Fiammetta és Corbaccio
Bevezetés
1. Munkámban Giovanni Boccaccio nőképét, annak gyökeres átalakulását kívánom bemutatni két regényének ütköztetésével. A Fiammetta (Elegia di Madonna Fiammetta) korának nőképéből indul ki, míg a Corbaccio az európai nőgyűlölet összefoglalása. Dante, Petrarca, Boccaccio - a középkori olasz költészet triumvirátusa. Dante és Petrarca a középkori nőkultusz képviselői. Boccaccio a Fiammettában ezt a nőképet kívánta folytatni egy rendkívül figyelemre méltó formában, a szerelmében megalázott nő szemszögéből, míg a Corbaccioban egy szerelmes férfit ábrázol, akit az imádott nő hülyének néz.
2. A boldog szerelmet nem lehet jól megírni egyszerűen azért, mert a boldogság nem téma, a művészet a szenvedésből, a titkokból, és a fájdalomból születik, a dráma miatt van a művészet. Ezért nem a boldogság, hanem a szenvedés a témája (Wahorn András). Boccaccio mindkét művének lényege a szenvedés, ám míg az első az együttérzésre, addig az utóbbi a megvetésre irányul.
Életrajzi előzmények
3. Giovanni Boccaccio gazdag firenzei kereskedő és bankár törvénytelen fiaként született 1313-ban. Tizenöt éves korában apja Nápolyba küldte tanulni. Itt ismerkedett meg Fiammettával (lángocska), akit Boccaccio több művében is szerepeltet, például a Dekameron kerettörténetében. Ez nem véletlen, fiatalkori nagy szerelmét örökítette meg Fiammetta alakjában, akinek az igazi neve Maria d'Aquino, Bölcs Róbert nápolyi király törvénytelen lánya, magyarországi Mária unokája, V. István magyar király és Kun Erzsébet dédunokája. Nevelőapja Thomas d'Aquino a nevére vette, tehát Mária nem vérrokona az ugyanabból a családból való Aquinói Szent Tamásnak, ellenben rokona volt Nápolyi Johannának, és annak kivégzésekor őt is megvádolták, hogy részese volt Nagy Lajos magyar király testvérének harminchét évvel korábbi meggyilkolásában. Aquinói Máriát elítélték és Johannával együtt Durazzói Károly (1385-től II. Károly néven magyar király) kivégeztette (1382). Boccaccio ekkor már nem élt.
4. Szerelmük idején Mária-Fiammetta egy gazdag kereskedő felesége volt, ahogy a műben is. A leírások alapján Boccaccio rendkívül jóképű és gazdag fiatalember volt, három évvel fiatalabb mint Mária. Huszonhét éves, amikor apja csődbe megy, ezért kénytelen volt visszatérni Firenzébe (ahogy Fiametta Panfilója is), és immár szegényes életet élni. Ekkor ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Petrarcával. Életét a továbbiakban nagyrészt szülővárosában a Firenze közeli certaldói otthona dolgozószobájában töltötte, ami abban az időben szokatlan volt egy világi írótól. 35 évesen Firenzében élte át a Dekameronban megörökített nagy európai pestisjárványt (amelyben Petrarca Laurája is meghalt). 49 évesen egy vándorprédikátor hatására súlyos vallási ihletettségű lelki válságba került, és egész világszemlélete, köztük a nőkről vallott nézetei is gyökeresen megváltoztak. A Dekameront is ekkor akarta tűzbe vetni, de ebben Petrarca megakadályozta. A testi-lelki betegségekkel küzdő, és egyre jobban elszegényedő Boccacciót a firenzei városvezetés Dante Isteni Színjátékának nyilvános előadássorozatban való értelmezésére kérte fel. Az öreg mester köré lelkes fiatal tanítványokból csoport alakult, amely a firenzei humanizmus első köre volt. Közöttük érte a halál Certaldóban 1375. december 21-én.
Fiammetta
5. "A nyomorultak könnyebbülést szoktak érezni, ha kesergésük valakiben visszhangra talál és együttérzést kelt." Ezzel a pszichológiai felütéssel kezdi Boccaccio, és valóban egy alapvetően lélektani művel van dolgunk. A szerző a női főszereplő énjébe bújva jeleníti meg az eseményeket, férfiként egy nő lelki szenvedését. Ezt megkönnyítette az, hogy a való életben ő volt az elhagyott szerelmes, a szenvedő fél. A szerepeket tehát felcserélte.
6. Fiammetta előkelő, gazdag családban született, és a legjobb tanításban részesült. Gyönyörű volt és rendkívül büszke is erre, szépségét pedig, ami szenvedésének legfőbb okozójává vált, szépítő szerekkel még tovább fokozta. A kislánykort elhagyva azt tapasztalta, hogy hatalmas vágyakat kelt a férfiakban, akik mind őt akarták megkapni. Végül egyiküknek, aki minden tekintetben illet hozzá igent mondott, és összeházasodtak. A többiek ekkor felhagytak a zaklatással. "Én tehát ezzel a férjjel teljesen megelégedve, a legboldogabban éltem mindaddig, míg az őrjöngő szerelem, soha még nem érzett erővel be nem tört fiatal lelkembe."
7. A város legszebb és legelőkelőbb nőjeként, ha valahol megjelent a férfiak azonnal abbahagyták a többi nő nézését, és kivétel nélkül mind őt bámulták, köré gyűltek, és szépségét mint egy istennőét magasztalták. Ez őt nagy gyönyörűséggel töltötte el, de úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. Egy alkalommal azonban, miközben "azt hittem, hogy szépségem másokat babonáz meg, az történt, hogy akaratom ellenére más babonázott meg engem", ami azután mindennél "keservesebb életnek" lett a forrása. A többiektől külön, magában állt egy fiatalember, aki "engem (...) éppoly áhítatosan, mint óvatosan nézett. (...) olykor-olykor óvatosan magam is rápillantottam, hogy megtudjam, néz-e?" És azt látta szemeiben, hogy "ó, nő te vagy az én egyedüli boldogságom." Fiammetta előbb elsápadt, majd elpirult. "Attól az órától fogva csak egy gondolatom volt: az, hogy tessem neki."
8. A férfi, aki jól tudta, hogy a zsákmányt milyen fegyverrel kell elejteni, egyre nagyobb áhítatot és szerelmi epekedést mutatott, s "ennél többet nem tudok mondani, hogy hirtelen váratlan foglyává tett a szerelem, és még most is fogva tart." Ő az, akit "elsőül és utolsóul életem egyetlen urának választottam (...) akit mindenkinél jobban szerettem és szeretek. (...) Rabszolga lettem én, az addig szabad asszony (...) először ismertem meg az addig soha nem ismert szerelmet." Mindez borzalmas szenvedések kezdetét jelentették, és mindezek ellenére maradt a szerelmi érzés. A mély-szerelem ismérve: szenvedést okoz és soha nem múlik el; más, addig még meg nem tapasztalt érzelmi hatással jár. Ha már a szerelmet magunkból kiűzni nem tudjuk, megpróbálhatjuk szívünkbe zárva titkolni; aki nem próbálta, az nem tudhatja, hogy ezt megtenni nagyon nehéz, és legalább annyi szenvedést okoz, mint maga a szerelem, mert az erőszakkal követeli, hogy megvallják, miközben átalakítja a személyiséget is. A szerelmes, mert nem tehet mást, lelkét mindenestül kiszolgáltatja szerelmének, vagy ha arra nincs mód egy bizalmasának.
9. A középkori társadalmi normák sem jelentettek akadályt a szerelemnek, mely látszólag kölcsönös volt. Végül is megkapták azt, amit kölcsönösen kívántak. "Bizonyos, hogy ha ez lett volna az oka, amiért szerettem, azt is megvallanám (...), de Isten a tanúm, hogy ez az esemény volt iránta érzett szerelmemnek a legkisebb oka! Persze azt sem tagadom, hogy ez akkor, vagy még most is, ha rágondolok, ne okozna örömet nekem." Fiammetta ekkoriban úgy vélte, hogy soha senkit nem szerettek úgy, mint őt, és az ő szerelme a legnagyszerűbb férfi, aki valaha élt a földön, és az ő szerelmük a legboldogabb szerelem a világon. Boldog volt és elégedett.
10. Egy nap, amikor titkos találkozójukon az ifjú szokásos módon az éjszakát Fiammetta szobájában töltötte, teátrális jelenet kíséretében megvallotta, hogy kénytelen hazautazni súlyosan beteg édesapjához. Visszatértét négy hónap múltán ígérte, majd szintén viharos búcsúzás közepette távozott. A továbbiakban az aktuális viszonyokra utaló részek kikapcsolásával egy modern lélektani-regényt kapunk.
11. Boccaccio mély pszichológiai ismeretére vall a következő (harmadik) fejezet, ahol az emberi pszichének arra a tulajdonságára világít rá, ami a szent helyek és vallási zarándoklatoknak is az oka. Fiametta számára ugyanis minden hely, amihez valamiféle emlék fűzte szerelmével kapcsolatban, különleges jelentőséget kapott. Ahogy azonban telt az idő, egyre türelmetlenebbül várta az ifjú Panfilo visszatértét, vagy legalább egy levelet tőle. "Azonban semmi örömhír nem jutott el hozzám, inkább úgy emlegették, mint aki sohasem fog visszajönni; és nem is jött soha."
