"Útvesztőbe léptem, s ki nem találok."
Előszó
1. Írásomban Petrarca két legfontosabb művét (Daloskönyv, Diadalmenetek) elemzem, ezáltal kívánva bemutatni személyét. A költő lelki alkatát a Laura iránti szerelme alakította, aminek a lényege a szabadság utáni vágy volt. Mert a szerelem mindenképp, de különösen ha reménytelen, börtön. Végül Petrarca néhány levelének ismertetésével igyekszem árnyalni, teljessé tenni a képet.
Laura
2. Mielőtt az említett két művel megismerkednénk, az inspiráló forrást kell megvizsgálnunk. Nehezebb a dolgunk, mint Dante Beatricéje esetében. Ott egyértelmű a valós személy beazonosítása, itt azonban semmi biztosat nem tudunk. A legvalószínűbb az, hogy Laura az a Laura de Noves, aki Ugo de Sade felesége volt. Eszerint leszármazottjuk a hírhedt De Sade márki, akinek a nevéből képződött a szadizmus szó. René de Ceccatty kutatta a témát (Laure et Justine) beszámolva arról, hogy De Sade márki feleségének a börtönből írt levelében (1793) arról beszél, hogy számára a börtönben Petrarca olvasása nyújtotta az egyetlen enyhülést, és álmában megjelent maga Laura is. De Sade őseként tartotta számon Petrarca verseinek ihletőjét. Ceccatty meggyőzően mutatta ki a műveik közötti kapcsolatot. A szerelem megítélésében ellentétes oldalon álló személyekről van szó: a szerelem szex nélkül, illetve a szex szerelem nélkül hirdetőiről. Mármost mindkét esetre igaz, hogy nem valósul meg a kapcsolat teljessége, ami valódi magányra ítéli az egyént. Ez a magány egyaránt megjelenik a petrarcai tisztaságban és a sadei kicsapongásban. Mindkettőjük életművében a vágy, a magány, és a halál témái uralkodnak.
3. Mikor született Petrarca szenvedélye? A Daloskönyv CCXI. szonettjében ezt írja:
"Ezerháromszázhuszonhétben pontban
április hatodikán hatkor reggel
útvesztőbe léptem, s ki nem találok."
Arról is ír, hogy szerelmének kezdete a Krisztus halálát gyászoló napra esett. Ebből mindenki arra következtetett, hogy nagypénteken történt a nagy találkozás, és ma minden szakirodalom erről ír. Pedig nincs így. Egyedül Kardos Tibor említi, hogy szerinte ez hétfő volt, egy általános krisztusi gyásznap, ám erről semmit nem sikerült kiderítenem. Kézenfekvőnek tűnt tehát, hogy egyszerűen megnézzem a hét mely napjára esett 1327. április 6. A hagyományos öröknaptárak erre nem alkalmasak, hiszen Petrarca idejében még nem a Gergely-naptár, hanem a Julian-naptár volt életben, így annak segítségével megállapítottam, hogy a kérdéses nap szombatra esett. És valóban, nagypéntek korán reggel mit kerestek volna a templomban? Ellenben nagyszombaton reggel van a szentsír-látogatás szokása, ekkor látta meg Petrarca is Laurát és esett örök szerelembe. Laura ekkor 17 éves volt.
4. A szabadsága elleni támadás, ez a csodálatos börtön tehát 1327. április 6-án szombat reggel hatkor kezdődött az avignoni Szent Klára templomban. Szerelmének kezdete Petrarca személyes életének mítoszává vált. Utolsó találkozásuk óta lassan telnek az évek, miközben lelkében a reménytelenség a viszont-nemlátás érzete gyökeresedik meg. Laura légies lénnyé kezd válni, szép és félelmetes istenséggé, akivel csak a halálban találkozhat. Halála talán enyhíti a szenvedést, miközben maga a halál ténye elfogadhatatlan, de mégiscsak az egyetlen út a szenvedésből való szabadulásra. Az idő, a távolság fájdalma nem csökkenti a szerelem keresztjét, de a viszonzatlan szerelem szenvedésében is van boldogság, láthatta és ismerhette a kivételes lényt.
