem fejthetem annak, aki Ámornak nem oly odaadó híve, mint én, mert csakis az ő hívei előtt világos mindaz, ami e talányos szavak megfejtését célozná, erre én hát nem is vállalkozom, mivel teljesen hiábavaló és fölösleges volna."

20. Feltette magának a kérdést: ha akkora szenvedést okoz neki Beatrice látása, akkor mégis miért telik minden napja azzal, hogy újra láthassa? A válasz: azért, mert ha csak rá gondol (márpedig minden gondolata körötte forog) ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy láthassa, és ez a vágy oly tiszta és erős, hogy minden ellenérvet lerombol benne "így hát az átélt szenvedések sohasem gátolnak abban, hogy látását keressem." Arra gondol, micsoda szenvedést hozott rá ez a nő, és amikor már nem bírja tovább Beatricéhez siet, hogy látása enyhülést adjon, ám éppen ettől jut tetőpontra szenvedése. Egyszerre próbálja távoltartani magát tőle, és ugyanakkor a közelében lenni. Olyan kör ez, amelyből nincs szabadulás.

21. Egy nap lányok csapata jött vele szemben az utcán, olyanok, akik számtalanszor látták már, miként nézi állandóan Beatricét. Egyikőjük, ki "igen könnyedén forgatta a szót", megszólította. "A hölgyek szép számban voltak jelen, többen közülük kuncogni kezdtek." A lány ezt kérdezte: "Mivégre szeretsz olyan hölgyet, akinek nem bírod el a jelenlétét? Áruld el nekünk, mert egy ilyen szerelem célja nem lehet mindennapi dolog." Dante azonban nem árulta el nekik a titkot. Azt viszont elhatározta, hogy ezentúl verseiben nem saját fájdalmáról, hanem Beatrice szépségéről fog írni.

22. Első ilyen művét úgy írta meg, mintha több nőhöz szólna második személyben, de nem minden nőhöz, csak azokhoz "akik nem csupán nők," akik sugározzák magukból a női princípiumot. "Egy földi lélekben a mennyek csodája megjelent az embereknek (...) ki pillantását állja, az egészen megnemesül vagy holttá lesz azonmód" (trubadúrok szerelemfilozófiája). "A Szépség hódít testet öltve benne, (...) aki ránéz, megtántorul a fénytől, mely beárad szemén, szívét keresve, (...) kit immár ő éltet halálig" (Dantét). A magyarázatban megemlíti, hogy "először a szeméről szólok, amely a szerelem princípiuma." Végül ezzel zárja versértelmezését: "Az ének teljes értelmét megvilágítandó, nem volna haszontalan egy még aprólékosabb részletezés, ám arra, aki nem bír annyi értelemmel, hogy mindent felfogjon az elmondottakból, neheztelni nem fogok, ha békén hagy engem, tartok tőle ugyanis, hogy máris túl sokaknak fedtem fel értelmét a költeménynek."

23. Következő versében így ír a női princípiumról: "a Szépség bölcs nő képét ölti fel." Egy másik versében arról értekezik, hogy miképpen él a nő azzal a hatalommal, amit tekintetében hordoz: "A szerelmet (a női princípiumot) szemében hordja hívem, s megnemesül, kire áldón szemet vet" - ez ismét a trubadúr szerelemfilozófia átvétele.

24. Néhány nappal verse megírása után elhunyt Beatrice édesapja Folco Portinari (1289. december 31-én), ami lányát rendkívüli módon megrázta. Danténak mindez duplán fájt, sőt ő maga is rövidesen súlyos beteg lett, ami alatt tudatosult benne, hogy egyszer majd Beatrice is meg fog halni. Lázálmát később versbe foglalta. Ebben a szellemvilág női területként van ábrázolva: "Bőszült nőcsapat utam elállva" - máshol: "Az úton asszonyok bolydult sorokban vonultak", stb.