12. Ahogy egyre telt az idő, újabb és újabb mentségeket talált szerelme késlekedésére, sőt a legrosszabb is felmerült benne, hogy netalán meghalt, de arról előbb-utóbb tudnia kellene, tehát "hamarosan jönni fog, vagy megnyugtatásomra megírja késlekedésének okát." Azután meg arra gondolt, hogy a férfiak sok mindenre esküdöznek, és azt akkor komolyan is gondolják, de amikor megjelenik egy új nő, az egészet nyomtalanul elfelejtik. Pontosan ez a nők folytonos becsapásának az oka, hiszen a férfiak ígérgetésekre könnyen kaphatók, ellenben hű szerelemre alig. A férfiak ingatag természete az oka a nők szerelmi bánatának "Hiszen egy sincs, ki ne szeretne inkább egy hónapban tíz szeretőt váltani, mint hogy tíz hónapban egynél maradjon." Mindig azt hiszik valami soha nem látott új szépségre bukkantak, és kérkednek azzal, hogy sok nő szíve volt az övék. Fontos rész ez a mi szempontunkból, mert pontosan az ellenkezőjét állítja szerzőnk a másik vizsgált művében.
13. Egy hónappal a megadott határidő után hír érkezett szerelméről. A következő történt: a szent apácákhoz ment, hogy velük imát mondasson, ám hamar kiderült az egyik apáca viselkedéséből, hogy ő is Panfiló áldozata. Egy kereskedő volt ott, aki arról beszélt, hogy Panfiló épp most vett el feleségül egy szépséges leányzót. Az apáca kis híján elsírta magát, és képzelhetjük Fiammetta szörnyű fájdalmát. De akarata ellenére tovább szerette lángoló szerelemmel. Hol azt kívánta mindezek ellenére legalább hadd láthassa, hol azt, hogy soha többé a szeme elé ne kerüljön, végül arra jutott, hogy biztosan csak kényszerítették erre a házasságra, és Panfiló nála is sokkal jobban szenved. Boccacciónak jól kellett ismerni a női lelket, hiszen ez egy tipikusan női reakció. Fiammetta felhagyott minden tevékenységével; figyelemre méltó, ahogy az író a depresszió minden tipikus tünetét számba veszi és felsorolja.
14. Mindezt "észrevette kedves férjemuram s (...) megkérdezte, mi ennek az oka? Én a gyomromra fogtam." Szerető férje azonnal orvost hívatott, de mivel nem használtak, mert nem is használhattak az orvosságok, utazást ajánlott, ami csak rontott a dolgon. Mire hazautaztak Fiammetta elvesztette egykor ragyogó szépségét. "Nyilvánvaló dolog, hogy az emberi szépség törékeny virág, egyik napról a másikra hervad, s azt, aki épít reá, végtére is nyomorultul cserbenhagyja." Idejét azzal töltötte, hogy mindenhol szerelmét kereste, hátha véletlenül összetalálkoznak, és közben arra várt, hogy szenvedésének Panfiló felbukkanása, vagy a halál véget vessen.
15. Így telt el két év, amikor szerelme hazájából egyik szolgájuk tért vissza, akitől azt kellett megtudnia, hogy Panfiló beleszeretett egy gyönyörű nőbe. "Nincs neki felesége, akiről úgy hírlett valójában nem hozzá, hanem az apjához ment." Fiammetta a sokktól hosszú időre kataton állapotba került, és csak nagy nehezen tért magához, ugyanis most jött rá, hogy Panfiló soha nem szerette, csak kihasználta. Éjszakai zokogására a férje is felfigyelt és így szólt: "nem tudod, hogy egyetlen vigasztalásom, boldogságom te vagy? Nem tudod, hogy mindennél jobban szeretlek a világon?" Az író ezzel tovább fokozza a drámaiságot, hiszen Fiammetta szenvedése ettől még nagyobb. "Drága uram, legkedvesebb kincsem a világon" a testvérem halála miatt szomorkodom, miközben arra gondolt bárcsak megölné őt férje alávalósága miatt. Összehasonlította férjét Panfilóval, és arra jutott, hogy ugyanolyan jóképű, egyebekben pedig felülmúlja szerelmét. Akkor hát miért!? - "Magam sem tudom!" A szerelemtől azonban akárhogy akar is, nem bír szabadulni.
16. Dajkája inti: szerelemre senkit nem lehet kényszeríteni! Panfilót sem. "Ha oly erősen szereted, hogy elviselhetetlenül szenvedsz miatta, azért nem ő a hibás (...) ennek te magad vagy legfőbb oka." Akármilyen hatalmas úr is a szerelem "akaratod ellenére mégsem tudta volna lelkedbe vésni azt az ifjút." Pszichológiai szempontból ismét helytálló megállapítás, mert mindig van egy pont, a belegyezés időpontja, amikor a szerelem mellett döntünk, utána azonban már nincs visszaút, végleges döntésről, egy életre szóló választásról van szó. Ugyanakkor mély lélekismeretre vall, hiszen a dajka mintegy pszichológus szerepben kívánja megakadályozni az önigazoló hárítás problémáját. Fiammetta végső elkeseredésében a toronyból leugorva próbált öngyilkosságot elkövetni, de megakadályozták benne. "Szerelmem azért cseppet sem változott (...) és nagyon nehezen viseltem, hogy más nőért hagyott ott." Újból azon járt az esze, hogy miként találkozhatna Panfilóval.
17. Hogy szenvedései még nagyobbak legyenek azt a hírt kapta, hogy szerelme visszatért, mire ő kivirult, arra gondolva miatta jött, ám néhány nap múlva kiderült, hogy csak névazonosságról van szó. Halálvágya nagyobb lett mint valaha, az öngyilkosságtól csak egy utazás reménye tartotta vissza, amely során Panfiló szülővárosát útba ejtve kívánta látni őt. Utazás helyett végül, mintegy terápiaként megírta ezt az elbeszélést, reménytelen szerelmének történetét. Nőknek szánja könyvét, hogy okuljanak belőle. Azt kívánja férfiak kezébe ne kerüljön, nőket megalázó háládatlan népség. Ha az a nő olvasná, aki Panfilót birtokolja "ne kacagjon, de fakadjon könnyekre fájdalmaimon, s jobb belátásra térve, adja vissza kedvesünket." Ha pedig maga Panfiló olvasná tudjon róla, hogy e mű szerzője "ha visszatérnél hozzá, kész neked megbocsátani."
Corbaccio
18. Nemrég történt, szobámban ülve arra gondoltam, "hogy noha semmi okot sem adtam rá, szörnyű kevélyen bánt velem az a nő, akit én bolondul egyetlenemnek választottam, az életemnél is jobban szerettem, és minden más nőnél jobban tiszteltem és becsültem." Depresszióba süllyedt szerelmesünk úgy döntött, hogy megöli magát, ám attól tartva, hogy a túlvilági kín a Pokolban még rosszabb lesz az evilági Pokolnál, letett szándékáról, majd ismét csak a halált várta. Úgy tűnt számára nincs menekvés csak választás az evilági és a túlvilági Pokol között.
19. Azt mondod a nő kit szeretsz elvette szabadságodat, rabláncra vert és megkötözött, "mutasd meg hát hogy a csodába kényszerített rá, hogy szeresd. (...) Nem mutathatod meg, mert minderről nem ő tehet." Erre azt mondod, folytatja önmagával való vitáját, hogy te szereted őt, hát neki is szeretnie kellene téged. De hát ugyan miért? Lehet egyszerűen nem tetszel neki. Miként szeresse azt, aki nem tetszik neki? "Ha tehát olyasvalakibe szeretsz bele, akinek nem tetszel, nem a szeretett személy hibája, ha ebből bajod származik." Ebben megegyezik a Fiammettában írtakkal (16. pont). Végül azzal utasította el az öngyilkosság gondolatát, hogy "kitudja, ha élsz, nem okozhatja-e még az, aki miatt most boldogtalannak érzed magad, mérhetetlen boldogságodat."
20. Ebben megnyugodva elaludt, és egy különös álmot látott. Egy kopár, kietlen, ködös tájon egy idős ember közeledik felé, úgy tűnik ismeri valahonnan, de nem tudja honnan. A férfi megkérdi tőle, hogy mit keres itt a Pokol kapujában. Ő félelmében segítségét kéri az öregtől. Az így válaszol: ha még élnék, most megölnélek a nő miatt kit úgy szeretsz, de ne félj, azért jöttem, hogy innen kivezesselek. A továbbiakban a történet kettőjük párbeszéde.
21. A hely, ahol állnak a pokolnak annál a kapujánál van, ahol a szerelmesek bűnhődnek. Az öreg pedig nem más, mint annak a nőnek a férje, akibe hősünk szerelmes. A Purgatóriumból küldték ide azzal, hogy kimentse felesége áldozatát. Pénzsóvárgása miatt vezekel, és amiatt, mert eltűrte asszonya viselkedését. Ő az, aki előadja a keresztény világ minden nőgyűlöletét. A díszlet Dante Pokláét idézi, ám itt nem Vergilius jelenik meg, hanem a férj. A mű visszahatás a középkori nőtiszteletre, a konzervatív visszarendeződés szócsöve, a nőtől való férfifélelem összegző leírása.