Daloskönyv - az idő költészete
5. Rerum vulgarium fragmenta (Népnyelven írt dolgok töredékei), közismerten Canzoniere (Lírai versgyűjtemény), esetleg Rime sporse (Szétszórt rímek). Az autográf kéziratban a cím így szól: Francisci petrarche (sic) laureati poete Rerum vulgarium fragmenta (Franciscus Petrarcha koszorús költő népnyelven írt dolgai). Magyar fordításban Daloskönyv címen ismert. A címben a töredékek a meghatározó jelentőségű meghatározás, hiszen Petrarca számára az idő központi jelentőségű momentum. Az idő múlt, jelen, jövő egymásutánja a jelen pillanatok töredékeiből összeálló, tehát töredezett egész, ahogy Arisztotelész írja: "ha nem volna más és más a most pillanata, hanem egy és ugyanaz volna, akkor nem volna idő." (A természet [Physica], IV, 11, 218b21.) Az idő tehát nemcsak összeköt, hanem elsősorban elválaszt a múlttól és a jövőtől.
6. Az ember számára, akit az időhöz köt az élet, az idő lényege az elmúlás, vagyis töredékes a létünk, mulandók vagyunk. Az idő az abszolút lét hiánya. Pontosan ez Petrarca nagy dilemmája, a mulandóság. Ha megnézzük a művet azt látjuk, hogy 366 költeményt tartalmaz, annyit mint egy szökőév napjainak a száma. Ebből 317 szonet, 29 canzone, 9 sestina, 7 ballata, és 4 madrigál. A mű két részre oszlik, azon belül a jóval terjedelmesebb első rész két félre bontható.
7. "Útvesztőbe léptem, s ki nem találok." A reménytelen szerelem lelkileg megoldhatatlan, feldolgozhatatlan és feloldhatatlan ellentét, nincs kiút. Teodolinda Barolini szerint (forrás az irodalomjegyzékben) Petrarcát nem érdekli a nő személye, csak önmaga, ami a trubadúrok önprojekciós, nárcisztikus költészetéhez való visszatérést jelenti, míg Dante túllépett ezen, és közvetlen szólítja meg a nőt. Barolini félreérti a lovagi költészetet, ezért állítja szembe Dantét Petrarcával, miközben egyikőjük sem valósághű, hanem a valóságon túli, a látszat mögötti valódi valóság ábrázolói, amire a lovagi költészet is irányul: a nő mint a Teremtés Koronája, sőt maga a Teremtő Anya, vagyis a nő Istennőként való ábrázolása. Kozmikus megközelítésről van tehát szó.
Trubadúrok
Magna Mater
8. Ebből következőleg tévedés megtéréstörténetként olvasni a Daloskönyvet. Igaz ugyan, hogy Laura a legfőbb Jóság és legfőbb Szépség, de ez mint láttuk, nem Krisztusra vonatkozik, másrészt sokkal inkább testi vágyával viaskodik a költő, amikor arról beszél, hogy Laura eltéríti figyelmét Istenről. Petrarcánál nincs meg az az összhang test és lélek között, ahogyan az Danténál megvalósul, de még tud róla, még birtokában van az ősi tudás. Verseiben ennek az ősi tudásnak a hangulatát hagyományozza a nyugati civilizációra, hiszen a Daloskönyv máig hatóan a nyugati líra legfőbb inspirálója. A Laura nevével való játék (lauro - babér) a szeretett nő általi megdicsőülésre (babérkoszorú) utal.
9. Az évfordulós versek (Laura első megpillantásának évfordulói) az idő központi szerepét jelzik. Az idő azonban nem kronologikus idő, hanem időutazás, ide-oda ugrálás az időben. Ez azt jelenti, hogy nem a történeti hűségen van a hangsúly, hanem a mulandóság ábrázolásán. A változás, az én változása, a hiány, a létezés hiánya mutatkozik meg ebben. A Laura név mint jelkép (l'aura - szellő, lehelet) testetlen lélekként a szeretett nő szellemi jelentőségét hangsúlyozza.