25. A lázálom után nemsokkal éppen gondolataiba merülve üldögélt, amikor hirtelen felkapta fejét, mert úgy érezte Beatrice közeledik. Abból az irányból, hol Beatrice tartózkodott feltűnt Ámor, és megállt mellette, majd rövidesen egy "legendás szépség", Dante legközelebbi barátjának szerelme (Johanna - miként János, Jézust megelőzve) haladt el előtte, majd maga Beatrice. Ámor (a női princípium) ekkor így szólt: "És aki még finomabban fontol, Beatricét akár Szerelemnek is nevezhetné, annyira hasonlít hozzám."

26. A továbbiakban verstörténeti előadás következik, melyből megtudjuk, hogy Dante korában alig százötven évre ment vissza a népi költők köznyelvi verselése, ami szerelmi témában kezdődött el. Ezután áttér Beatrice dicsőítésére: "akár az angyalok, nem földi ő sem, hisz mennyből érkezett, csodát mutatni. És bámulóit elbűvölve, áldott szemével édességet ád szívednek, mit meg nem ért, ki még ilyet nem érzett."






27. Beatrice 1290. június 8-án meghalt. Dante nem kívánt haláláról beszámolni, méghozzá három okból: először mert könyvének koncepciójába ez nem fér bele, másrészt, mert erről méltóképpen nem lenne képes szólni, és harmadszor azért, mert nem kívánja a maga dicsőségét zengeni, hiszen az visszatetsző és elítélendő lenne, átengedi hát másnak, ha lesz erre vállalkozó. Ezután bonyolult számmisztikába kezd, bemutatva, hogyan építette művét a kilences számra.

28. Itt most megszakítjuk Dante művének ismertetését, és ismét Boccaccióhoz fordulunk, aki beszámol arról, hogy Beatrice halála úgy megrázta költőnket, "hogy sokan a szerettei, rokonai és barátai közül már-már azt hitték, hogy szüntelen siralmainak csak halála vethet véget, s úgy vélték, hogy ennek hamarosan áldozatául esik." Végül az idő segített, és néhány hónap elteltével "belenyugodott, hogy a könnyek és a sóhajtozás, sem pedig semmi más ezen a világon a nőt, kit elveszített, fel nem támaszthatja s vissza nem adhatja."

29. Visszatérve Dante művéhez, arról kapunk beszámolót, hogy miután fájdalmát teste már képtelen volt kifejezni, "úgy gondoltam hát, hogy fájdalmas szavakban kellene kiöntenem azt." A vers megírása után eljött hozzá második legjobb barátja, aki nem volt más, mint Beatrice bátyja, Matteo Portinari, aki egy verset kért tőle egy halott nőről, nem mondta meg kiről, de Dante rájött, hogy Beatricéről, elvállalta hát a felkérést. Ebben arról ír, hogy nem enyhülnek fájdalmai, békéjét nem találja, hát nem is nézi sokba az életét. A vershez kapcsolódó canzone szerint "Szépsége, mely maga volt az igézet, tekintetünk terhétől szabadulva lelki szépséggé változott azonnal."

30. Beatrice halálának első évfordulóján félrehúzódva üldögélt, rá gondolva, oda se figyelve angyalt rajzolgatott, ismerőseit először észre sem véve. Végül arra jutott, hogy szavakból fog formázni valamit az évfordulóra. Ebben a versben a Mária tisztelő Beatrice, mint "tiszta szellem" jelenik meg. (Dante szerelmének történetében most érkeztünk el a nemvárt fordulathoz.)

31. Nemsokkal ezután elment a városnak arra a részére, ahol egykor gyakran találkozott Beatricével. Nagyon fájt ez neki, de muszáj volt odamennie, hogy meg ne őrüljön. Ott meglátott egy "felettébb szépséges hölgyet", aki láthatóan rajta szánakozott. Verset is írt, mely így végződik: "e hölgyet a Szerelmemmel érzem én egy sorban, aki miatt vigasztalan bolyongok."