22. Elsőként hősünk meséli el történetét, azt, hogy miért került ide. Néhány hónapja egy beszélgetés során hallott az öreg feleségéről, amelyben az egekig dicsérték szépségét, jellemét és eszét. Ez alaposan felkeltette érdeklődését és úgy döntött, hogy szerencsét próbál, ezért kikutatta a hölgy nevét és lakcímét. Habár csak annyit tudott róla, hogy mindig fekete ruhában jár, amikor több azonos ruhájú hölgy társaságában először meglátta, rögtön tudta kiről van szó. Termetben, viselkedésben jól láthatóan maga volt a tökély; azonnal el is határozta, hogy hölgyévé választja, ő pedig lovagja lesz. Levelet írt hozzá, melyben tiszteletteljes szavakba foglalta lángoló égi szerelmét. A hölgy válaszában közölte, hogy elbűvöli a lovag műveltsége és viszonozza vonzalmát. Erre újabb levelet írt hozzá, ám arra nem kapott választ.
23. Ha a szerelemben csupán idáig jutottál, miért akartál öngyilkos lenni? - kérdezte az öreg. Mert "túl könnyen elhittem egy nő kiválóságait, mielőtt belőlük valamit is láttam volna (...) szabadságomat egy asszony kezébe tettem, s értelmemet is alája vetettem." Látnom kellett, amint másoknak gúnyolódva mesél iránta érzett szerelmemről. Van egy férfi kibe ez a nő szerelmes, és annak, hogy vele magát jobban megszerettesse, megmutatta leveleimet; "együtt gúnyolódtak rajtam, mint valami tökfilkón." Nemelég, hogy ez a fickó széltében-hosszában úgy beszélt rólam, ahogy neki tetszett, de a hölgy szemem láttára, rám mutogatva és vigyorogva ezt mondta: "Látjátok ezt az ügyefogyottat? Ő az én lovagom: hát mondjátok, ne legyek boldog?"
24. Azt, hogy miként lettél szerelmes világosan látom, veszi át a szót az öreg; és ezzel térünk a tárgyra, vagyis a könyv mondanivalójára, a szerelem és elsősorban a nők kárhoztatására. Tévedésed oka te magad vagy, hiszen jól láthatóan már túl vagy a negyvenen, ráadásul művelt emberként illett volna hogy észnél légy. Mint filozófus tudhattad volna "micsoda a szerelem, mifélék a nők, ki s mi vagy te magad, és mi illik hozzád." A szerelem nemcsak elveszi az ember szabadságát, hanem a "lelket elvakító, eszet meghibbantó, emlékezőtehetséget tompító, sőt sorvasztó szenvedély (...) üres keblekben lakozó halál." És mi a nő? "Tökéletlen állat", amely csak arra való, hogy a férfi testi szükségleteit kielégítse, egyébként elzárva kellene tartani. "Nincs állat, amely a nőnél tisztátalanabb volna", még a disznó sem. Gondoljál csak "szörnyű szerveikre, amelyekkel fölös nedveik eltávolítását végzik." Minden férfi hajszolja ezt a "jószágot" de titokban állatnak tartja. Akik tisztelik a női nemet, azok "nem sorolhatók az igazi férfiak közé."
25. A mű következő oldalai kultúrtörténeti szempontból felbecsülhetetlen jelentőségű forrásanyag. Részletes leírást ad a középkori nők szokásairól, elsősorban ami a szépségápolást illeti. A nők szépségük fokozására minden időben, így a középkorban is hajfestéket és bőrápoló készítményeket használtak. Mi férfiak szeretjük, ha így elvarázsolnak bennünket, csak nem mindegyikünk vallja ezt be. A középkorban a fekete haj csúnyának számított, minden nő aranyszőkére változtatta magát, amit kénnel és különféle főzetekkel igyekeztek elérni, de sokan egyszerűen csak a Napra bízták a dolgot. A nők a hajukat a lehető leghosszabbra növesztették, ami vagy szabadon omlott vállukra, vagy lófarokban, illetve kontyban hordták. Természetesen akkor is igyekezetek minél csinosabban öltözködni, amit a mű így konstatál: "a cifra holmit ribanc módjára viselik", amely megjegyzés az önbizalomhiányos féltékenység vádaskodása. Ezeket, és a lakásszépítést is őrjöngő tékozlásnak állítja be a szerző. Ha pedig kevés a férj pénze, a középkori nő reakciója: "ott kezdődött az én szerencsétlenségem, amikor megláttalak."
26. A szexualitásra térve Boccaccio szerint még a legtisztességesebb nő is inkább beéri félszemmel, semmint egyetlen férfivel. De nem kettő-három, hanem ahány csak kéznél van, minden férfi jó nekik. Az így született gyerekeket pedig megölik, vagy lelencházba adják. (Az ellentétes véleményt lásd a 12. pontnál.) Az előbb arról értesültünk, hogy a nők szórják a pénzt, most viszont rátér arra, hogy elképesztően fösvények, ráadásul "nincs az a szeme-folyásos, reszketős kezű és fejű, taknyos aggastyán, akit férjül ne fogadnának, ha gazdagnak tudják [rövidesen úgyis meghal], és az ágyban addig sem emennek kell kielégíteni őket." Arról értesülünk, hogy a nők rendkívül buták, de okosnak képzelik magukat, ám ha hallanák, amit most mondok róluk "rám fognák, hogy mindezt nem azért hirdetem, mert igazmondó vagyok, hanem azért, mert nem szeretem őket, és a másik nemet kedvelem."
27. Nagyon világosan látszik, hogy a nőellenesség valójában rasszizmus. "A világ legrútabb és legtörpébb férfija is, ha nincs megfosztva esze áldásától - csupán azért mert nem nő -, többet ér még annál a nőnél is, akit a maga idejében minden más nőnél szebbnek és kívánatosabbnak tartottak." Kijelenti, hogy a férfi nemessége a nőét és minden más állatét felülmúlja, közel azonos értelmű az angyalokkal. A rasszizmus tehát az európai kultúrában sokkal mélyebb gyökerű hagyomány, mint gondolnánk. Valószínűleg általános emberi jelenségről, evolúciós melléktermékről van szó, amit a szellemi evolúció útján lehet meghaladni.
28. Az általánosságok után az öreg rátér a konkrét nő, a felesége bírálatára. A középkori ízlés szerint a testes nő számított szépnek, így az ő feleségének is "kicsattanó, piros, kövér pofája és kidülledő fara van. (...) Semmiben nem buzgólkodott úgy, mint abban, hogy e két testrésze mennél szembetűnőbb legyen." Rá is ment az öreg vagyona az asszony zabálására. De mik is voltak a jellemző ételek a Boccaccio korabeli Firenzében? Sültkappan, vagdalthússal ízesített laska, borjúhús, fogoly, fácán, fenyőrigó, galamb, lombárdleves, húsos tészta, bodzalekváros fánk, rántott disznóvér, édes sütemény. Ellenben nem evett az asszony kocsonyát, ecetes és savanyított húsételeket, mert úgy tartották, ezek soványítanak. A gyümölcsök közül a füge, cseresznye és a sárgadinnye volt népszerű. Inni bort és égetett bort volt szokás.
29. Azt, hogy a középkori nők a szépítkezéshez milyen szereket használtak, azt ebből az elbeszélésből ismerjük. Párlatok, állatvér, tégelyek, lombik, üst, ampulla, tartály és szelence volt egy nemesasszony szobájának tartozéka, amiket fűszerszám-kereskedőktől és kertészektől szereztek be. A nők maguk készítették az ezüst-oldatot, rézrozsda-szűrést, szépítőszerek kotyvasztását. Szükségük volt erdei gyökerekre és füvekre, tojáshéjra, borkőre, és marzacotto-ra. Az eredeti szövegben "gromma di vino marzacotto" olvasható, amit Jékely Zoltán egyszerűen marzacotto-val szerepeltet. Annyi derül ki a szövegből, hogy ezt főzni kell. A szó jelentésének kutatása során jutottam a massicotite kifejezéshez, amely a francia massicot szóból származik, aminek a jelentése etimológiailag megegyezik az olasz marzacotto-val. Melegítéssel kinyert ólom-oxidról van szó, amelyet ma az üveggyártásnál színezésre, itt minden bizonnyal hajfestésre (vöröses-szőke) használtak.
30. A közhiedelemmel ellentétben a középkori nők rendszeresen jártak fürdőházakba, ahol nemcsak tisztálkodtak, hanem szépségápoló szerekkel kezelték bőrüket. Sok nőnek adott munkát a középkori szépségipar. A korabeli kozmetikusok a vendégeiknek nemcsak szemöldöküket és egyéb szőrzetüket szedték ki, hanem a szempilláikat is: "tépdesik ki szempillájukat, szemöldöküket, orcájukat üveggel finomítják, nyakuk bőrét simítják és némely pihéktől megtisztítják." Ugyanők a fodrászati munkákat is ellátták, illetve Boccaccio szerint a szeretők beszerzésében is segédkeztek. Az öreg felesége már negyven felé járt, de huszonnyolcnak mondta magát, és annyinak is nézett ki ennyi előkészület után. A haját kontyban hordta, és szőrtelenítő szerekkel teljes testét szőrtelenítette. A konty a korabeli nők praktikája volt az őszülő hajszálak eltüntetésére, amit még selyemkendővel is betakartak, és virágfüzéreket díszítettek. Aranyló hajukat többféle hamuból készült lúggal mosták. Reggelente addig álltak a tükör előtt, amíg a legutolsó tincs is el nem lett igazítva, és végre elégedettek voltak önmagukkal. Örök kérdés, hogy miért szépítkeznek a nők? Boccaccio szerint a férfiak tetszésére, ha megkérded a nőket, azt mondják saját maguk számára, én azt gondolom a többi nő miatt.