10. A könyv összefüggő műként értelmezendő, ugyanakkor a versek önálló alkotások. Ez az idő jelképe, amely a pillanatok sokaságából tevődik össze. A mű lényege nem a történet, még csak nem is a téma, hanem a forma (Teodolinda Barolini), a versek csoportosítása, sorrendje, vagyis az idő ábrázolása. Petrarca élete végéig alakította a kötetet, verseket húzott ki, rakott be, változtatta a sorrendet. Téves a művet Laura élete illetve halála utáni időre felosztani, hiszen Petrarca Laura életében is írt olyan verset, amely halottként ábrázolja, illetve halála után élőként, és ahogy említettük, a kronológiát sem tartja be, miközben a szerelmes versek közé erkölcsi és politikai témájúakat helyez el. Ez arra enged következtetni, hogy a költő a töredezettség és egység, mulandóság és örökkévalóság egyidejű felmutatásával a sok és az Egy közötti dialektikát kívánja ábrázolni (Teodolinda Barolini). A későbbiekben az európai líra versciklusai életrajzi jellegűekké váltak, ám Petrarca épp ezt utasította el, vagyis ez azt jelenti, hogy az európai versírás szellemében Dantét, formájában Petrarcát követi.
11. Petrarca Daloskönyve szerkezetében Dante Vita Nuova-ját követi a prózai részek kihagyásával. Láthatóan a versmérték váltakozása is határozott üzenetet hordoz, ami arra enged következtetni, hogy pszichodrámával állunk szemben. Beatrice szűziessége nem téma Danténál, Laura szűziessége központi gondolat Petrarcánál, megjegyezve, hogy ha Laura enged az ő csábításának, az "nékem halál lett volna, néki szégyen" (CCCLXVI). Ugyanakkor Petrarca úgy személyes, hogy közben elvonatkoztat, vagyis műve személyes történet általános formába öntve.
12. Petrarca szerkesztésében és versmértékében is a hatos szám a kulcs, ez a mű számmisztikájának a kódja. Április 6-án látta meg Laurát, ez szerelmének a kezdete. Ha a mű két fő részét nézzük, akkor a versek száma (129+134=263)+103=366. A legtöbb canzone hatsoros, hat pedig settenarióval kezdődik, vagyis a hatodik szótagon van a hangsúly, vagyis 6x60+6=366. A költemények formai szempontból is csoportosítható 300/66.
13. Laura valami olyat tesz, amit előtte egyetlen múzsa sem: öregszik. Ezzel a változás fontosságát jeleníti meg a költő, a saját változását, amit Laura okozott benne. A változás az idő függvénye, a mulandóság jelképe. Az örökkévalóságban nincs változás. Csak ott nincs. A jelenben elhangzott jövő a múltba vetítve a mulandóságról beszél. Minden mulandó, erről szól a Daloskönyv.
Diadalmenetek - az emlékezet költészete
14. Akárcsak Dante Isteni Színjátékában (Divina Commedia) a Diadalmenetekben (Triumphi) is egy vízióval ismerkedünk meg, ahol a költőt egy kísérő kalauzolja. Mindkét mű csúcspontján a főhős (Dante - Petrarca) találkozik megdicsőült szerelmével (Beatrice - Laura). Az út folyamán a földtől a mennyországig tartó zarándoklaton vesznek részt. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a Diadalmeneteken az Isteni Színjáték hatása tükröződik.
15. A mű felosztása:
- Cupido diadalmenete
- A Szüzesség diadalmenete
- A Halál diadalmenete
- A Hírnév diadalmenete
- Az Idő diadalmenete
- Az Örökkévalóság diadalmenete
16. Jól felismerhető a Daloskönyvből ismert csapásirány: a testiség-szellemiség, élet-halál, idő-örökkévalóság, vagyis az emberi lét időbezártsága, változékonysága, elmúlása kérdéseinek feszegetése a hatos számmisztikában. Ám amíg Dante az objektív világot írja le, addig Petrarca a szubjektív egyénsorsot, ahol nem a külső erők, hanem a saját személyes döntés határozza meg az irányt. Egy belső út látható, pszichológiai változást (sorsot) látunk tehát.
17. Dante utazása misztikus, Petrarcáé kultúrtörténeti. Dante az isteni rendet jeleníti meg, Petrarca az emberi kultúrát. A Diadalmenetek az ókori kultúra katalógusa, az antikvitás kulturális leltára. Ez lenyűgöző, de ugyanez teszi a művet nehéz olvasmánnyá. Petrarca számára fontosabb a műveltség mint a Szentírás, ezzel alapjaiban kérdőjelezi meg a középkori rendet. Dante szemlélete teológiai, Petrarcáé történelmi.