32. "Azután az történt", hogy egyre gyakrabban kereste fel ezt a nőt, aminek újabb vers lett a következménye: "benned oly emlék-ébresztő varázs van", majd azt vette észre, hogy szemei "mind nagyobb gyönyörűséggel kezdenek csüngeni rajta", amitől igen hitványnak érezte magát. E "szörnyűséges lelkiállapotban" írta meg következő versét, mely szemei ellen szóló vádirat: "mert ha kábít pillantása egy bájos nőszemélynek: kápráztok csak."

33. A nő látása "új helyzetet teremtett", igen vonzódott hozzá, aki szép, fiatal, és művelt volt. Rövidesen azt vette észre, hogy szerelem gyulladt szívében iránta, és arra gondolt, biztos Ámor akaratából történik mindez. Amint így vívódott egyre inkább meggyőzte magát erről, azonban a Betaricére való gondolás vágya még mindig nagyobb volt, mint az új nő látásáé. Szíve (vágy) az új nő felé, lelke (ész) Beatrice felé húzta. Ekkor érte egy nagyerejű látomás, melyben Beatrice úgy jelent meg előtte, mint amikor életében először látta, kisgyerekként, vérvörös ruhában. Amint ezen a jelenségen gondolkodott nagy bűnbánat fogta el, amiért néhány napig engedett a vágynak az ész ellenében. Akkora volt fájdalma, hogy nem egyszer "szinte kimenekültem önmagamból." Ezzel lezárult életének ez az epizódja.

34. Itt számolok be Dante házasságáról. A szülők döntése szerint 1293-ban vette el Gemma Donati-t, aki féltékeny zsarnok volt, még jobban megkeserítve költőnk életét. Több gyermekük született, két fiú (Jacopo és Pietro) és egy lány (Antonia). A lány apácaként a Beatrice nevet vette fel. Dante egyenesági leszármazottai ma is élnek Olaszországban.

35. A történet azzal folytatódik, hogy abban az időben Rómába tartó zarándokok haladtak át Firenzén. Dante itt elmagyarázza, hogy zarándok alatt az ő korában kizárólag a Santiago de Compostela-i Szent Jakab szentélyhez tartókat értették. A Szentföldre utazókat pálmásoknak hívták, mert onnan gyakran hoztak magukkal pálmaágakat. A Rómába menőket rómásoknak hívták. Tág értelemben mindenki zarándoknak számított, aki hazáján kívül tartózkodott. Nos ezeknek a rómásoknak Dante versben beszámolt Beatrice haláláról. Két nő verset kért tőle, amiben a mennyben trónoló Betaricéről szól, hová lelke zarándokolt.

36. A mű végén egy látomásról beszél, mely azt sugallta: addig ne írjon többet Beatricéről, amíg méltón nem tud róla. Ezért hát be is fejezi az írást, és néhány évig csak tanulni fog, s reméli megéri, hogy elmondhassa róla, amit nőről "még senki el nem mondott." Ha ezzel kész lesz jusson lelke Beatricéhez. A mű valóban elkészült. 1307-ben kezdte írni, és halála évében, 1321-ben fejezte be. A címe: Divina Commedia.


Utószó

37. A Divina Commediában ismét találkozik Beatricével, és amikor az a mű csúcspontján leveti fátylát, a szerelmi költészet is a csúcsára ér, Dante újra átéli a vágy hatalmát. Szerb Antal szerint Beatrice Portinari egyszerre valóságos nő, "és valami nagy, meg sem határozható fogalom jelképe."











Felhasznált irodalom

Dante Alighieri : Az új élet - Vita nuova. Eötvös József Könyvkiadó, 1996.

Giovanni Boccaccio: Dante élete. Kriterion, 1986.

Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető, 1992.



Link

Trubadúrok 

Divina Commedia



2014. október 16.