31. Az öreg szerint feleségének nagylelkűsége azt jelenti, hogy aki kéri azzal tüstént lefekszik, "és igazán csodálkozom rajtad: hogyan tagadta meg éppen tőled, amit soha senkitől meg nem tagadott?" A továbbiakban Boccaccio megemlíti a női törvénykezést, amely a virágzó középkor feminizmusának volt az egyik jellemzője, ahol szerelmi vitákban születtek döntések. Ő itt Cianghella della Tosa (+1339. 03. 19.) alakját említi, aki otthagyva férjét (Lito degli Alidosi) visszatért Firenzébe, és Dante idejében hirdette a női emancipációt, és azt, hogy a nőknek épp úgy joguk van a szabad szerelemre, mint a férfiaknak. A Fiammetta még ennek a szellemében íródott. Cianghella egy ősi dúsgazdag firenzei nemesi család leszármazottja volt, apja Arrigo della Tosa, annak a della Tosa családnak a tagja, amely a firenzei konzervatívok, a Fekete Guelfek vezetője volt. Firenzében Cianghella diktálta a női ruhadivatot, aminek szabadelvű jellegét Dante is megemlíti az Isteni Színjátékban: "keblük bimbóstul mutogatva járnak" (Purgatórium, 23. ének, 97-112). Itt érdemes azt a kultúrtörténeti érdekességet megemlíteni, hogy a 14. században Szardínia szigetének a belsejében még élt egy népcsoport, amely ragaszkodott kőkorszaki civilizációjához, ahol a nők az afrikai törzsekhez hasonlóan fedetlen mellel jártak. Az olaszok ezt erkölcstelennek tartották. Dante hozzájuk hasonlítja a firenzei divatot, ahol az Isteni Színjáték írásának idején hasonlóan jártak az utcán a nők, amit a középkorral ellentétben ma nem tehetnének meg sehol.
32. Az öreg (Boccaccio) szerint "a férfiak viszonzatlan hóbortos szerelme", amivel a lovagi költészetre utal, csak sokkterápiával gyógyítható, és ennek érdekében felesége arcbőrét, mellét, és altesti kijáratait mutatja be sajátos, méghozzá minden nőre általánosítva alávaló módon, sokszor túllőve a célon komikumba hajlóan. Az alábbi videó-illusztráció igen visszafogott hangvételű Boccaccióhoz képest, aki a kifestetlen arcú, reggelente a tűz mellett köhögő és köpködő nőről ír, a lógó mellűről, akinek nemi szervéből bűzös váladékok ömlenek, a mögötte lévő lyukból pedig pedig förtelmes bűz árad. Mindezt négy oldalon át taglalja.
33. A nőket lealázó beszédben figyelemreméltó és üdítő az az okfejtés, miszerint vannak ugyan nemesek és parasztok, és az, hogy ki minek született Isten döntése, ám végtére is egyenlőek vagyunk emberi mivoltunkban, és nemessé vagy paraszttá egyedül a szabad cselekvés teszi az embert, mert "a nemesség e földön valaha az erényből született. (...) A nemességet nem lehet örökbe hagyni, akárcsak az erényt, a tudást, a szentséget, s a többi ilyen értéket sem", ezeket mindenkinek magának kell megszereznie.
34. Befejezésül hősünk kigyógyulva bajából biztosítja az öreget, hogy jó ideig más téma sem lesz Firenzében, mint ennek az asszonynak az aljassága és gonoszsága, sőt egy időtálló műben az utókorra hagyja elvetemült tetteit. Ekkor hirtelen felébred verejtékben úszva, holtfáradtan. A következő napokban utánanéz az álmában hallott dolgoknak, és mindent igaznak talál. Megírta tehát könyvét elsősorban a fiatalok okulására.
Irodalom
Giovanni Boccaccio: Fiammetta. Boccaccio művei, első kötet 5-181. oldal. Európa Könyvkiadó, 1975.
Életrajzi előzmények
3. Giovanni Boccaccio gazdag firenzei kereskedő és bankár törvénytelen fiaként született 1313-ban. Tizenöt éves korában apja Nápolyba küldte tanulni. Itt ismerkedett meg Fiammettával (lángocska), akit Boccaccio több művében is szerepeltet, például a Dekameron kerettörténetében. Ez nem véletlen, fiatalkori nagy szerelmét örökítette meg Fiammetta alakjában, akinek az igazi neve Maria d'Aquino, Bölcs Róbert nápolyi király törvénytelen lánya, magyarországi Mária unokája, V. István magyar király és Kun Erzsébet dédunokája. Nevelőapja Thomas d'Aquino a nevére vette, tehát Mária nem vérrokona az ugyanabból a családból való Aquinói Szent Tamásnak, ellenben rokona volt Nápolyi Johannának, és annak kivégzésekor őt is megvádolták, hogy részese volt Nagy Lajos magyar király testvérének harminchét évvel korábbi meggyilkolásában. Aquinói Máriát elítélték és Johannával együtt Durazzói Károly (1385-től II. Károly néven magyar király) kivégeztette (1382). Boccaccio ekkor már nem élt.
4. Szerelmük idején Mária-Fiammetta egy gazdag kereskedő felesége volt, ahogy a műben is. A leírások alapján Boccaccio rendkívül jóképű és gazdag fiatalember volt, három évvel fiatalabb mint Mária. Huszonhét éves, amikor apja csődbe megy, ezért kénytelen volt visszatérni Firenzébe (ahogy Fiametta Panfilója is), és immár szegényes életet élni. Ekkor ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Petrarcával. Életét a továbbiakban nagyrészt szülővárosában a Firenze közeli certaldói otthona dolgozószobájában töltötte, ami abban az időben szokatlan volt egy világi írótól. 35 évesen Firenzében élte át a Dekameronban megörökített nagy európai pestisjárványt (amelyben Petrarca Laurája is meghalt). 49 évesen egy vándorprédikátor hatására súlyos vallási ihletettségű lelki válságba került, és egész világszemlélete, köztük a nőkről vallott nézetei is gyökeresen megváltoztak. A Dekameront is ekkor akarta tűzbe vetni, de ebben Petrarca megakadályozta. A testi-lelki betegségekkel küzdő, és egyre jobban elszegényedő Boccacciót a firenzei városvezetés Dante Isteni Színjátékának nyilvános előadássorozatban való értelmezésére kérte fel. Az öreg mester köré lelkes fiatal tanítványokból csoport alakult, amely a firenzei humanizmus első köre volt. Közöttük érte a halál Certaldóban 1375. december 21-én.
Fiammetta
5. "A nyomorultak könnyebbülést szoktak érezni, ha kesergésük valakiben visszhangra talál és együttérzést kelt." Ezzel a pszichológiai felütéssel kezdi Boccaccio, és valóban egy alapvetően lélektani művel van dolgunk. A szerző a női főszereplő énjébe bújva jeleníti meg az eseményeket, férfiként egy nő lelki szenvedését. Ezt megkönnyítette az, hogy a való életben ő volt az elhagyott szerelmes, a szenvedő fél. A szerepeket tehát felcserélte.
6. Fiammetta előkelő, gazdag családban született, és a legjobb tanításban részesült. Gyönyörű volt és rendkívül büszke is erre, szépségét pedig, ami szenvedésének legfőbb okozójává vált, szépítő szerekkel még tovább fokozta. A kislánykort elhagyva azt tapasztalta, hogy hatalmas vágyakat kelt a férfiakban, akik mind őt akarták megkapni. Végül egyiküknek, aki minden tekintetben illet hozzá igent mondott, és összeházasodtak. A többiek ekkor felhagytak a zaklatással. "Én tehát ezzel a férjjel teljesen megelégedve, a legboldogabban éltem mindaddig, míg az őrjöngő szerelem, soha még nem érzett erővel be nem tört fiatal lelkembe."
7. A város legszebb és legelőkelőbb nőjeként, ha valahol megjelent a férfiak azonnal abbahagyták a többi nő nézését, és kivétel nélkül mind őt bámulták, köré gyűltek, és szépségét mint egy istennőét magasztalták. Ez őt nagy gyönyörűséggel töltötte el, de úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog. Egy alkalommal azonban, miközben "azt hittem, hogy szépségem másokat babonáz meg, az történt, hogy akaratom ellenére más babonázott meg engem", ami azután mindennél "keservesebb életnek" lett a forrása. A többiektől külön, magában állt egy fiatalember, aki "engem (...) éppoly áhítatosan, mint óvatosan nézett. (...) olykor-olykor óvatosan magam is rápillantottam, hogy megtudjam, néz-e?" És azt látta szemeiben, hogy "ó, nő te vagy az én egyedüli boldogságom." Fiammetta előbb elsápadt, majd elpirult. "Attól az órától fogva csak egy gondolatom volt: az, hogy tessem neki."