18. Petrarcát azért érdekli a múlt, mert az emlékezet működését kívánja bemutatni. Ebben az emlékezetben történelmi és mitológiai alakok keverednek, antik és középkori alakok, éppen azért, mert az emlékezet a kultúra középpontja, s mint ilyen alkotó emlékezet, valóság és képzelet keveréke. Mármost a Diadalmenetek olyan alkotás, ahol egy férfinek egy nő iránti szerelme keveredik a kultúra kollektív elemeivel, és ezáltal az emlékezet azzá a hellyé válik, ahol az élő valóság új minőséget szül. Laura egy konkrét személy és egyúttal irodalmi alak. Ez az irodalmi alak a szerelem alkotása.
Traktátus a szerelemről
19. A vizsgált mű emlékezetfelfogása a nyugati civilizáció történelemkultuszának alapjává vált. Eszerint a társadalmat összetartó erő már nem a vallás, hanem a történelem, a nemzeti múlt, amely nem valóság, hanem alkotás. Ezzel azonban kilép a petrarcai szubjektív keretből és a nemzetet, illetve később az etnikumot ruházza fel isteni jelleggel, méghozzá istennőként ábrázolva. A szerelem tárgya tehát már nem a nő (Magna Mater), hanem a nemzet, majd az etnikum. Így válik az emlékezetpolitika vallási szertartássá, ahol a hit kerül a gondolat helyére.
20. Petrarca számára Laura nemcsak a szerelem tárgya, az imádott nő, hanem egyúttal leigázója, szabadságának elvevője, tehát ellenfele. Dantéval ellentétben őt már nemcsak a szerelem, hanem az abból való szabadulás kérdése is foglalkoztatja. Ám a reménytelen szerelem rabságából nincs kiút, csak tüneti kezelésként a szublimáció, amikor a megoldhatatlan helyzetből alkotás születik. Laura halála sem tudja csökkenteni az iránta érzet szerelmet, sőt a Halál ölti fel magára Laura képét.
21. A Halál diadalmenete így kezdődik:
"A nő, kinek hódolat jár s dicséret,
s ki most mezítelen lélek és kupac por,"
Ő Laura, aki a mű csúcspontján a Halál diadalmenetének második énekében megjelenik a költő előtt:
"Felismered, aki letérítette
a közös útról először a léptedet?"
"Szép istennőm, hogy lennél ismeretlen
előttem: De mond élő vagy halott vagy?"
"Élő vagyok, s te számítasz halottnak,
s az maradsz, míg a végső óra nem jő,"
Párbeszédükből megtudjuk, hogy a szellemi embernek a halál a rabságból való szabadulást jelenti.
"ne hidd, hogy rád valaha is öröm vár.
A halál annak, akinek a lelke
nemes, sötét rabság végét jelenti,
csak a sárban túrót nyomasztja terhe."
Mert
"mi más a halál, mint egy kurta sóhaj?"
Petrarca úgy látta, hogy amíg élt Laura szemének tekintette ellentmondott elutasító viselkedésének. Most akkor miként is állt a dolog?
Ekkor
"rám villant édes mosolya, mely áldott
napként ragyogott valaha felettem."
Laura:
"Hányszor mondtam magamnak: Ez szerelmes,
s lángol, szükséges az elővigyázat,
s ki fél vagy eped, kevésbé figyelmes.
A lényegnél döntőbb neki a látszat."
Megtudjuk, hogy tetszeni ugyan nem tetszett neki a költő, de az igen, hogy a rabjává vált, és az is, amit írt róla. Arra viszont ügyelt, hogy ezt Petrarca meg ne tudja, mert még elbízza magát, és azt hiszi, hogy máris mindent lehet. Idővel azután ő is szerelmes lett, de titkolta. (A lassú víz partot mos jelensége a tudattalan hatása, amit a pszichoanalízis tárt fel.) Mélységesen meg van hatva, hogy halála után is hű hozzá. Petrarca számára viszont Laura nélkül szenvedés az élet, tehát tudni szeretné mennyi idő múlva jut végre a sírba. Laura már indul, mennie kell, mert jön a Hajnal. Még visszaszól:
"Azt hiszem - mondta, már indulva - néked
sokáig kell magadra hagyva tengned."
Petrarca
22. Petrarcának az időről és a mulandóságról lejegyzett gondolatai arra enged következtetni, hogy valamelyest mégiscsak foglalkoztatta a megvetett metafizika. Ugyanakkor a lehető legnegatívabban viszonyult a természettudományos diszciplínákhoz, különösképpen az orvostudományhoz, de megvetette a jogtudományt is. Egyedül az irodalomtudományt, a történelmet és a morálfilozófiát becsülte. A nagy pestisjárványok idején a széteső középkorban élt, és ez meghatározta az orvosláshoz és a joghoz való viszonyát.
23. Ahhoz, hogy közelebb férkőzzünk Petrarca személyiségéhez, a leveleit kell elővennünk. Ezek is alkotások, amiket hosszan javítgatott, hiszen mindig csak az utókornak dolgozott. Mégis ezeknek a valóban megtörtént eseményeknek az ábrázolásában, abban, hogy mire teszi a hangsúlyt, mi ragadja meg, mit kíván tudatosítani bennünk, feltárul egy régmúlt élt ember létszemlélete, gondolkodásmódja.
A német határvidéken
24. Elsőként egy Lyonban írt levelet vizsgálunk meg, amit 1333. augusztus 5-én vetett papírra. Giovanni Colonna bíboros hivatali ügyben küldte Petrarcát Franciaországba, és ő ezt a lehetőséget arra használja fel, hogy egyúttal megtekintse a német határvidéket. Ettől az utazástól azt várta, hogy végre feledheti a Laura iránt érzet immár hat éve tartó szenvedélyét. Szabadulni kívánt tehát a kínzó rabságból, természetesen sikertelenül. 1329-ben már járt Belgiumban, illetve Svájcban. 1333. június 20-án ért Aachenbe, ahol megfürdött annak meleg forrásaiban. Ezek azok a híres források, amelyeket Nagy Károly császár annyira szeretett. Petrarca itt nem említi, de ennek kapcsán Aachenben egy mondát jegyzet fel, amelyről már részletesen itt írtam.
25. Június 24-én Szent Iván napján már Kölnben van. A germán nyári napforduló ünnepe az indogermán népeknél, különösen a németeknél és a szlávoknál ősi megtisztulási, termékenység kultusz, amit megújulási szertartásként ünnepeltek. Ilyen a tűzgyújtás, tűzugrás, gyümölcsök elégetése, tűzkerék-gurítás. Petrarca leírásából tudjuk, hogy a víznek is szerepe volt az ünnepben tisztulási szertartásként, amely a boldogság elérésére irányult. A Rajna partján nők hatalmas tömege tárult a szeme elé. "Elámultam: Istenem, milyen gyönyörű formák, micsoda ruhák! Akinek még szabad volt a szíve a szerelmi szenvedélytől, itt találhatott volna magának, akibe belészeressen." Láthatóan rádöbbent arra, hogy Laura rabja marad mindörökre. A nők illatos füvekkel mosták karjaikat, miközben a számára ismeretlen német nyelven mormolták szavaikat. Kísérőitől megtudta, hogy "ősrégi szertartás és népi hit, különösen a nők között, hogy nem éri őket csapás az év folyamán, ha megmosakodnak ezen a napon a folyóban, és így sorsuk boldogabb lesz."
26. Petrarca arról ír, hogy a Szent Péter tiszteletére felszentelt kölni dóm épülete még nincs befejezve, ám itt találhatók a Háromkirályok ereklyéi. Ezeket még Barbarossa Frigyes 1162-ben vitette Milánóból Kölnbe. Petrarca a látogatás befejeztével egymaga utazott az épp háború dúlta Ardenneken keresztül Lyonba. A Daloskönyvben két szonett olvasható az ardenneki útról. (CLXXVI. Bátran lépek a félelmes vadonba, CLXXVII. Híres Ardennen átsuhanva gyorsan.) Lyonban arról értesült, hogy Colonna bíboros bátyja nem győzte bevárni, és nélküle indult el Rómába. Petrarca az imént ismertetett levelet Colonna bíborosnak írta, aki Avignonban a pápa mellett teljesített szolgálatot. Befejezésül közli, hogy amíg a nyári hőség tart nem hagyja el Lyont.