8. A férfi, aki jól tudta, hogy a zsákmányt milyen fegyverrel kell elejteni, egyre nagyobb áhítatot és szerelmi epekedést mutatott, s "ennél többet nem tudok mondani, hogy hirtelen váratlan foglyává tett a szerelem, és még most is fogva tart." Ő az, akit "elsőül és utolsóul életem egyetlen urának választottam (...) akit mindenkinél jobban szerettem és szeretek. (...) Rabszolga lettem én, az addig szabad asszony (...) először ismertem meg az addig soha nem ismert szerelmet." Mindez borzalmas szenvedések kezdetét jelentették, és mindezek ellenére maradt a szerelmi érzés. A mély-szerelem ismérve: szenvedést okoz és soha nem múlik el; más, addig még meg nem tapasztalt érzelmi hatással jár. Ha már a szerelmet magunkból kiűzni nem tudjuk, megpróbálhatjuk szívünkbe zárva titkolni; aki nem próbálta, az nem tudhatja, hogy ezt megtenni nagyon nehéz, és legalább annyi szenvedést okoz, mint maga a szerelem, mert az erőszakkal követeli, hogy megvallják, miközben átalakítja a személyiséget is. A szerelmes, mert nem tehet mást, lelkét mindenestül kiszolgáltatja szerelmének, vagy ha arra nincs mód egy bizalmasának.
9. A középkori társadalmi normák sem jelentettek akadályt a szerelemnek, mely látszólag kölcsönös volt. Végül is megkapták azt, amit kölcsönösen kívántak. "Bizonyos, hogy ha ez lett volna az oka, amiért szerettem, azt is megvallanám (...), de Isten a tanúm, hogy ez az esemény volt iránta érzett szerelmemnek a legkisebb oka! Persze azt sem tagadom, hogy ez akkor, vagy még most is, ha rágondolok, ne okozna örömet nekem." Fiammetta ekkoriban úgy vélte, hogy soha senkit nem szerettek úgy, mint őt, és az ő szerelme a legnagyszerűbb férfi, aki valaha élt a földön, és az ő szerelmük a legboldogabb szerelem a világon. Boldog volt és elégedett.
10. Egy nap, amikor titkos találkozójukon az ifjú szokásos módon az éjszakát Fiammetta szobájában töltötte, teátrális jelenet kíséretében megvallotta, hogy kénytelen hazautazni súlyosan beteg édesapjához. Visszatértét négy hónap múltán ígérte, majd szintén viharos búcsúzás közepette távozott. A továbbiakban az aktuális viszonyokra utaló részek kikapcsolásával egy modern lélektani-regényt kapunk.
11. Boccaccio mély pszichológiai ismeretére vall a következő (harmadik) fejezet, ahol az emberi pszichének arra a tulajdonságára világít rá, ami a szent helyek és vallási zarándoklatoknak is az oka. Fiametta számára ugyanis minden hely, amihez valamiféle emlék fűzte szerelmével kapcsolatban, különleges jelentőséget kapott. Ahogy azonban telt az idő, egyre türelmetlenebbül várta az ifjú Panfilo visszatértét, vagy legalább egy levelet tőle. "Azonban semmi örömhír nem jutott el hozzám, inkább úgy emlegették, mint aki sohasem fog visszajönni; és nem is jött soha."
12. Ahogy egyre telt az idő, újabb és újabb mentségeket talált szerelme késlekedésére, sőt a legrosszabb is felmerült benne, hogy netalán meghalt, de arról előbb-utóbb tudnia kellene, tehát "hamarosan jönni fog, vagy megnyugtatásomra megírja késlekedésének okát." Azután meg arra gondolt, hogy a férfiak sok mindenre esküdöznek, és azt akkor komolyan is gondolják, de amikor megjelenik egy új nő, az egészet nyomtalanul elfelejtik. Pontosan ez a nők folytonos becsapásának az oka, hiszen a férfiak ígérgetésekre könnyen kaphatók, ellenben hű szerelemre alig. A férfiak ingatag természete az oka a nők szerelmi bánatának "Hiszen egy sincs, ki ne szeretne inkább egy hónapban tíz szeretőt váltani, mint hogy tíz hónapban egynél maradjon." Mindig azt hiszik valami soha nem látott új szépségre bukkantak, és kérkednek azzal, hogy sok nő szíve volt az övék. Fontos rész ez a mi szempontunkból, mert pontosan az ellenkezőjét állítja szerzőnk a másik vizsgált művében.
13. Egy hónappal a megadott határidő után hír érkezett szerelméről. A következő történt: a szent apácákhoz ment, hogy velük imát mondasson, ám hamar kiderült az egyik apáca viselkedéséből, hogy ő is Panfiló áldozata. Egy kereskedő volt ott, aki arról beszélt, hogy Panfiló épp most vett el feleségül egy szépséges leányzót. Az apáca kis híján elsírta magát, és képzelhetjük Fiammetta szörnyű fájdalmát. De akarata ellenére tovább szerette lángoló szerelemmel. Hol azt kívánta mindezek ellenére legalább hadd láthassa, hol azt, hogy soha többé a szeme elé ne kerüljön, végül arra jutott, hogy biztosan csak kényszerítették erre a házasságra, és Panfiló nála is sokkal jobban szenved. Boccacciónak jól kellett ismerni a női lelket, hiszen ez egy tipikusan női reakció. Fiammetta felhagyott minden tevékenységével; figyelemre méltó, ahogy az író a depresszió minden tipikus tünetét számba veszi és felsorolja.
14. Mindezt "észrevette kedves férjemuram s (...) megkérdezte, mi ennek az oka? Én a gyomromra fogtam." Szerető férje azonnal orvost hívatott, de mivel nem használtak, mert nem is használhattak az orvosságok, utazást ajánlott, ami csak rontott a dolgon. Mire hazautaztak Fiammetta elvesztette egykor ragyogó szépségét. "Nyilvánvaló dolog, hogy az emberi szépség törékeny virág, egyik napról a másikra hervad, s azt, aki épít reá, végtére is nyomorultul cserbenhagyja." Idejét azzal töltötte, hogy mindenhol szerelmét kereste, hátha véletlenül összetalálkoznak, és közben arra várt, hogy szenvedésének Panfiló felbukkanása, vagy a halál véget vessen.
15. Így telt el két év, amikor szerelme hazájából egyik szolgájuk tért vissza, akitől azt kellett megtudnia, hogy Panfiló beleszeretett egy gyönyörű nőbe. "Nincs neki felesége, akiről úgy hírlett valójában nem hozzá, hanem az apjához ment." Fiammetta a sokktól hosszú időre kataton állapotba került, és csak nagy nehezen tért magához, ugyanis most jött rá, hogy Panfiló soha nem szerette, csak kihasználta. Éjszakai zokogására a férje is felfigyelt és így szólt: "nem tudod, hogy egyetlen vigasztalásom, boldogságom te vagy? Nem tudod, hogy mindennél jobban szeretlek a világon?" Az író ezzel tovább fokozza a drámaiságot, hiszen Fiammetta szenvedése ettől még nagyobb. "Drága uram, legkedvesebb kincsem a világon" a testvérem halála miatt szomorkodom, miközben arra gondolt bárcsak megölné őt férje alávalósága miatt. Összehasonlította férjét Panfilóval, és arra jutott, hogy ugyanolyan jóképű, egyebekben pedig felülmúlja szerelmét. Akkor hát miért!? - "Magam sem tudom!" A szerelemtől azonban akárhogy akar is, nem bír szabadulni.
16. Dajkája inti: szerelemre senkit nem lehet kényszeríteni! Panfilót sem. "Ha oly erősen szereted, hogy elviselhetetlenül szenvedsz miatta, azért nem ő a hibás (...) ennek te magad vagy legfőbb oka." Akármilyen hatalmas úr is a szerelem "akaratod ellenére mégsem tudta volna lelkedbe vésni azt az ifjút." Pszichológiai szempontból ismét helytálló megállapítás, mert mindig van egy pont, a belegyezés időpontja, amikor a szerelem mellett döntünk, utána azonban már nincs visszaút, végleges döntésről, egy életre szóló választásról van szó. Ugyanakkor mély lélekismeretre vall, hiszen a dajka mintegy pszichológus szerepben kívánja megakadályozni az önigazoló hárítás problémáját. Fiammetta végső elkeseredésében a toronyból leugorva próbált öngyilkosságot elkövetni, de megakadályozták benne. "Szerelmem azért cseppet sem változott (...) és nagyon nehezen viseltem, hogy más nőért hagyott ott." Újból azon járt az esze, hogy miként találkozhatna Panfilóval.
17. Hogy szenvedései még nagyobbak legyenek azt a hírt kapta, hogy szerelme visszatért, mire ő kivirult, arra gondolva miatta jött, ám néhány nap múlva kiderült, hogy csak névazonosságról van szó. Halálvágya nagyobb lett mint valaha, az öngyilkosságtól csak egy utazás reménye tartotta vissza, amely során Panfiló szülővárosát útba ejtve kívánta látni őt. Utazás helyett végül, mintegy terápiaként megírta ezt az elbeszélést, reménytelen szerelmének történetét. Nőknek szánja könyvét, hogy okuljanak belőle. Azt kívánja férfiak kezébe ne kerüljön, nőket megalázó háládatlan népség. Ha az a nő olvasná, aki Panfilót birtokolja "ne kacagjon, de fakadjon könnyekre fájdalmaimon, s jobb belátásra térve, adja vissza kedvesünket." Ha pedig maga Panfiló olvasná tudjon róla, hogy e mű szerzője "ha visszatérnél hozzá, kész neked megbocsátani."