Mont Ventoux
27. Ez a híres leírás a Mont Ventoux megmászásáról (1336. április 26.) az első dokumentum arról, hogy valaki turisztikai célból megy a természetbe. Valójában egy filozofikus elmélkedésekkel erősen megterhelt szövegről van szó. A belső felismeréseket a természet látványa inspirálja. Minket most az a rész érdekel, ahol Petrarca arról értekezik, hogy a Laura iránt érzett szerelme szabadságában korlátozza. "Szeretem, de szeretném nem szeretni. Elepedek, hogy gyűlölni tudjam, de csak szeretem, akaratom ellenére, kényszerűségből, szomorúan és gyászolva."
Szeretni vs. akarni
Maria Puteolana
28. Nápoly közelében van Pozzuoli, ott élt Maria Puteolana egy fiatal nő, a korabeli Jeanne d'Arce. Kizárólag Petrarca leveléből tudunk az általa új Camillának nevezett nőről. Camilla volscus királylány volt, akit a társadalmi nemekkel láthatóan tisztában lévő apja férfinek nevelt (Vergilius: Aeneis). Az 1343. december 3-án kelt levélből megtudjuk, hogy Maria rendkívüli testi és lelki erővel rendelkezett. Állandó jelleggel katonák között élt, mégis megőrizte szüzességét. Petrarcának a katonák azt mondták, még tréfából sem merik szexuálisan zaklatni kizárólag amiatt, mert félnek tőle. Maria folyamatos harcaiban vakmerően vezeti támadásait az önkényurak és a kalózok ellen, és mindig győz. A lány magányosan töprengve járkált fel alá várának kapujában, amikor Petrarca megérkezik hozzá. Most találkoznak másodjára, de először női ruhában látta, ezért most fel sem ismeri, mire a lány elneveti magát. "Kérlelni kezdtük, mutatná be (...) milyen erős." Egy vasgerendát meghajlított "szemünknek is alig hittünk. (...) Hogy ezt az asszonyt láttam, hihetőbbé vált előttem nemcsak mindaz, amit az amazonokról (...) ránk maradt. (...) Mi tiltja, hogy sok más nőről is ugyanúgy vélekedjünk, amit egyről is nehezen hittem volna, ha nem látom?
Emlékezés
29. Petrarca tudta, hogy addig él az ember, amíg emlékeznek rá. Ezt meg is fogalmazta a De viris illustribus-ban, egy a mulandóság hitvallásaként értelmezhető szövegben, ahol az emlékezet az örökkévalóság helye. Így szól hozzánk 21. században élőkhöz: "Ha fáradtságos munkám akár csak részben csillapította gyötrő kíváncsiságodat, akkor nem kérek tőled másfajta elismerést, mint azt, hogy ismeretlenül is zárj a szívedbe, ha már a sírban nyugszom, vagy ha elporladtam is. Én ugyanígy a szívembe zártam mindazokat, akik dolgos virrasztásaikkal segítettek nekem, noha ezer évvel előttem éltek, s már nem is egyszerűen halottak, hanem rég semmivé lettek."
30. Az, hogy Petrarca örökké él emlékezetünkben, annak a misztikus szenvedélynek köszönhető, amely életművének alapja lett, és ami összekötötte egy nővel örök időkre. Petrarca 6 évvel volt idősebb Lauránál, és 26 évvel élte túl szerelmét, aki 38 évesen pestiben hunyt el, ám Petrarca verseinek köszönhetően ma is él. Ezek a versek azonban csakis őmiatta, Laura egyedülálló módon kisugárzó személyiségének hatására születhettek.
Irodalom
Francesco Petrarca: Daloskönyv. Kriterion, 1988.
Francesco Petrarca: Diadalmenetek. Eötvös József Könyvkiadó, 2007.
Teodolinda Barolini: Az én az idő labirintusában - Rerum vulgarium fragmenta. Petrarca - Kalauz az életműhöz (57-86. oldal). Kortárs, 2018.
Fabio Finotti: Az emlékezet költeménye - Triumphi. Petrarca - Kalauz az életműhöz (87-105. oldal). Kortárs, 2018.
2019. július 5.