Corbaccio
18. Nemrég történt, szobámban ülve arra gondoltam, "hogy noha semmi okot sem adtam rá, szörnyű kevélyen bánt velem az a nő, akit én bolondul egyetlenemnek választottam, az életemnél is jobban szerettem, és minden más nőnél jobban tiszteltem és becsültem." Depresszióba süllyedt szerelmesünk úgy döntött, hogy megöli magát, ám attól tartva, hogy a túlvilági kín a Pokolban még rosszabb lesz az evilági Pokolnál, letett szándékáról, majd ismét csak a halált várta. Úgy tűnt számára nincs menekvés csak választás az evilági és a túlvilági Pokol között.
19. Azt mondod a nő kit szeretsz elvette szabadságodat, rabláncra vert és megkötözött, "mutasd meg hát hogy a csodába kényszerített rá, hogy szeresd. (...) Nem mutathatod meg, mert minderről nem ő tehet." Erre azt mondod, folytatja önmagával való vitáját, hogy te szereted őt, hát neki is szeretnie kellene téged. De hát ugyan miért? Lehet egyszerűen nem tetszel neki. Miként szeresse azt, aki nem tetszik neki? "Ha tehát olyasvalakibe szeretsz bele, akinek nem tetszel, nem a szeretett személy hibája, ha ebből bajod származik." Ebben megegyezik a Fiammettában írtakkal (16. pont). Végül azzal utasította el az öngyilkosság gondolatát, hogy "kitudja, ha élsz, nem okozhatja-e még az, aki miatt most boldogtalannak érzed magad, mérhetetlen boldogságodat."
20. Ebben megnyugodva elaludt, és egy különös álmot látott. Egy kopár, kietlen, ködös tájon egy idős ember közeledik felé, úgy tűnik ismeri valahonnan, de nem tudja honnan. A férfi megkérdi tőle, hogy mit keres itt a Pokol kapujában. Ő félelmében segítségét kéri az öregtől. Az így válaszol: ha még élnék, most megölnélek a nő miatt kit úgy szeretsz, de ne félj, azért jöttem, hogy innen kivezesselek. A továbbiakban a történet kettőjük párbeszéde.
21. A hely, ahol állnak a pokolnak annál a kapujánál van, ahol a szerelmesek bűnhődnek. Az öreg pedig nem más, mint annak a nőnek a férje, akibe hősünk szerelmes. A Purgatóriumból küldték ide azzal, hogy kimentse felesége áldozatát. Pénzsóvárgása miatt vezekel, és amiatt, mert eltűrte asszonya viselkedését. Ő az, aki előadja a keresztény világ minden nőgyűlöletét. A díszlet Dante Pokláét idézi, ám itt nem Vergilius jelenik meg, hanem a férj. A mű visszahatás a középkori nőtiszteletre, a konzervatív visszarendeződés szócsöve, a nőtől való férfifélelem összegző leírása.
22. Elsőként hősünk meséli el történetét, azt, hogy miért került ide. Néhány hónapja egy beszélgetés során hallott az öreg feleségéről, amelyben az egekig dicsérték szépségét, jellemét és eszét. Ez alaposan felkeltette érdeklődését és úgy döntött, hogy szerencsét próbál, ezért kikutatta a hölgy nevét és lakcímét. Habár csak annyit tudott róla, hogy mindig fekete ruhában jár, amikor több azonos ruhájú hölgy társaságában először meglátta, rögtön tudta kiről van szó. Termetben, viselkedésben jól láthatóan maga volt a tökély; azonnal el is határozta, hogy hölgyévé választja, ő pedig lovagja lesz. Levelet írt hozzá, melyben tiszteletteljes szavakba foglalta lángoló égi szerelmét. A hölgy válaszában közölte, hogy elbűvöli a lovag műveltsége és viszonozza vonzalmát. Erre újabb levelet írt hozzá, ám arra nem kapott választ.
23. Ha a szerelemben csupán idáig jutottál, miért akartál öngyilkos lenni? - kérdezte az öreg. Mert "túl könnyen elhittem egy nő kiválóságait, mielőtt belőlük valamit is láttam volna (...) szabadságomat egy asszony kezébe tettem, s értelmemet is alája vetettem." Látnom kellett, amint másoknak gúnyolódva mesél iránta érzett szerelmemről. Van egy férfi kibe ez a nő szerelmes, és annak, hogy vele magát jobban megszerettesse, megmutatta leveleimet; "együtt gúnyolódtak rajtam, mint valami tökfilkón." Nemelég, hogy ez a fickó széltében-hosszában úgy beszélt rólam, ahogy neki tetszett, de a hölgy szemem láttára, rám mutogatva és vigyorogva ezt mondta: "Látjátok ezt az ügyefogyottat? Ő az én lovagom: hát mondjátok, ne legyek boldog?"
24. Azt, hogy miként lettél szerelmes világosan látom, veszi át a szót az öreg; és ezzel térünk a tárgyra, vagyis a könyv mondanivalójára, a szerelem és elsősorban a nők kárhoztatására. Tévedésed oka te magad vagy, hiszen jól láthatóan már túl vagy a negyvenen, ráadásul művelt emberként illett volna hogy észnél légy. Mint filozófus tudhattad volna "micsoda a szerelem, mifélék a nők, ki s mi vagy te magad, és mi illik hozzád." A szerelem nemcsak elveszi az ember szabadságát, hanem a "lelket elvakító, eszet meghibbantó, emlékezőtehetséget tompító, sőt sorvasztó szenvedély (...) üres keblekben lakozó halál." És mi a nő? "Tökéletlen állat", amely csak arra való, hogy a férfi testi szükségleteit kielégítse, egyébként elzárva kellene tartani. "Nincs állat, amely a nőnél tisztátalanabb volna", még a disznó sem. Gondoljál csak "szörnyű szerveikre, amelyekkel fölös nedveik eltávolítását végzik." Minden férfi hajszolja ezt a "jószágot" de titokban állatnak tartja. Akik tisztelik a női nemet, azok "nem sorolhatók az igazi férfiak közé."
25. A mű következő oldalai kultúrtörténeti szempontból felbecsülhetetlen jelentőségű forrásanyag. Részletes leírást ad a középkori nők szokásairól, elsősorban ami a szépségápolást illeti. A nők szépségük fokozására minden időben, így a középkorban is hajfestéket és bőrápoló készítményeket használtak. Mi férfiak szeretjük, ha így elvarázsolnak bennünket, csak nem mindegyikünk vallja ezt be. A középkorban a fekete haj csúnyának számított, minden nő aranyszőkére változtatta magát, amit kénnel és különféle főzetekkel igyekeztek elérni, de sokan egyszerűen csak a Napra bízták a dolgot. A nők a hajukat a lehető leghosszabbra növesztették, ami vagy szabadon omlott vállukra, vagy lófarokban, illetve kontyban hordták. Természetesen akkor is igyekezetek minél csinosabban öltözködni, amit a mű így konstatál: "a cifra holmit ribanc módjára viselik", amely megjegyzés az önbizalomhiányos féltékenység vádaskodása. Ezeket, és a lakásszépítést is őrjöngő tékozlásnak állítja be a szerző. Ha pedig kevés a férj pénze, a középkori nő reakciója: "ott kezdődött az én szerencsétlenségem, amikor megláttalak."
26. A szexualitásra térve Boccaccio szerint még a legtisztességesebb nő is inkább beéri félszemmel, semmint egyetlen férfivel. De nem kettő-három, hanem ahány csak kéznél van, minden férfi jó nekik. Az így született gyerekeket pedig megölik, vagy lelencházba adják. (Az ellentétes véleményt lásd a 12. pontnál.) Az előbb arról értesültünk, hogy a nők szórják a pénzt, most viszont rátér arra, hogy elképesztően fösvények, ráadásul "nincs az a szeme-folyásos, reszketős kezű és fejű, taknyos aggastyán, akit férjül ne fogadnának, ha gazdagnak tudják [rövidesen úgyis meghal], és az ágyban addig sem emennek kell kielégíteni őket." Arról értesülünk, hogy a nők rendkívül buták, de okosnak képzelik magukat, ám ha hallanák, amit most mondok róluk "rám fognák, hogy mindezt nem azért hirdetem, mert igazmondó vagyok, hanem azért, mert nem szeretem őket, és a másik nemet kedvelem."
27. Nagyon világosan látszik, hogy a nőellenesség valójában rasszizmus. "A világ legrútabb és legtörpébb férfija is, ha nincs megfosztva esze áldásától - csupán azért mert nem nő -, többet ér még annál a nőnél is, akit a maga idejében minden más nőnél szebbnek és kívánatosabbnak tartottak." Kijelenti, hogy a férfi nemessége a nőét és minden más állatét felülmúlja, közel azonos értelmű az angyalokkal. A rasszizmus tehát az európai kultúrában sokkal mélyebb gyökerű hagyomány, mint gondolnánk. Valószínűleg általános emberi jelenségről, evolúciós melléktermékről van szó, amit a szellemi evolúció útján lehet meghaladni.
28. Az általánosságok után az öreg rátér a konkrét nő, a felesége bírálatára. A középkori ízlés szerint a testes nő számított szépnek, így az ő feleségének is "kicsattanó, piros, kövér pofája és kidülledő fara van. (...) Semmiben nem buzgólkodott úgy, mint abban, hogy e két testrésze mennél szembetűnőbb legyen." Rá is ment az öreg vagyona az asszony zabálására. De mik is voltak a jellemző ételek a Boccaccio korabeli Firenzében? Sültkappan, vagdalthússal ízesített laska, borjúhús, fogoly, fácán, fenyőrigó, galamb, lombárdleves, húsos tészta, bodzalekváros fánk, rántott disznóvér, édes sütemény. Ellenben nem evett az asszony kocsonyát, ecetes és savanyított húsételeket, mert úgy tartották, ezek soványítanak. A gyümölcsök közül a füge, cseresznye és a sárgadinnye volt népszerű. Inni bort és égetett bort volt szokás.
29. Azt, hogy a középkori nők a szépítkezéshez milyen szereket használtak, azt ebből az elbeszélésből ismerjük. Párlatok, állatvér, tégelyek, lombik, üst, ampulla, tartály és szelence volt egy nemesasszony szobájának tartozéka, amiket fűszerszám-kereskedőktől és kertészektől szereztek be. A nők maguk készítették az ezüst-oldatot, rézrozsda-szűrést, szépítőszerek kotyvasztását. Szükségük volt erdei gyökerekre és füvekre, tojáshéjra, borkőre, és marzacotto-ra. Az eredeti szövegben "gromma di vino marzacotto" olvasható, amit Jékely Zoltán egyszerűen marzacotto-val szerepeltet. Annyi derül ki a szövegből, hogy ezt főzni kell. A szó jelentésének kutatása során jutottam a massicotite kifejezéshez, amely a francia massicot szóból származik, aminek a jelentése etimológiailag megegyezik az olasz marzacotto-val. Melegítéssel kinyert ólom-oxidról van szó, amelyet ma az üveggyártásnál színezésre, itt minden bizonnyal hajfestésre (vöröses-szőke) használtak.
30. A közhiedelemmel ellentétben a középkori nők rendszeresen jártak fürdőházakba, ahol nemcsak tisztálkodtak, hanem szépségápoló szerekkel kezelték bőrüket. Sok nőnek adott munkát a középkori szépségipar. A korabeli kozmetikusok a vendégeiknek nemcsak szemöldöküket és egyéb szőrzetüket szedték ki, hanem a szempilláikat is: "tépdesik ki szempillájukat, szemöldöküket, orcájukat üveggel finomítják, nyakuk bőrét simítják és némely pihéktől megtisztítják." Ugyanők a fodrászati munkákat is ellátták, illetve Boccaccio szerint a szeretők beszerzésében is segédkeztek. Az öreg felesége már negyven felé járt, de huszonnyolcnak mondta magát, és annyinak is nézett ki ennyi előkészület után. A haját kontyban hordta, és szőrtelenítő szerekkel teljes testét szőrtelenítette. A konty a korabeli nők praktikája volt az őszülő hajszálak eltüntetésére, amit még selyemkendővel is betakartak, és virágfüzéreket díszítettek. Aranyló hajukat többféle hamuból készült lúggal mosták. Reggelente addig álltak a tükör előtt, amíg a legutolsó tincs is el nem lett igazítva, és végre elégedettek voltak önmagukkal. Örök kérdés, hogy miért szépítkeznek a nők? Boccaccio szerint a férfiak tetszésére, ha megkérded a nőket, azt mondják saját maguk számára, én azt gondolom a többi nő miatt.
31. Az öreg szerint feleségének nagylelkűsége azt jelenti, hogy aki kéri azzal tüstént lefekszik, "és igazán csodálkozom rajtad: hogyan tagadta meg éppen tőled, amit soha senkitől meg nem tagadott?" A továbbiakban Boccaccio megemlíti a női törvénykezést, amely a virágzó középkor feminizmusának volt az egyik jellemzője, ahol szerelmi vitákban születtek döntések. Ő itt Cianghella della Tosa (+1339. 03. 19.) alakját említi, aki otthagyva férjét (Lito degli Alidosi) visszatért Firenzébe, és Dante idejében hirdette a női emancipációt, és azt, hogy a nőknek épp úgy joguk van a szabad szerelemre, mint a férfiaknak. A Fiammetta még ennek a szellemében íródott. Cianghella egy ősi dúsgazdag firenzei nemesi család leszármazottja volt, apja Arrigo della Tosa, annak a della Tosa családnak a tagja, amely a firenzei konzervatívok, a Fekete Guelfek vezetője volt. Firenzében Cianghella diktálta a női ruhadivatot, aminek szabadelvű jellegét Dante is megemlíti az Isteni Színjátékban: "keblük bimbóstul mutogatva járnak" (Purgatórium, 23. ének, 97-112). Itt érdemes azt a kultúrtörténeti érdekességet megemlíteni, hogy a 14. században Szardínia szigetének a belsejében még élt egy népcsoport, amely ragaszkodott kőkorszaki civilizációjához, ahol a nők az afrikai törzsekhez hasonlóan fedetlen mellel jártak. Az olaszok ezt erkölcstelennek tartották. Dante hozzájuk hasonlítja a firenzei divatot, ahol az Isteni Színjáték írásának idején hasonlóan jártak az utcán a nők, amit a középkorral ellentétben ma nem tehetnének meg sehol.
32. Az öreg (Boccaccio) szerint "a férfiak viszonzatlan hóbortos szerelme", amivel a lovagi költészetre utal, csak sokkterápiával gyógyítható, és ennek érdekében felesége arcbőrét, mellét, és altesti kijáratait mutatja be sajátos, méghozzá minden nőre általánosítva alávaló módon, sokszor túllőve a célon komikumba hajlóan. Az alábbi videó-illusztráció igen visszafogott hangvételű Boccaccióhoz képest, aki a kifestetlen arcú, reggelente a tűz mellett köhögő és köpködő nőről ír, a lógó mellűről, akinek nemi szervéből bűzös váladékok ömlenek, a mögötte lévő lyukból pedig pedig förtelmes bűz árad. Mindezt négy oldalon át taglalja.
33. A nőket lealázó beszédben figyelemreméltó és üdítő az az okfejtés, miszerint vannak ugyan nemesek és parasztok, és az, hogy ki minek született Isten döntése, ám végtére is egyenlőek vagyunk emberi mivoltunkban, és nemessé vagy paraszttá egyedül a szabad cselekvés teszi az embert, mert "a nemesség e földön valaha az erényből született. (...) A nemességet nem lehet örökbe hagyni, akárcsak az erényt, a tudást, a szentséget, s a többi ilyen értéket sem", ezeket mindenkinek magának kell megszereznie.
34. Befejezésül hősünk kigyógyulva bajából biztosítja az öreget, hogy jó ideig más téma sem lesz Firenzében, mint ennek az asszonynak az aljassága és gonoszsága, sőt egy időtálló műben az utókorra hagyja elvetemült tetteit. Ekkor hirtelen felébred verejtékben úszva, holtfáradtan. A következő napokban utánanéz az álmában hallott dolgoknak, és mindent igaznak talál. Megírta tehát könyvét elsősorban a fiatalok okulására.
Konklúzió
35. Boccaccio két műve, a Filocolo (Szerelmi próbatétel), és a Fiammetta az első olasz nyelvű regények (roman), vagyis nemvallásos, népnyelven írt prózai művek. Az elsőt még Nápolyban írta 1336-ban Aquinói Mária szórakoztatására. A Fiammetta 1343 körül íródott Firenzében, amely már nem a külső cselekményre koncentráló könnyed írás, hanem valóságos pszichológiai dráma, az én-regény őstípusa, a világirodalom első lélektani regénye. Önéletrajzi ihletettségű, de a valóságban Fiammetta (Aquinói Mária) volt az, aki elhagyta Boccacciót. A szerepek tehát felcserélődnek, amiben Madarász Imre bosszúállást vél felfedezni, véleményem szerint inkább arról lehet szó, hogy nem kívánta a még mindig szeretett nőt rossz színben feltüntetni. Éppen a személyes élmény miatt tudta a szerző oly megrázó erővel ábrázolni a nő belső szenvedéseit. A műből ki is szól szerelméhez (31. oldal), ha olvasná ezt az írást kéri ne alázza meg, vagyis kezébe tette sorsát, ami a lovagköltészet bevett szokása. A Világirodalom (Akadémiai Kiadó, 2005) a 315. oldalán taglalja a történetet, és a cselekményt félreértve azt állítja, hogy a férfi kezdetben szerette a nőt és csak később hidegült el tőle. A mű elején talán ezt hihetjük, ám az író már ekkor is többszörösen jelzi, hogy kezdettől fogva egy szélhámossal van dolgunk.
36. A Corbaccio 1366-ban íródott, Boccaccio vallási-lelki krízise után négy évvel. 1362 tehát fordulópont az életében, egy határ, amely elválasztja életének két meghatározó korszakát. A korábbi középkori lovagi nőkultusza nőgyűlöletbe fordul át, és megalkotja az emberiség nőgyűlöletének (mizogínia) alapművét. Az addigi, a Dekameronban is meghatározó nő-, és szerelemkultuszát nőgyűlölet és szerelem-utálat váltja fel. A vallási téboly szétzúzta Boccaccio lelkivilágát. A Corbaccio után már nem is írt soha többé szerelmi témájú műveket, csupán latin nyelvű traktátusokat: De casibus virorum (Jeles férfiak tetteiről), De claris mulieribus (Híres asszonyokról), De genealogiis deorum gentilium (A pogány istenek eredetéről), De montibus (A hegyekről). Ma ezeket csak kutatók olvassák, de abban az időben a humanisták csak az ilyen jellegű alkotásokat becsülték, remekműveit lenézték. Élete végén még írt egy remek Dante, és egy gyenge Petrarca életrajzot, és Dante Isteni Színjátékát kommentálta.
37. Dante Vita Nuovaja az amorológia legmagasabb szintű lírai ábrázolása, szerelem erotika nélkül. Ugyanez igaz az Isteni Színjáték esetében, amely a szerelmi szenvedély drámai ábrázolása. Petrarca lírája már közelít a földhöz, de még korántsem erotikus. Az erotográfia első mestere Boccaccio, aki a Dekameronban az erotika művészi ábrázolását, és egyúttal a novella műfaját határozta meg. Mármost a lovagköltészet témája nem a beteljesült szerelem, hanem maga a szerelem, vagyis a szerelmi szenvedély. A szenvedély azonban szenvedés, és ez az európai szerelmi történetek lényege. A szenvedés megélése és ábrázolása, az, hogy a szerelemben a lényeg nem testi, hanem lelki.
38. A szerelem erősebb a társadalmi normáknál, az erkölcsnél, erősebb és fontosabb a boldogságnál. A szerelmi szenvedély maga az igazság, amely jobbá tesz, és mindent felül ír szenvedésével. A szerelem mágia, amely soha el nem múlik. Végeredményben erről szól Boccaccio Fiammettája. A szerelmi fájdalom a megismerés eszköze, ha nincs akadály, nincs intenzitás. A lovagi költészetben megjelenő szerelem a személyiségfejlődés katalizátora. Ez a mély-szerelem lényege, és ez mutatkozik meg a Fiammettában ugyanúgy, mint Dante műveiben, vagy a lovagköltők verseiben. Az európai kultúra ősidők óta megkülönbözteti a nemi vonzerőt a szerelmi vágytól. A mély-szerelemnek nincs testi célja, ám a pszichoanalitikus vizsgálatok szerint a személyiségfejlődés eszköze. Ezt ismerték fel a lovag-költők is.
39. A trubadúrok, Dante és Petrarca költészete semmi másról nem szólnak, mint a boldogtalan, az örökre beteljesületlen szerelemről. A költő újra és újra elsírja bánatát, miközben a hölgy annak az isteni erőnek az átsugárzója, amely ezt a végtelen vágyat a hozzá kapcsolódó abszurd hűséggel együtt létrehozta. "A szerelem misztikus szenvedély" (Denis de Rougemont), és mint ilyen válhat a személyiségfejlődés katalizátorává. Fiammetta is ezt az utat járta be reménykedő-reménytelen szerelmében.
40. "A nőimádatot árnyékként kíséri a nőgyűlölet" (Madarász Imre). Ebben a tekintetben Boccaccio Corbacciója alapmű, egyszersmind a leghíresebb mizoginikus írás. A cím jelentése máig vita tárgya a filológusok körében. Egyesek szerint a corbo (holló) szóból származik, mások szerint a spanyol corbacho (ostor) kifejezésből. A bizonytalan jelentés miatt a mű első másolói alcímet illesztettek hozzá: a szerelem útvesztője. A Corbaccio szó Babits Mihály szerint a magyar korbács szóból származik. Az tény, hogy Boccaccio nápolyi tartózkodása alatt bizalmi viszonyban volt Nápolyi Johannával, akinek ismerte magyar férjét, Károly Róbert fiát Andrást, akit sült parasztként jellemzett, meggyilkolása azonban nagy felháborodást keltett olasz földön. Boccaccio hónapokig Nagy Lajos táborában volt, annak bosszú-hadjárata idején. Az nem dönthető el, hogy szimpátiából, vagy diplomataként, esetleg Johanna kémjeként. Mindenesetre ekkor megismerkedhetett jó néhány magyar szóval is. Azonban az, hogy a magyar korbács szónak van-e köze a Corbaccio kifejezéshez, ettől független nyelvészeti kérdés.
41. A mű a nőt mint minden rossz kútfejét mutatja be, akinek egyetlen célja az élvhajhászás, az uralkodás és a férfiak kihasználása. A női test kifejezetten undorítónak van ábrázolva, személyisége pedig gonosznak, ráadásul mindezt a természetéből következőleg beállítva. Boccaccio vallási krízise okozta lelki megnyomorodása mutatkozik itt meg, számára ettől kezdve a nő legyőzendő démonikus alakká vált.
42. A mű szellemiségét, a nőhöz való alapállását tekintve rányomta bélyegét az egész újkorra. Giordano Bruno szerint (kivéve ha épp nem Erzsébet angol királynőnek hízelgett) "a nő nem egyéb, mint anyag." Ezzel szemben a férfi intelligencia, félisten. Nincs hitványabb dolog, mint amikor egy férfi "agyvizét cseppenként arra pazarolja, hogy megfogalmazza, leírja és nyilvánosan emlékművekbe vésse mindazt az állandó szenvedést, azokat a szörnyű kínokat, gyötrődéseket, fárasztó fejtöréseket és keserű gondokat, melyeket egy hitvány, ostoba, buta és mocskos kéjvágyó zsarnokságának elszenvedésére fordított" (Az okról, az elvről és az egyről). Ez a középkori lovagköltészet eszményeinek totális elutasítása, az újkori antifeminista nőgyűlölet megfogalmazása.
43. Két hangja van az európai kultúrának, és ez a dualizmus nemcsak kelet-nyugat, észak-dél, latin-görög, római-germán, teizmus-ateizmus, Platón-Arisztotelész szempontból rajzolódik ki, hanem például a nőtisztelet-nőgyűlölet terén is. Ebben a kérdésben a legvilágosabban Boccaccio két művében (Fiammetta-Corbaccio) mutatkozik meg. Az életrajz arra világít rá, hogy a nőtisztelet az egészséges lelkület gyümölcse, míg a nőgyűlölet a vallási téboly okozta lelki megnyomorodás terméke.
44. Befejezésül megállapíthatjuk, hogy Boccaccio 49 éves korában vallási hatásra bekövetkező életközépi válsága alapjaiban változtatta meg negatív irányba személyiségét, melynek lényege, hogy nőtisztelete nőgyűlöletbe fordult. Az ihletadó hölgyből szörnyeteg lett, egyszerűen azért, mert félresiklott az életközépi válság kifutása (lásd itt a 28. pontnál). A negatív módon érkező vallási hatás, mint kollektív eszmény lerombolta a személyes sorsot. Következésképpen a 30 éves korában írt Fiammetta szellemiségével tökéletesen ellentétes munkát adott ki 53 évesen (Corbaccio).
45. Véleményem szerint mindkét mű ugyanarról szól, Boccaccio élete szerelméről Aquinói Máriáról. Ugyanaz a szerelem van ábrázolva, ám a lelki válság okozta sokk a szeretetet gyűlöletté változtatta. Az öreg felesége nem más, mint Fiammetta negatív megjelenítése. Ha most egymásmellé tesszük a két művet, azt látjuk, hogy egyetlen egész lesz belőlük, a Magna Mater kettős alakja rajzolódik ki előttünk, a Jóságos Anya és a Rettenetes Anya képe. A lovagi költészet a teljes egészet látja, a nőgyűlölet csak a Rettenetes Anyát, aki a Halálistennő jelképe. A nőgyűlölet és a nők elnyomása mögött a halálfélelem archaikus pszichológiai tünetének az elnyomása áll, az ősbizalom vagyis az érzelmi intelligencia sérülése. A szerző életközépi válságát nem egy szerelem, hanem egy vallási folyamat váltotta ki, aminek a hatására Boccaccio a Corbaccio-ban megpróbált leszámolni múltjával és szerelmével. Kétlem, hogy ez valóban sikerült neki.
Irodalom
Giovanni Boccaccio: Fiammetta. Boccaccio művei, első kötet 5-181. oldal. Európa Könyvkiadó, 1975.
Giovanni Boccaccio: Corbaccio. Boccaccio művei, második kötet 491-577. oldal. Európa Könyvkiadó, 1975.
Denis de Rougemont: A szerelem és a nyugati világ. Helikon, 1998.
Madarász Imre: Az érzékek irodalma. Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban. Hungarovox Kiadó, 2002.
Madarász Imre: Az olasz irodalom története. Attraktor, 2003.
Megjegyzés
Madarász Imre: Az érzékek irodalma. Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban. Hungarovox Kiadó, 2002.
Madarász Imre: Az olasz irodalom története. Attraktor, 2003.
Megjegyzés
Az URL-címben téves az időpont. A bejegyzés közzétételének pontos ideje:
2020. október 13.
2020. október 13.